Kántor Zsolt: Határ Győző 103 éves (lenne)

Kántor Zsolt:

Határ Győző 103 éves

(lenne)

Teóriaburok: esszé

 

             A szöveg öröme Roland Barthes szókapcsolata. A nyelvfilozófus akkor éli át ezt az örömöt, amikor a befogadás, az olvasás nagyon intenzívvé válik, és eleven. S a jelentés elsajátítása, az átélt nyelv, úgy válik szellemi-érzéki gyönyörűséggé, hogy a személyesség és a tárgy objektív valóságának egyensúlya megmarad. Objektív valóság? Ezen nevetett a legtöbbet Határ! Minden átélt realitás személyessé válik rögtön, amikor belelépünk, mint egy frissen esett pocsolyába, a pláza előtt. Érezzük: víz. Nyáron hűt, télen csomósodik. Akár a hangulat és a kultusz.

            Az átélt nyelv, az olyasmi, mint az empátiával eljátszott szerep, beleöltözik a személy a nyelv ruhájába, fölveszi, nemcsak a karakterét, hanem a jellemét is. Magyarán: a szerző úgy képes megmártózni, alámerülni a nyelvbe, hogy az nemcsak megmossa, hanem át is itatja. A dolgokat képes úgy kimondani, mintha korrekt felmérést vagy épp csak regisztrálást végezne, ugyanakkor mégis ott van a beszéde mögött egy határozott individuum a maga világképével és identitásával és lelkesedésével. S ez a textus, ami ilyen erudícióval születik, nemcsak a szerzőjének okoz örömöt, élvezetet, hanem maga az olvasó is lubickol a felhevültségben, amikor befogadja. Feldobott és inspirált állapot ez, ami az imígyen létrejött dialógust élteti. S a szavak úgy bugyognak föl, mint a forrás, a lélek kútjából, a száj és az ész csak csatornák, amelyeken keresztül világra jönnek.

            Határ Győző viszonya a nyelvhez, a műalkotás megteremtésének folyamatához, valami ehhez hasonló, vulkanikus-nukleáris kitörések láncolataként, összefüggő rendszereként képzelhető el. Rugási Gyula írta Határról: „Míg éltem, az Óhazának nem volt számomra ideje. Most már nekem nincs többé az Óhaza számára időm: nemsokára minden tengeren túl – egyesülhetek a teljes hazátlanokkal.” (Heliáne. Magyar Téka, Bp., 1948. 432.) Idestova hat évtizeddel ezelőtt láttak napvilágot az idézett sorok, Határ Győző talán legjobb regényében, a háború után újjáéledő romváros, Budapest szellemi miliőjét utolérhetetlen módon megragadó Heliáné-ban, ahol néha groteszk, néha pedig szürreális maszkot öltve ott nyüzsög a kor megannyi extravagáns figurája, akik hamarosan éppúgy börtönre, emigrációra, hallgatásra ítéltetnek majd, miként megörökítőjük. „Nemsokára” – a szimbolikus értelemben vett hatvan éven át felfüggesztett pillanat beteljesül, s ezáltal visszavonhatatlanul múlttá dermed, amikor az auctor útra kel; teljesen mindegy, hogy eközben miféle költői, mitikus formát ölt a megnevezhetetlen, s teljes mértékben függetlenül attól, hogy – eredeti kontextusából kiszakítva – a „minden tengeren túl” végül mit is jelent. Immáron nem számít, hogy az emléktelen vizeken túl Vergilius látomása, a mare tenebrarum várja-e az utazót, avagy maga a római költő hajózik-e egy másik látomásban, Broch nagyregényében a kései sztoa gondolkodásmódját tükröző nemlét birodalma felé. Határ Győző felfogása alapján ugyanis – a sokszor hangoztatott „vivat opus, pereat vita” jelszavának megfelelően – mindenfajta halálon átívelő túlélést kizárólag a művek jelenthetnek az alkotó számára, ha kell, mások fantáziájában, mások írásaiban asylumra lelve. Vagy még inkább, a minden dolgok közül legbölcsebb, jótékony idő kínál fel valamiféle menedéket, ha már a valóságos élet ilyenfajta kegyet nem gyakorolt.” (Holmi, 2007.január)

1957-ben Lucanushoz, Senecához hasonlóan fogságba került, hogy mind Horthy (Sátoraljaújhely), mind pedig Rákosi (Márianosztra) börtöneinek alapos ismerőjeként valóban új életet kezdjen. Végül Londonban, Wimbledonban élte le az életét, de föl sem merült benne, hogy két nyelven írjon. Minden gondolata, leleménye a magyar kultúrában és a magyar nyelvben találta meg inspiráló logoszát.

Jöttek egymás után a kritikák a Szabad Európa Rádióban, a kötetek, a nagy művek sora: a Golghelóghi,a Köpönyeg sors. (Az Özön közönyt és az Irodalomtörténetet a Tevan Kiadónál épp akkor adtuk ki, amikor jómagam gondoztam az ottani kiadványokat. 1994-ben. és 97-ben.)

„Mindez világlátásom – etruszk szobrokra emlékeztető – drótváza csupán, erre a szobrásznak még fel kell hordania az agyagot s kiformálni a test egészét a mintázófával. Ne képzelje tehát senki, hogy csak mert e néhány soron végigfutott a szeme, bölcseletemről »már mindent tud«.” (Írja a Filozófiai zárlatok című könyvében. Aurora, London, 1992.)

Határ Győző szerint az egész újabb kori magyar történelem nem más, mint folyamatos önámítások, hamis önértékelések sorozata, amely egyfajta össznemzeti pesszimizmusban és önsajnálatban csúcsosodik ki időről időre. Az ilyen és ehhez hasonló értékelések közül kisebbfajta vitát váltott ki az egyik 1985-ben, Brüsszelben tartott előadása nyomán íródott, A nemzeti hamistudat című esszé (in: A költészet kiskátéja. Aurora, London, 1990). Határ Győző álláspontját egyebek között Balassa Péter és Ács Margit vitatta meglehetősen erős kritikai éllel. Végül az idő az emigráns írót igazolta.

Nincs még egy olyan alkotója az elmúlt fél évszázad magyar irodalmának, aki olyan gyilkos iróniával lett volna képes ostorozni az intelligens kreténizmus megnyilvánulásait, ahogy ugyancsak Rugási Gyula aposztrofálta, mint a Golghelóghi szerzője. Bizonyság erre a Csodák országa, Hátsó-Eurázia című terjedelmes írás, amelyet – az eredeti kéziratot részben újrafogalmazva – Határ Győző Londonban, 1989-ben adott ki, vagy éppen a műfaj fölülmúlhatatlan remeke, az ugyancsak a háború után itthon íródott Egregor (Az Őrző könyve. Aurora, London, 1974).

1956 előtt Ragyogó szívvel, remete daccal, 1945-ben jelent meg verseskönyve, még Hack Győző néven, valamint a Liturgikon, 1948-ban látott napvilágot. Legújabb verseskötetei közül kettőt emelnék ki: a Merengő éjszakákat és az Üveggolyót. Fantasztikus mega-szókincs, nagy léptékű világmagyarázatok rejlenek a kis szöveg-ékkövekben.

Jelentős regénye még a Pepito és Pepita jelent (először franciául, Julliard, Paris, 1963, majd magyarul rövid időn belül kétszer is: Aurora, London, 1983–84., illetve Szépirodalmi, Budapest, 1986-ban jelent meg.) valamint a modern kori Magna Mater regénye, az Anibel (először szintén franciául, Denol, Paris, 1969-ben. Majd magyarul: a Szépirodalminál, Budapest, 1988)

Weöres Sándor mellett – Határ Győző a háború utáni magyar költői nyelv legnagyobb virtuóza volt, ezt minden valamirevaló irodalmár tudja, vallja. S prózaírónak se volt utolsó, Szentkuthy attitűdjét szokták vele együtt emlegetni, sőt filozófiája is tiszta és világos szellemi kútként várja a belőle inni (és benne megmártózni) vágyó olvasókat.

Gyomaendrődön, Szarvason és Békéscsabán vezettem le a könyvbemutatóit, három nap egymás után, 1997 – ben. Három napot töltöttem el Vele, mint famulusa, de többet tanultam Tőle ebben a kis idő intervallumban, mintha végigolvastam volna a Filozófiatörténet című enciklopédiát.

 

Fotó: Kertész Dániel