Kántor Zsolt: A bekötetlen cipőfűzők kotyogása

Kántor Zsolt:

A bekötetlen cipőfűzők kotyogása

Mintha Catullus, a macskánk, járkálna a spájzban

 

Legnyitottabb gimnazista szakköri „tagom”, Mirtill, mondatai ugyanúgy inspirálnak, mintha Montaigne esszéit olvasnám. Mindig megkérdezem, mi az aktuális heideggeri gond, ami épp izgatja? A múltkor azt mesélte, hogy a kioldódott cipőfűzői milyen zajt csaptak a járdán. Akár egy cica tappancsai, amin körmök is vannak, a spájz kövezetén.

 Ő újságolja, hogy most például a szív körülmetélésén gondolkodik. Megdöbbentem. Micsoda? Liberális kislánynak ismerem. Mégis a Biblia szövege hozná lázba? Lehetetlen. Hiszen az Ige ír erről. (És Mirtill olvasná a Bibliát? Igen!) Ráadásul nem egy ismert citátumról van szó. És mire jutottál ezzel a dilemmával? Kérdeztem. Rábukkant a neten egy prédikátorra, aki elbűvölte értelmes érveivel. Helga megértett valamit abból, hogy tövisek közé nem lehet vagy nem érdemes magot vetni. (Jeremiás 4. 3.) A besűrűsödött gondok megfojtják a gondolkodást. Így értelmezi ezt a sort. És ehhez kapcsolódik a korábbi idézet. Az öt Mózes 16-ban van a sor. „Metéljétek azért körül a szíveteket, és ne legyetek többé keménynyakúak!” Helgácska exegézise alapján ebben a mondatban az van, hogy le kell hántani a gesztenyéről a tüskés burkot. Tehát el kell távolítani az emberi szívre s lélekre ráfagyott, ránőtt terheket. Traumát és sértődést. Fogalmaz a hölgy. Mirtill.

Teológia és hermeneutika. Bibliai interpretáció. M. folytatja az okfejtést. Képzelje el tanár úr, hogy valaki a tüskés héjjal együtt szeretné elfogyasztani a gesztenyét? Lehetetlen. Mégis, a tüskék mindaddig hasznosak, amíg a fán növekszik a termés. Védi a madarak agresszív csőrétől, az időjárás viszontagságaitól.

Egy bizonyos kontextusban tehát a szíven levő burok, háj is lehet előnyös? Kérdezem. Ennyire ne menjünk mélyre. Mondja. A lényegtől ne távolodjunk. Akkor rakódnak a szívünkre héjak, kérgek (új szó), ha nem rendeltetésszerűen használjuk. Gyűlöletet engedünk a lelkünkbe, engesztelhetetlen haraggal viszonyulunk valakihez. Nem mondunk igazat. Mások háta mögött rosszakat mondunk embertársainkra. Ezekkel a negatív attitűdökkel a lelkünkben teremtünk kibírhatatlan atmoszférát. De a szívünkre megy rá a nyomás, a rárakódás, a teher. A bűnről beszélsz, Helga, csak nem nevezed a nevén. Teszem hozzá. Igen, egyezik bele. De nem akarok a szív-filozófiámból vallást kreálni. Jó. Akkor hogyan metéljük körül bűnbe esett ketyegőnket? Tanár úr. Nem a hús-vér szívről beszélünk. Ez a szívünk a testünkön kívül van. Adapter. Láthatatlan antenna. Wi-fi. Érti. Egy szellemi állapotjelzőről van szó. De mindig ott van velünk. Aha! Ez a lelkiismeret. Nem. Ez több annál. Az csak szorít. De ez a személyiségünk centruma. Az a szív, amiről Salamon király azt mondta. Minden kincsünknél jobban meg kéne őrizni. De nem megy ez. És nem a morális lózungok miatt merengek ezen. Hanem tényleg érzem, hogy szorítja az énem központi blokkját egy kéz. Nem is a vétek meg a tanácstalanság. Hanem az utca levegőjéből furakodik a lelkembe. Egy olyan rárakódás, ami a város hangulatából származik. Nem tőlem van. Én tovább megyek. Ez a közhangulat? A fennálló viszonyok idegesítő benyomulása a magánszférádba? Valami ilyesmi. Mégis több. Már tényleg elviselhetetlenné kezd válni a szívemnek az „abroncs”. Kénytelen voltam magánmítoszokat generálni. Elkezdtem a legpompásabb szövegekkel körülmetélni végre, nemcsak a szívem, hanem az egész tudatomat. A Zsoltárok könyvét olvastam este. „Hozzád emelem lelkemet, istenem.” Mindegyikből hét oldalt esténként. Gyógyszer. Majd éjjel Oravecz Imrét. A Távozó fa. A tévét nem nézem. A hírekből annyi elég, amit a szüleim vacsoránál megbeszélnek. És mégis, a jó szöveghelyek sem elég „élesek”. Valami más bajom van? Mi távoztatja el a kérget az ember szívéről?

Neked az Atyaúristen hiányzik, tényleg. Mondtam neki. Mert nem tudtam mást. Magam is a tüskés gesztenyeburok levedlésének technikáit keresgettem aznap a Google regiszterein. Hiába tudjuk, mi lenne az igazi megoldás, pótszereket hajszolunk.