Kántor Zsolt: Gadamer reménysége (Kulcsár Szabó Ernő 70. születésnapjára)

Kántor Zsolt:

Gadamer reménysége

Fejeződés (ki!)

Kulcsár Szabó Ernő 70. születésnapjára, tisztelettel

Csak a kérdésekkel egybenőve tekinthetők interpretátumnak az illető műből kifejlesztett válaszok. Hallottam húsz éve egy előadáson és nagyon tetszett a mondat. Minden kritika maga is elbeszélt formában fejeződik ki, „ennyiben a nyelv maga mögött hagy minden kifogást, melyet illetékessége ellen hoznak fel. Univerzális lépést tart az ész egyetemességével.”[1] Gadamer végig azt hangsúlyozza, hogy a szavak mindig igazak, csupán csak azok használata lehet hamis. Az ész trónszéke vagy ítélőszéke előtt minden szöveg elveszti ártatlanságát. Mert érdekből szép. Oka van a megformáltságának, felöltöztetettségének. Minden megfogalmazás prostitúció, magamutogatás. Úgy teszünk, mintha a jelenséget akarnánk megragadni, a tárgyilagosságot elővezetni, közben a lelkünket állítjuk a lényeg helyébe. A pszichét, a helyett, hogy a világot tennénk a nagyítólencse alá, gyorsan kicseréljük a mikroszkóp alatt a részecskét a kifejeződés érzelmi hátterére. Majd az analízis vége felé visszatesszük a valóságot a tokjába, de e közben a lelkünk belegyúródik a szemlélt anyagba. Így se a realitás, se a szívünk nem látható tisztán. Egymás elegyeiként pedig nem képviselnek tiszta esszenciát. S a szavak, amikkel ezt megcsináljuk, mégis visszaadnak valamit a végbemenő reakció alakulástörténetéből. S a befogadónak kell felfedeznie, mennyiben a gondolkodás, mennyiben a nyelv tette ezt?

 A szó jelentése ugyanis a nyelv felhasználásából adódik. A szó valósággal való kitömése, bedugása nem a dologhoz való helyes igazodásában áll. Épp ellenkezőleg: igazsága inspirált szellemességében rejlik, abban hogy a szó értelme feltárul a hangban. Ebben az értelemben pedig minden szó igazként történik meg, azaz léte épp a jelentésében mutatkozik meg. Ennyiben pedig joggal beszélhetünk a szó abszolút tökéletességéről.

A szavak jelentése nem egyszerűen azonos a megnevezett dologgal, ugyanakkor „a logosz, a beszéd és a beszélés, valamint a dolgok ebben végbemenő feltárása valami más, mint a szavakban rejlő jelenségek gondolása.”[2]

Ha a logoszt egyszerűen csak egy dolog ábrázolásaként (délóma), feltárásaként értjük, és nem különböztetjük meg a szavak jelentés-jellegétől, akkor nem mást, mint egyfajta entrópiát állítunk elő. Éppen ezért a beszéd igazságfunkcióját mindig meg kell különböztetnünk a szavak jelentés-jellegétől.

A reflektálatlan tradíció lebontásának útjában „a történetiség mibenlétének mélyen atemporális felfogása áll. Masszívan és szinte megingathatatlanul. A historika olyan értelmezése tehát, amelyik a jelent térszerûen választja el a múlttól. S itt mindkét kifejezésnek egyenrangú hangsúlyt kell adnunk. A térszerűségnek is és az elválasztottságnak is. Mert mindkét szempont olyan örökletes, későpozitivista szemléletformák jelenlétére vall, amelyek hosszú ideje konzerválják már irodalomértésünk hagyományozott alapkategóriáit is. De ha a történetiséget nem kronologikus horizontban kíséreljük meg elgondolni, akkor új összefüggésbe kerülhetnek azok az irodalomértelmező kulcsfogalmaink is, amelyekben éppen az elmúlt századvég irodalomszemléletének előfeltevései öltenek testet. Vagyis, ha a dolgok megértését nem attól tesszük függővé, miként választható el maradéktalanul a megértés tárgya a megértéstől, illetve a historikát nem a jelentől való elkülönültségében próbáljuk hozzáférhetővé tenni, akkor új horizontban vehetjük szemügyre a hagyományátadás folyamatának vezérlő elveit is.”[3]

A beszédben a dolgok igazsága nem az egyes szavakban, hanem „a dolgokról alkotott egységes gondolat [Meinung] gondolásában [Meinen] rejlik”. Éppen ezért maga a szó annyiban lehet igaz vagy hamis, amennyiben igaz vagy hamis annak használata, azaz helyesen vagy helytelenül rendelik hozzá a létezőhöz. Ez a hozzárendelés pedig már nem egyszerűen „szó hozzáadása”, hanem Logosz, s ennyiben a szó megfelelése a logoszban lesz azzá, ami, ismétlés és másolás.

Mindvégig a járdán sétál az ész, maga elé néz a szem pupilláin keresztül, minden lépése egy-egy mondat. Az intuitív gondolkodáshoz nélkülözhetetlen a séta, a táj szervessége, a haladás és a nézelődés organikussága. Csak ennyit szerettem volna leszögezni a koronavírus járvány egyik melankolikus estéjén. De a rezignáció nem a kétségbeesésnek szól, hanem a nyelvnek.