Kántor Zsolt: Tandori Dezső 80 (Töredékek a magyar Hamletnek)

 

 

Tandori Dezső 80

Töredékek a magyar Hamletnek

1

                Tisztviselőcsaládban született. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten végezte, 1957-ben érettségizett, a budapesti bölcsészkaron szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. Rövid ideig nevelőtanárként dolgozott, 1971-től szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként működik. Felesége Tandori Ágnes, szintén író és műfordító. Fiatalon bekerült gimnáziumi tanárának, Nemes Nagy Ágnesnek írói-baráti körébe (Mészöly Miklóssal, Ottlik Gézával, Mándy Ivánnal és másokkal volt szoros kapcsolatban). E kör filozófiai tájékozódása, ízlése és erkölcsi tartása nagy hatással volt írói pályakezdésére. Az irodalompolitikától tudatosan távol tartotta magát, „remeteélete” a hetvenes-nyolcvanas években legendássá vált. Budai lakásában 1977-től kezdve madárneveléssel foglalkozik, ami műveinek témavilágát is nagymértékben befolyásolta. Kikapcsolódásként képzőművészeti tevékenységet is folytat; primitív grafikái többnyire nyelvi poénokra épülnek. A kilencvenes években horizontja kitágult, utazni kezdett, bejárta Bécset, Párizst, Londont, Koppenhágát és a német nagyvárosokat. Ebben a korszakában főleg a nyugati lóversenypályákon átélt élményeit kamatoztatta. 1994-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.[1]

2

Tandori Dezső Magyarország legkarakteresebb és legértékesebb énekes madara. Páratlan a hangja. Világszemlélete és szóhasználata oly annyira harmóniában van, hogy műveit gond nélkül lehet a nyelv permanens, formabontó ünneplésének aposztrofálni.

            A költészetben egyébként is fontos figurák a madarak; például az Odüsszeiában csalogányok szerepelnek, Catullusnál egy kismadár szerelmi szimbólummá vált. Az albatrosz és a matróz közötti kapcsolat áll a Samuel Taylor Coleridge: The Rime of the Ancient Mariner című opus középpontjában. Ebből a versből vált az albatrosz a nehézségek jelképévé. Az angol nyelvben a vulture (keselyű) szóval utalnak azokra az alapokra és befektetőkre, amelyek adósságot vásárolnak olcsón. Tandori fetisizálta a madarakat, anélkül, hogy istenítette volna őket. Úgy csinált kultuszt, hogy nem sértett meg semmilyen tradíciót. Természetessége miatt az odaadó önzetlenség, a megfogalmazás pontossága iránti hűség szimbólumává lett. Aki semmilyen politikai iránynak nem köteleződött el.

3

            A Még így sem kötetet nézegettem egyik este a nappaliban. Egy plüss mackó társaságában. Közben a tévében a lóverseny ment, a verandán egy veréb szavalta a gombfoci-himnuszt. Ez egy Tandori-pillanat! Gondoltam és lerajzoltam egy lapra grafittal az ablakkal szemközti fűzfát.

            Van egy fajta megjelenítés, ami nem újra-megjelenítés, nem re-prezentáció, nem visszaemlékezés. Valami olyannak a megjelenése, ami tulajdonképpen sohasem volt jelen. És mégis valamikor már éreztük, hittük.

            Tandori ehhez a megjelenítéshez értett igazán! Odaképzelni az olvasó helyett a dolgot. Segíteni neki az empátia megképzésében.

            Ezt a nem a jelenen alapuló megjelenítést nevezi a filozófiatörténet Vergegenwärtigungnak (Husserl). „Valamivel közelebb, mint szokás, de még így sem elég közel” – így idézi Paul Klee mondatát Tandori. S definiálja a fenomenológia kvintesszenciáját. (Számomra.) Egyik versének a címe ez, a Még így sem kötetből. Ez tehát a jelenlét, amit a Tandori-művek rendre előhívnak.

            Maga a citátum is fölöttébb elgondolkodtató, de az alábbi sora még magasabbra emeli: „E végsők pontosságát látják belénk a nézők.” Nem a szerző élesíti a jelentésképzést, hanem a nyelv. S a befogadó a beszéden keresztül lát bele. Orfikus áttétel. 

            Működik az ambivalencia kimondás-igénye. A formanyelv és költészetfelfogás egybefonódik. Tandori nem vállal soha többet, mint a kompetenciája. Mozog a megtörténtté formált irodalmi valóság. Napóraketyegés. Tandori keze alatt a legformátlanabb irodalmi anyag is az erudíció foglya lesz. De a szabadsághiány tematikátlan. Szinte konvertálhatatlan az előzmények szempontjából. Mégis, az eddig kibeszélhetetlennek gondolt emlékek természetszerűen megképződnek.

            Előtte található a könyvben a Hódolat Weöres Sándornak. Ebben van esszémnek a címadó szava. „Seholon semmikor, napóraketyegés. Hirtelen száll a por. Levegő legelész. Semmi sem egyszeri sem, nincs az a folyó, most kéne kezdeni, erről lett volna szó.” Elvarratlan szálak. Mégsem összeférhetetlen asszociációk. Értjük. És ennél a versnél ugrik be majd a korábbi oldalakon található két sor: „Most épp nincs kedvem kötelességekhez. Valami (épp) egyébre kötelez.” (1976714.h „(Vagy (épp) a vízi városban…”)

            Elég felidézni ezeket. Mindig felüdíti az elmét. Csoda, hogy nem szakadt be az asztal 1978-ban a Még így sem kötet alatt. Ott a könyv legmeghökkentőbb verse: 1976711 – Georges Brassens visszaálmodja és megosztja iskolás kori élményeit Villonnal. „Tegnap valaki jól tökön rúgott. Állíthatom, nem csak úgy általában. Le is mentem négykézláb legott. S némi feszültség támadt a nyomában. De tudjuk, mindenben valami más van.” De még mennyire más! „Az önmagát feledésben az önmagát elrejtőt engedi megjelenni.” Ahogy Heidegger fogalmaz. (Költőien lakozik az ember)

            Felfogjuk, ami nincs benne. Ami nem fért bele kifejezőeszközeinkbe. Ahogy Ottlik mondta egykor. S felborzolódik az olvasó hátán a szőr a Philippika lábjegyzete láttán: „A szerző valóban nem foghatja fel, hogyan lehet minden úgy-ahogy, holott, és ami lényegesebb, hogyan nem tudja reggel soha, mint aludt el megint.”

            Tehát: így! Az észlelhető módosulások folyamata. Végig. Mintha Handke tanulna Kosztolányitól. Behelyettesítések. A kultúrkritikai inspiráció formaalkotó elem. Mintha a tulajdonságok nélküli ember múzeumában lennénk, és hallgatnánk a csend moccanásait. A kötéltáncos és a ventillátorügynök együttléte ilyen. Mondaná Boris Vian. Egyetlen hasonlat megy végig a füvön. Az óvatlanság szabadsága. Nem múlik a tudomásulvételen. Sűrű szövésű, tetszetős, sötét színárnyalat. Tandori pátosza ezért villámhárító-jellegű. „Nem jó oly bizonyosságokat elérnünk, amelyhez már bármi értelmezés elvezet. Mindenből így lesz kevés. Így kevesli majd hétköznapi énünk, amit az imént még nem is reméltünk, hiányzik a feltételezhetés, hogy nemcsak elképzelés az egész.” (Koant oktat egy európai)

            S ahogy az 197712.j. című szonett megmondja: „Ez a vers készülődés lesz itt végig: készülök, hogy a polcról, ahol egy kis tenyérnyi kavics és üvegek s egy másik kavics mellett most négy fényes szám zöldell – 21.28 végre levegyek valakit. A növények épp most köszönnek el tőle. Holnap találkoznak megint.” Nem animista, csak humanizmust exhumál.

            Egy örök-befejezhetetlen mondatot folytat. „Újratámadó gondolatjel, meghúzatlan párhuzamosság. Öröklét várhat így: hogy egyszer föloldják, s újra egybemossák.” (Levél Tihanyból Kosztolányinak) Ez nagyon irodalmi. Ugyanakkor élettel teli.

            Nem valami nyelven túli az áhított cél. Ahol egy új tapasztalat vár. Mert a tapasztalat helye is a nyelvben van. (Logosz.) Nincs semmi rajta kívül. Tandori szabaddá vált a dolgoktól, hogy a nyelvben mindent újra megtaláljon.

            A kötet sok gyöngyszeme közül kiemelkedik a Hérakleitosz-emlékoszlop. Megint közvetít Tandori egyfajta „Olyan újat és valódit: ami ős-időktől csak folytatódik.” Mert „Évszakok mosódnak egybe, és sok más dolog, ugyanúgy.” Majd meggondolja magát. „De ez sem igaz. Hogyha visszanézel, akármiből, ott láthatod az átmenetet.”  (Az alapfokú (hiába)való.)

            A számomra kedves opusok legmarkánsabb szonettje a Hozzám méltatlan alpáriság, de hát micsoda felvágás! Ha ez igaz. Kiderül: nagyon is méltó. Tizennégy szavas verscím. Pont annyi szó, amennyi sor? Igen. Lehet, hogy véletlen, de elgondolkoztat. Megállapításai evidenciák, a helyükön viszont többnek tűnnek: „Ugyanúgy épp ott, ahol, mint most. S mivel két nap két különböző nap, különbözővé válik azzal is, ami közössé teszi. Ezért, ha két nap két vers, pét kap a címébe, azok másképp pék, mert a két nap két más-képű péppé áll össze velük. Hasonlítgató gyurmakedvünk mégis mulattató játékokat művelhet így velük s e közös alap, amit feltételezünk, jó.”

            Ennek a versnek a vége felé, az utolsó előtti sornál van egy fontos lábjegyzet, amelyben! Nézzük csak! „Pl. a jambikusság kérdése. Mert ezek még mindig jambikus versek. Ennyit a „verstanról”, emlékeztetőül - másra. (Ami igazán nem célzás akar lenni, mert ugyan miképp vallanám magam épp most összehasonlítónak!)” Tehát: összehasonlító? Nem összehasonlítható nem akar lenni. Nem kíván méricskélni, mérlegelni se értékeket összevetni. Ugyanakkor jelzi: ez munka. Nemcsak játék.

            A könyv legmegdöbbentőbb versmondata: „HA HALHATATLAN, CSAK HALÁLA LESZ HALANDÓ!” A Rondó utolsó sora, Alcíme: Hamvasztó reklám-dal, Evelyn Waugh: A megboldogult. Ez a citátum is rámutat, hogy TD számára az igazság nem egy absztrakt általánosság üres egyetemessége, hanem az értelem felfedése, a szavakban talált lét továbbgondolása. Világló rejlés. Hölderlin szavaival.

            A bezárkózók számára nélkülözhetetlen darabnak tűnik a Kétféleképp: sosem tiéd. „Mit vásárolok meg csendemmel, elmaradó beszélgetések árán.”

            Organikus nonszensz. Nem az én eltűntetése a célja, hanem a nyelvi-poétikai határok átjárhatósága. Kulcsár Szabó Ernőt folytatva. (Én nélkül lehetetlenség a művészet. Nietzsche.) Nem magányosít el, nem löki ki olvasóját a légüres térbe. Megtartja.

            Isten éltesse sokáig Tandori Dezsőt!