Zúgó egek fenekén

Szorongó lelkem buboréka

 

            Megint megfogott egy vers. József Attila. Alant közlöm. Frenetikus, kolosszális és monumentális. Fölfelé néz a vers. Magasra jut. S ahogy halad előre, egyre súlyosabb, testesebb. Megint azt kell mondanunk, hogy kimondja helyettünk, amit gondolunk. Amikor a folyó vagy az óceán partján üldögéltünk, jutott eszünkbe, hogy valóban két végtelenség nézi egymást a természetben, az égbolt és a vízfelszín. S ebben a térben a fent és a lent fogalma összefolyik. Összeadódik. Magyarán: egy testté lesznek. Éjjel főleg. A vízen ott vannak a felhők, tükröződik a kék ég. Ha valaki meg akar mártózni az égboltban, hát ott van!

            S a lelkes ember valóban kétéltű, iker-lény. A lelkes ember az, aki a szívével hallgatja a zenét, a szívével lát, a szívével érzékel. Tegyük fel, a Zsoltárszimfóniát hallgatja. S közben szemléli a tájat. Beszéljetek a szívetekkel! Mondja a Biblia. (4. zsoltár 5.) Tehát: nem a romantika álszemérmes rajongása a cél, hanem a tárgyilagos őszinteség, amiben benne van az egész személyiség „véleménye”. A szív a szellem, a lélek és a test „halmazainak” metszete. Benne van az érzés, az akarat és az ész, de a tapasztalat és az öröklött információk is. A lényünk, ez a kettős természet, a bimbózó korban is hervatag szubjektum. Az egó.

            S valóban, lapul a lélek, örül, ha nem borzolják csillámló csillóit. Az egyébként is kicsavart, megtépázott idegrendszert. De még ébren van, még buborék az állapota, fénylő és virgonc hab, zárvány.

            Gazdátlan individuumként reflektál önmagára. Nem kíván senkit semmire kényszeríteni sem utasítgatni. Inkább szeretne totális nyugalomban gyönyörködni a dolgokban, amik körül veszik. De erre nagyon ritkán van lehetősége. De ez a pillanat, amit a vers lefényképez, összetéveszthetetlenül másabb, mint a hétköznapi rácsodálkozások. Ez több egy kicsit, majdnem ünnepi pillanat, de nem csinált, nem művi. Abszolút felszabadult.

            A tiszta ész itt tetten érhető. Azt teszi a létező, amire elhívta a teremtő. Teremt. S alkotói szabadságát arra használja, amire való. Végre! S mégis ez a József Attila vers egy elfelejtett töredék volt, addig, amíg fel nem fedezte egy szent filológus. Az „ölelő karok tengere”, a meleg homály lágy világa, fantasztikus vigasz. Nemcsak annak, aki megírta mindezt, hanem annak is, aki olvassa, befogadja. Recepció. Most kezdem érteni ezt a kifejezést. Az ember ugyanúgy befogadja magába a szöveget, mint a finom ennivalót. Azután jól esik a lelki gyomornak ez az íz, a valóság édessége (Kukorelly Endre szókapcsolata).

            „Az ésszel fölfogott emberiség világossága”, mint égbolt? Tűpontos fonalszál a hallgatás szövetében.

 

 

József Attila: MÁR RÉGESRÉG.
 

Már régesrég rájöttem én,
kétéltű vagyok, mint a béka.
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.

Gondos gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak s az istenek,
tengerben és egekben élek.

Tengerem ölelő karok
meleg homályú, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

            A „történet” beágyazódott a meg- nem-történtbe. A láthatatlanba. A lehetségesbe.  És a szó létrehozta a világot. Örökkévaló érték. A szerző az emberiség, a faj, a nem prófétájaként odaajándékozta ihletét, inspirációját a közjónak. Átfolyt rajta az intuíció szelleme. Majd ahogy átmosta a lényét a megilletődöttség, kijött a száján a szinte szakrális beszéd. S lett belőle írás. Vers. Egy sejt. Ahogy elhagyja a szöveget a figyelem, a benső jeges felülete olvadni kezd. Ez a katarzis.