Szemes Péter: Virágszirom, madárvércsepp (Utassy József Földi szivárvány című kötetéről)

Szemes Péter

 

Virágszirom, madárvércsepp

(Utassy József Földi szivárvány című kötetéről)

 

Az 1996-ban a Kortárs Kiadónál megjelent Földi szivárvány lényegesen erősebb és jobban szerkesztett kötet, mint a Fény a bilincsen. Még ha a hátsó borító kísérőszövegének összegző megállapítását, miszerint ez a „könyv költészetének foglalata, esszenciája”, kissé túlzónak tartjuk is (bár a kiadó részéről nyilván érthetőnek), vitathatatlanul fontos állomás ez Utassy József pályáján. A kisformák, melyek betegsége kezdetétől hangsúlyosan jelen voltak lírájában, a – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! kötet után itt érnek a csúcsra, olyannyira, hogy a fia elvesztését követő verseskönyvekben megszokottá vált öt ciklusból kettőben is dominálnak.

A nyitó Pillangó-ballada egység az eltávozott gyermeket siratózza. Akinek drága kezére halálfejes lepke szállt (Pillangó-ballada), aki maga is megfoghatatlanul libbent tova (Nem tudom kimondani). Nem véletlen, hogy az Úton lírahőse még őt keresi, Istent okolva a történtekért, míg be nem látja tévedését:

 

„Amit sohase tenne:

most Istenért kiált.

Mikéntha felleg volna,

s a Nap felé robogva

vinné halott fiát.

 

És Istenért kiáltoz,

és Istenért kiált.”

(Istenért kiált – a rejtőzködő hit egyik igazolását is láthatjuk itt).

 

Dalai dombját húzza rá szemfedőnek, melynek virágán felharangozhatja a böjti szél (Föltámadásért való ének), s a csillagok üzenete életre szóló feladatát is kijelöli: „rengesd fiad emlékét úgy, / miként bölcsőjét ringattad!” (Utad végén). Egyúttal halálig újraszenteli az árva pár hitvesi közösségét (Ketten maradtunk).

Az ének tisztásain ciklust indító Nagy éjszaka negyedik tétele (az első a „csillagos, tücskös” éjt, a holdat szólítja meg, a második az apához /a gyilkos, rabló katonához, ami a korábbi verseket, a hiány dalait tekintve feloldásával is elég különös!/, a harmadik az anyához, a „magány nagyasszonyá”-hoz, a „borok bizalmas barátnőjé”-hez kötődik) ugyancsak ide érkezik, ám elvetve a testi szerelem lehetőségét. Mert az fiukkal teljesedett és tűnt talán tova. Akihez a kötet legszebb, archaikus varázsénekeket idéző sorait küldi:

 

„Óra nélküled ne múljon,

vérem talpfára ne hulljon,

valaki kell, hogy őrizzen,

ha ág roppan, ha nád zizzen:

Rád gondoltam,

                           mert nincs Isten.”

(Meghitt mondat – hozzá kell tennünk, hogy a szöveg, az utolsó sor ellenére, az asszonyra vonatkozó olvasatot is felkínál).

 

Ennek jegyében gyónja meg a Másiknak ellene elkövetett vétkeit és ígér hűséget, szerelmet (Bűntudat). Az élet mellett tesz hitet a halál ellenében: „Fölesküdtél rá: / szent az élet!” – vallja a Nem adom ingyen. Pedig az elmúlás nagy kísértő, hol a temető szavával, a mindentudó holtakkal hív (A büszke holtak), hol a természet változásaival (Vége, Bús), hol az idő folyásával (Aki megfeszül, Tékozló fiú, 1992) mutatja erejét. A szó mégis megóv ellene:

 

„Amíg ez a planéta itt

szüli énekesét:

engem az ének tisztásain

betűk balzsama véd.”

(Aki megfeszül).

 

A gyermek elvesztésének nem múló fájdalma („Nem veszem tudomásul fiunk halálát. És kész!” – írja a Tíz mondatban), az öregedés tapasztalata saját korai emlékeket idéz. Megelevenedik a vadőr nagyapa meséje (Nagyapám és a vadkan), az ifjú muzsikus megverése és megkárosítása (A kis harmonikás), az első igazi szerelem (Részes cséplők). Közéjük szőve pedig két Istenbosszantó csíny: a tanári pofon megtorlása és a szenteltvíztartó bemocskolása (Pofon Szent Antalnak), valamint a könnyező Szűz Mária szobor titkának leleplezése (Szentkút). Mindezt a borközi állapot kérése ellenpontozza „kártyabéli” önmagától:

 

„jaj,

a tüzet,

zsarátnokát hitemnek:

 

őrizd,

         gerjeszd,

                        s húzódj arrább,

                                                 Te Makk Ász!”

(Egy kancsó bor tüzénél).

 

Így már könnyebben átérzi egykori mostohája, az „ortopéd járású hatalmas suszter” megpróbáltatását, mikor a kocsmából hazatérve „Hetvenhét ördög képében / várja otthon az asszony.” (A suszteráj ura). Amúgy is az elesettek, a nehézsorsúak pártján áll: a bagóért jövőjüket eladó romákén (Cigány kesergő), a melegedni váróterembe húzódó hajléktalanokén (Téléjszakai séta). S globálissá tágítva a képet: minden éhezőjén, szegényén, a háborúk összes áldozatáén (A Holdról nézvést). A természetbe lépve pedig: a galambén az „ölyü” (Piros), a pocokén a vércse karmában (A pocok mennybemenetele). A sors-csinálta lírikus (Mátyás Ferenc után kiáltva) ellenében a Kárpát-medencét világgá dúdolóén (Hangfogó). A játékosságén, ahogy a Bertalanosdi mellett a Fény a bilincsen A zöldveltelínijének humorát továbbvivő, Istent ismét részegítő, Három árny a mennybolton mutatja. Jóval fanyarabb már ez a hang a megszokott udvarias kérdést verscímmé avató, arra őszintén és kimerítően válaszoló Hogy érzed magad, Dzsó? vallomásában. Ahol azt mondja magáról:

 

„… lemerészkedve

tudatom alá,

ha megszédít a tamtam,

ropog reggelig is akár,

akár másokkal,

akár magamban,

csak eredeti tam-tam legyen,

eredeti ritmus,

eredeti dallam!”

 

A Földi szivárvány egészében a kisformáknak szentelt egység, a nyitó Korom madarak testvéri rigódicsérője kivételével tankák és haikuk töltik ki. A falu élete, a gyermeki kisvilág apró csodái (Pillanatképek, Holdvilágnál), fontosabb eseményei (Tudakozó) kötik össze az évszakoknak szentelt füzéreket. Ám szerepük korántsem csupán hézagkitöltés, amint a Tücskök titka kis remeke is igazolja:

 

„Egyetlen hangot,

egy árva hangot húztok!

Mégsem unalmas.

Lehet egy hang is dallam?

Igen, ha halhatatlan.”.

 

A Kikeleti haikuk gazdag gyümölcsvirágzását, az újjáéledő természet diadalát a személyes sors nehézségei, a veszteségek sötétítik el:

 

„Cseresznyevirág.

Nézd elborult elmémet!

Csillapítasd le. Fáj.

 

Almafavirág.

Szórd fejemre szirmodat:

gyász lepi be, gyász.”.

 

A hőség haikuiban címet is kapnak a háromkák és hozzák közösségre a tűnt nyarat (Patak) az újabb élményekkel (Csúcson, Bükkszék). Az Őszi haikuk közt találjuk a formailag-tartalmilag talán leginkább átsajátítottat:

 

„Vijjog a vércse.

Csőrén vacog, didereg

egy cinkevércsepp.”.

 

A Téli miniatűrök pedig, amellett, hogy a havas csokor kilenc szála hangsúlyosabbá válik a többi évszak héténél, kicsit megint odadöf Istennek és humorosan az egyháznak is:

 

„Didereg Isten.

Vacognak a vének is

a tömjénfüstben.

 

A tisztelendő

fele fej, fele bendő:

csúszkál. Esendő.”.

 

A Négy tanka az éves ciklust fogja át, míg a Földi szivárvány a Pillanatképek futamaihoz köt vissza. (S az Őszi haikukhoz is, hiszen figyelmetlenségből a Bíbor október első darabként ott is szerepel.) Befelé haladva, az Egy kis konyha tágassága a lakásba kalauzol, a Toronyiránt hasonlóan nyolc haikuja viszont, igazi telitalálatként, a hit elvesztésének folyamatát festi, a gyermekkortól a halálig. Utóbbi a kissé funkciótlan A Szíriuszhoz tankájában már csak unalmat kelt, ám, hogy ne ez legyen a lezárás, jó érzékkel emelte ide a költő valódi kincsét, a szülőfalunak szánt vallomást:

 

„Ölelni kéne

csókolni hosszan téged:

Bükkszenterzsébet!”

(Szülőfalum).

 

E gondosabban építkező ciklussal ellentétben a záró, Ünneprontó egység meglehetősen széttartó. Itt is a kisformák dominálnak, ám jellegében inkább a – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! darabjaival vagy a Fény a bilincsen „cetlijeivel és fecnijeivel” mutat rokonságot. Ugyan a közélet salakja ugyancsak megjelenik benne (Kihallgatás, Örök Pilátus, Megjegyzés), fő témája mégis az elmúlástól is megvédő írás. Noha bizonyára keserű személyes tapasztalat táplálta, túlbízó fiatal (és idősebb) pályatársaknak (és politikusoknak is) megfontolandó – az Intéssel együtt – az Ünneprontó üzenete: „Jaj, ne hagyd magadat ünnepelni, / ne hagyd magadat ünnepelni.”. Humora ellenére éppígy szomorúság csendül az Író-olvasó találkozó kérdésére adott, testvérekre vonatkozó válaszából, ahogy a Helyzetjelentés és A tudós mosolyát is lehervasztja a Lorca tragédiája, a Kocsmazajban méreg-kívánása. Az írásról ekképpen vall:

 

„Vallató vagyok én, vallató.

Nekem kifecsegi titkát a tenger,

megmutatja mélyét a tó:

vallató vagyok én, vallató.

 

De vádlott is leszek, vallatott.

Ám a színarany csönd obulusával

nyelvem alatt csak hallgatok.

Vádlott is leszek én, vallatott.

 

Az írás számomra gyötrelem.

Temérdek éjfél és megannyi hajnal

verejtéke vall csöndesen:

az írás gyönyörű gyötrelem.”.

 

Haikuban rajzolja meg az alkotótárs és barát arcképét (K. B. portréja), azt szentel a szintén sorsos Kiss Annának is (Fillérfa). S hogy csak az élet hal el, mint hangszeren a dallam (Gordonkára), de a mű halhatatlan, így nyilvánítja ki a záró Jelet hagytam:

 

„(…)

ó,

elmúlás,

kegyetlenem,

te lasszóhurok-ölelésű!

 

Megköszönöm neked, hogy élhettem.

Jelet hagytam magam után, nyomot.

Éltettem az életet, éltettem!

Az én síromnak szája mosolyog.”.

 

A Földi szivárvány, ha nem is hét, de legalább ötszínű kötet. Erényei, különösen a kiteljesedő kisformák, markáns irányt szabhatnak Utassy folytonos továbblépést kereső, s lassan életművé terebélyesedő költészetének.

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.