Szemes Péter: A szülőföld daloskönyve (Utassy József Hol ifjúságom tűnt el című kötetéről)

Szemes Péter

 

A szülőföld daloskönyve

(Utassy József Hol ifjúságom tűnt el című kötetéről)

 

Az ötvenedik életévet elhagyva érezte elérkezettnek az időt a költő a szülőföld-élmények összegzésére. A Magvető Könyvkiadó gondozásában megjelent Hol ifjúságom tűnt el kötet „áldott szépségű” versei a nevelő és egyetlen fiúként útra bocsátó tájnak szentelt vallomások, a korai emlékek, az ide kötődő kedvesek (elsősorban az anya és apa) alakjainak szövegbe-örökítései, a múló, s lassan összemosódó évszakok körhintázásának pillanatképei. Egy régről maradt, hosszan gyűjtött emlékdoboz megannyi személyes kincse, melyek – kiállva a romlás és feledés próbáját – érdemesültek a közösségi figyelemre.

Már a vezérvers is a szív színeivel festi a népmesei idillű tájat:

 

„Ujjongó hegyek közt,

sóhajtásnyi völgyben

élt egyszer egy falu.

 

Benne gömbölyödtem

fényre, napvilágra.

 

Ő hát szülőföldem!”

(Bükkszenterzsébet)

 

A nyitó, Első emlékeim egységben sorra elevenednek a magánmitológia történetei, mind-mind a háború korából. Mintegy a felütést ellenpontozza azonban a – Hallod-e, Kiss Margit?! anyai szégyenkezése „pokoli” csúfságú kisfia miatt (a későbbi kötetek súlyos vádjainak – mint A kofa kemény sorai – fontos alapozója), a sas-behívó árnyékában végzett otthonteremtő munka (Ház épül), vagy a családcsonkító tragédia teljesülése: a hadba szólított apa halálhíre (A fekete levél). A hallomás helyett már személyes tapasztalat táplálta fel a frontátvonulás verseit. Az udvaron fogat mosó szőke katona (Lesek át a szomszédba), noha további sorsa nem jelenik meg a szövegben, éppúgy a tisztaságot, a háborús gépezet által elpusztítani kívánt életet, hószínű világot jelképezi, mint a lelőtt fehér kakas (Kis fehér kakas). A Katonák, leventék markáns gyermeki véleménynyilvánítása, a szemétdombról küldött szagos üzenet még humort is hordoz, a Vonulnak viszont már egyértelműen tragikus. A visszavonuló, vert sereg mögött szaladó, győzelmet hirdető falu bolondjában nem nehéz a hódítás megszállottaira, a vértől megrészegültekre, a végső összeomlás pillanataiban is fordítást, sikereket vizionálókra és propagandájukra ismerni. Semmivel sem lesznek jobbak ők, mint a megszállók: a gyilkoló gépek gazdái (Otromba ágyú – a halált ásító cső formája A kör átváltozásaiban is kísért), az anyjával – az ellátás köszöneteként – erőszakoskodni akaró katonák (A hála).

A kapcsolódó Sirató ciklus a veszteségekhez tér vissza, az apa hiánya dominálja. A Hova cipeled azt a nagy ásót? őszinte gyermeki gesztusa kettős célt irányoz: bizonyosságot szerezni és méltó módon eltemetni a drága testet. Mert, mint a Fekete trón zárlatában írja:

 

„Sírról csak azok tudnak, kik ássák!

Magukat gyásszal megkoronázzák,

s lesznek egy halott helytartói és

fekete trónra ültetett árvák.”

 

Az árvaság „fényes fájdalmát” pedig nemhogy feledtetni, enyhíteni sem tudja a kormányzói ajándék (Szoknyát küldtél), mely szánalmasan szegény a végső örökségül kapott tárgyakhoz és az utolsó üzenethez képest (Gyászdoboz). Mint ahogy a „bükkszenterzsébeti senki” is áldozatával krisztusian, csillagian magasul az őt és kétszázezer másik katonaköpeny-gomb, bakancspár, sisak Izsákját leöletni vitt „őrült Ábrahám” fölé (Ismeretlen katona). Sorsosai és az özvegyített asszonyok, anyák (Akit a gyász felöltöztet, Kit koldus hazámnak…) mellett a meg nem született gyermekekért, testvérekért is emeli szavát, az elvesztett apákkal őket is meggyászolja (Sirató). S a világnagy diófát rázva, könnycseppjei együtt koppannak a hulló gyümölcsökkel – az örökre burokban maradt és az idejekorán levert életekért (Diófa).

Lírai kalendáriuma is a halál szakával kezdődik. A Telek egység széltől űzött Ördögszekerének, kis verebének magányától (Fagy), a mindent betakaró havon (a Fehér svájcisapkám ötletes analógiáját érdemes kiemelni), test- és lélekdermesztő jégen át (Jégvirág), a fekete égi menetig (Varjúlakodalom), a szeretetteljes emberi együttlét hiányáig vezet az út. A – Sirató párjaként – a Papa! panaszáig:

 

„Eljönnek újra

a téli esték,

te pipád,

szemüveged keresnéd,

 

s a világ dolgát

meghányva-vetve:

néznék, csak néznék,

hosszan, kezedre.”

 

A téli szomorúság pedig az ünnepet is áthatja, bibliai parafrázisában Életfavágó az Isten, farkasordító hidegben indulnak a Megváltóhoz a Három Királyok (Karácsony). Ám ahogy számukra utat mutat és eligazítja őket a virrasztó csillag fénye (Karácsonyfa), hazavezeti az a félő fiúcskához is édesanyját (Egyedül). Utóbbi történeti kerete, a morgolódó öregekkel és a bátorításként szavalt Nemzeti dallal a télnek többletjelentést kölcsönöz, a zsarnok évszakot a zsarnoki hatalomnak felelteti meg. Működésének jellegzetes rajzát adja (a recski tábor) derengő drótkerítésével az 1951 és a Megyek iskolába az ország szegénységét, kifosztottságát jelző, fűtés nélküli tanterme, kötelező fahordással, halkan kimondott igazságaival. A Havak hatalmának megdöntése így a haikuban közös óhajjá lesz:

 

„Álmukban olykor

beszélnek a havas fák.

Hozzád: Szabadság!”

 

Hasonlóan, csak gondolatban kalauzolnak a felszabadító végtelenbe a mitikussá emelkedő, Szindbád-emlékű öreg tengerész meséi (Ködmön Budu Sándor), a madárlábak csillagnyoma (Cinke) azonban már valóban a forradalmas hónapig vezet. A tél inalása (A kétszínű tél), a hóember szökése (Hóember) biztos tavaszjelek, diadalmas érkezése elé pedig még a róka is hódolón bundát terít (Vadászdalocska).

A Kikeletek ciklus nyitányában végharcukat vívják az évszakok. A napsugár-sorozatok (Kora tavasz), robbanó rügyek (Márciusra), barackfa-lángok (Hurrá), a kert egész, ragyogó zászlóbontása (Feslő fák erejére) győzelemre viszik a természet forradalmát. A zsarnok elnyeri méltó büntetését („Jégkirályt lincsel a Tarna!” – Hurrá), s a lírahős is élvezheti a szabadságot, a szerelmet (Hurrá, Kora tavasz). Ám a magvak szívének „irdatlan csönd”-je (Tombol a tavasz), az elrabolt csibe látványa (Ragadozó) újra árnyékot vet kedélyére és a halál felé tereli gondolatait. A Micsoda évszak tavaszörömét az árvaság fel-feltámadó érzése komorítja el, a Békében már gyász a kivívott diadal ára és az ünnepi ing színe is az apát elnyelő hómezőt idézi (Ragyogásban). De a virágvasárnapi készület, az anyai gondoskodás, a dolgos alakját körülsimogató fiúi szeretet a megmaradt családi köteléket erősíti, az eltávozott örökségéhez méltó élet erkölcsi parancsával (Anyám vasal). Az imperatívusz ugyanakkor az élmények kiteljesítésével, teljesebb megélésével is jár. Maga is a tavasz katonájává (Kikeletek), a szépség és szerelem szolgálatosává szegődik, beavatottja lesz (Termékeny éj, Nagy éjszaka van, A szűz, Fákat altat a szél, Derengő rét, Diridon, Cigány kikelet, Hófehérke, Irány: Pétervására!), a boldogság koronáját nyerve a Szerelemhajnal beteljesülésével. Ebből az idilli világból rántja vissza az élni adatott kor kisszerűsége: helyi hatalmasaival (A pétervásári urak), kötelező – noha humorral feloldott – tiszteletadásával (Országos vigyázzban), konformizált ünnepével (Idill, 1951), a kapott pofonokkal (Pofon). S szomorúan kell szembesülnie, munkás rokon Vergiliusa vezetésével, a mindennapok szürkeségével, a jövő kilátástalanságának poklával:

 

„Egyszer elvittél magaddal Ózdra,

hogy lássak világot:

világot, ami a nyomoré.

 

Főztünk bablevest a barakkban.

Virító véremtől

majd kicsattantak a poloskák!

 

Aztán nagyon egyedül maradtam.

Halott apám felől

faggattam ott füvet, poros fát.

 

És rugdaltam a töltést, a bodzát.

Téged rugdostalak

dühömben, Te Kurva Kis Ország!”

(Keresztapu)

 

A ciklus magasan hagyott végét a Nyarak felütésének vihara, villámai vezetik le (Villámfényben, Vihar előtt a réten, Viharban, Ha rám ijeszt a zápor). A Rezseg a levegő haikusorán – a csépléstől a hazahívó harangszóig –, a Patakpartonén – szikrázó napsütéstől alkonyulatig –, és a Malomudvar négysorosain már gyöngyként ülnek a gyermekkort átfogó nap élményteli eseményei. A táguló időben pedig a libaőrzés pillanatai is mitikussá örökülnek, triptichonja a fiú (Sereg liba élén) – anya (A falu libapásztora) – kedves (Rezeda-álom) hármasát emeli égi magasba. Mint ahogy nemcsak a fürdő szépség (Kenderáztató, Pásztoremlék), de az erdei őzek meglesése (Őzek), az anya munkája (az Alkony-emlék zoknistoppolása és a Délutáni udvar tésztanyújtása e tekintetben az Anyám vasal címben foglalt tevékenysége mellé állítható) is szakralitással telítődik. A tücsökcirpelésből (Irigykedő), méhdöngésből (Nap hanyatlik), harkálykopogásból (Megvirrad, Nyárutó) a teremtett természet zenéje, a nyár költészete hallik. Természetes hát a dalos kedv (Harmonikaszó), meg-meglóduló sisakos tollán a „sörényes gondolat” száguldása (Mikor nekivágtam). Melyekre olykor árnyék borul. Ahogy az Akácos haikujának boszorkánylevele megmagyarázhatatlanul leng az álló levegőben, úgy lép be az Unheimliche a szövegek világába. Vérrel szennyezve be a fehér madártollakat (Galambok), elutasítva a gyermek ajándékát (Töklevél), ifjú szívében otthont készítve az otthontalanságnak (Hegyi legelőn, Első év). Elvágyódását a szeretet (Tisztába így tettél) és tisztelet (Deportált) időmúlása, a mostoha részeg erőfitogtatása és nyomán az apa újra felfájó hiánya miatti tehetetlen düh és torokszorító keserűség (A sánta suszter) is megerősítik. Menekülése befelé, a lélek védett vidékeire vezet (Azok a jegenyék). A hatalom (Itt) és kiszolgálói (Vezérökör) ellen támadó haragja hamvadásával odabent gyújt mécset a természet mártírjaiért, az ősz minden áldozatáért (Hanyatlásvégi nyár).

Az Őszök kötetzáró egysége tovább táplálja az emlékezet lángját. A „levélhullaillat” (Őszidő) a ravatalszagot, a lombhullás az emberhalált (Őszök húrjaira), a kert romjai a levert forradalmat (…!) idézik meg. A „rigók rekviemjét” (Fán maradt levelek) megtörő, énekűző varjúkárogás (Őszök húrjaira, Őszidő) jelzi azonban, kiké az uralkodó hang. Mely messzire űzne (El; Gunaram, jajgass!), akár az indulni készülőkkel (Csillagok parazsánál) az eltávozottakig (A fürjfutású fájdalmas szépségét humorral oldja a Mosolygó holtak hat tétele), az édesapához. Akinek nemcsak árvája (Éjféli násznép), mozgó mementójává, „sétáló sírkövé”-vé lett (Ahogy telnek). De ahogy az őszbe ballagó felett „kicsillagosodik a csönd”, az élni rendelt élet üzenete is felé „bogárlik” (Hazáig), leveleit küldi a felnevelő vén Világfa (Ősz fa). S hazaszólít az örök otthon, a Lomtár vasgereblyéjével egybefésült emlékeivel: a szerelmekével (Zöld láz, Boszorkány), a mindennapok ünnepeivel (Szüret után, Kocsma). Az ifjúsága társául szegődött, meghatódva ölelt almafával (Csonk ágadon csüngtem) és a legfontosabbal: a féltő szeretettel óvott édesanyával (Senki földjén, Gyöngy). Ő a szülőföld, a meleg fészek:

 

„Kicsi ház, pöttöm.

Kapujában vár, vigyáz:

anyám örökkön.”

(Magány).

 

Ha temetni kell, hát csak a kölyökkor rosszabbik felét (Gyermekkoromra mutató ujjam), a jobb megtart, megőriz az elmúlástól (Hol ifjúságod tűnt el):

 

„Hol ifjúságod tűnt el,

fekszel hanyatt a fűben.

 

Hatalmas fellegárnyban,

heversz az elmúlásban.

 

Villanydrót-kotta-hangok

a fecskék, vadgalambok.

 

Dúdolod őket halkan.

Suhanc vagy. Halhatatlan.”

 

A hat egységével élet és halál, öröm és bánat, illetve az egymást váltó évszakok teljességét felmutató kötet az Utassy-líra kiemelkedő teljesítménye. A szülőföld szeretettel komponált, sokhangú daloskönyve által új kultúrtájat nyertünk: a lélek Bükkszenterzsébetét.