Szemes Péter: A fény felé

Szemes Péter

 

A fény felé

(Utassy József Pokolból jövet című kötetéről)

 

A Csillagok árvájához hasonlóan a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent negyedik Utassy-kötet már a kínokban-megmerítkezés tapasztalatával teljes. A betegség hullámverései közt született versek gyűjteményének élén is e beszédes cím áll: Pokolból jövet. Lírai út a mélységből vissza a fény felé. De nem szomjas küszködés, hanem méltóságtartó emelkedés a méltatlan léthelyzetből. S első szava is a köszöneté: a nyitó ciklust orvosainak, Dr. Szeleczky Máriának és Dr. Juhász Pálnak dedikálta a költő.

Az Ezüst rablánc béklyója a szellemet tartja fogva. Mikor a bilincs holdasan felragyog, amaz elsötétül. A kétségbeesés pillanatában már csak egy utat lát, a nyomatékul keresztként is megformázott „Égre-tárt-karú hatalmas Isten” törődését kérni:

 

„Utolsó tantuszommal,

a teleholddal hívom föl a figyelmed:

úgy dől belőlem a dögszag,

mint egy fölakasztott kutyából.”.

 

Ám választ nem hall, javulást nem érez, segítség nem érkezik. Így hamar váddá fordul a panasz és az Úr szemére veti: „fütyülsz a fájdalomra” (Egy süket és vak Isten panaszfalára). A Sötétedem létállapotával pedig, mikor „gyöngybaglyasodva” csak a „hulla Holdat” lesi (Te üss agyon!), nemcsak a hit fogyatkozása (az Ember az őszben itt a még beszédesebb Hitfogyatkozás címet kapta), de az ének szélcsendje is beáll, „bebábozódik” a „sisakos toll” (Daltalanul). Szava halk és szomorú:

 

„(…)

mit keresel te köztünk mosolygón,

mondd, mit akarsz itt, szerelem, álom,

 

e mozgósítható világon?

 

Énekeimre Isten is ráúnt.”

(Immár tízest lő).

 

Vonzza az „éjféli víz”, már-már eljutna a végső partig (Halálra váltan), megerősíti azonban az elhatározás: „(…) jogom van, / jogom: // a természetes halálhoz” (Halál úr!). S a lassan éledő életkedvvel a szólalás vágya is újjászületik (Holtpont). Mert bárhogyan, de a számára rendelt úton végig kell haladni – ennek hitvallás érvényű kinyilatkoztatása Az én keresztem képverse. Ahogy a Csillagok árvája kötet Világok világának első tételében az apa, most a szenvedéssel önarcképe is krisztusi vonásokat nyer. A júdási jelent festő – e tekintetben a Hitfogyatkozással rokon – Csengés ezüst emléke száll mellett ennek tükre a földijének, Prétor Károlynak ajánlott Lakótelepi Jézus:

 

„Hogy ragyognak levetett rongyaid a holdsütésben!

Koponyádon csillagok töviskoszorúja, és hallod, ahogy

el-elpattan, zéróvá zörren halántékodon a hajszál.

Göndörebb vagy már a görbe tereknél is, göndörebb.

 

Három világtáj hatalmaival pörölsz az emberiségért,

és villámlanak körben az egek minden szavadra.

Dicsértessék hát a te neved, lakótelepi Jézus!

 

Ki a megmondhatója, hogy mióta állsz itt?

Meztelen vagy, mozdulatlan, fejed körül piros derengés.

 

Szirénaszóval jönnek érted a fehér köpenyesek.”.

 

A szöveg súlyát növeli, hogy az összeomlás történései jelennek meg benne (ezt teljességében majd a Kálvária-ének bontja ki), s még egy fontos – Utassy József egész líráját meghatározó – dolog: a duende. A fej körüli piros derengés a lorcai választottság, a fájdalommal- és halállal-eljegyzettség „titokzatos erejének” jele, amiből igazi művészet fakad.* Nem véletlen, hogy József Attila hatása is a korábbinál erősebb a kötetben: A kör átváltozásai többek közt az ölést (pisztolycső, puskacső, ágyúcső) és ölelést (szeretőm köldöke, jegygyűrű) is idéző asszociáció-sor, a Halálra váltan – mint említettük – az „éji folyó fényoszlopcsarnoká”-val csábít, az Esetben és a Félek márban az anyaölbe ordít vissza, illetve nem bújna ki onnan a gyermek-én, a Szavam azonban végül leoldja az ezüst rablánccal (Ifjúság, mint sólyommadár) rábéklyózott terheket:

 

„Szavam csillagfegyelmű ének.

Engem a szabadság igazgat.

Így vagyok én a legszegényebb,

gazdagnak is így vagyok gazdag.”.

 

Azzal, hogy újra „az énekek éneke / dobog a bordák birodalmában” (Paradicsomi tűzmadár), már méltó mód kínálkozik tanítványi szeretettel elköszönni Kormos Istvántól (Búcsú) és Nagy Lászlótól, akinek hangja a hant alól is felzeng (az Itt nyugszik… keresztje ezúttal a fejfáé), és emlékezni Kondor Bélára (A mélységekből). S éppígy arra is, hogy az átélt borzalmakat megossza sorsosával, Domokos Mátyással (Aki maga elé mered), és az „énekijesztő korban”, a „seregély költők” ellenében (Bábutok búbján) testvéri szóval erősítse a „Tengert magyarító” társat (Kovács Istvánhoz). Mert a Tenger éltető szabadság – hozzá tér a pokolból a távoli és mégis oly közeli rokon, Rimbaud (Szárnyasoltár), és ha lábát nem is, lelkét benne füröszti a kései öcs. Partjára ülve számot vet az addigi sorssal, köszönetet mond szelleme doktorainak – akik sajnos csak kezelni tudták, de meggyógyítani nem – és visszahajózva a vizeken, az ifjúkor forrásáig jut, melytől végleges tisztulást remél (Pokolból jövet). Ebbéli hitét tükrözi a régi szabadságvágy rövid lobbanása (Szpartakusz énekel – itt is látható, akárcsak korábban Dózsa hívét vagy Petőfit illetően, mennyire eltér a versvilág alakja és annak szerepe a korban kanonizálttól), illetve, hogy a ciklust – kiválóan átvezetve egyúttal a következő egységhez – éppen a Szélkiáltó zárja le.

A pokol kíntelijével szemben szívesebben bejárt út az egykori kedvesekhez vezető. Már nyitánya, az Áve, Éva! sem Istenhez esd, hanem az örök társ, a mindenkor támogató női pogány dicsérete. Tisztelgése profán Angyali üdvözlet:

 

„Szárnyam havát küszöbödről

elhordja a szél reggelig.

Ne félj! – rúddal áll a Göncöl

csillag-tükörképedhez is.”.

 

Noha krisztusi jegyeit megtartja, a keresztúton sem kell többé az enyhet adó kendő, eltolja a felkínáló kezet (Veronikon), kelyhét nem áldozatul, hanem a karcsú szépre emeli (Egészségedre: Krisztina!), s a virágvasárnapi harang bimm-bammját is szoknya ringása veri ki (Viktória). A névvel jelöltek sorába, mintegy a Linákat, Szabinákat, Nánikákat ellensúlyozandó (Cigány kikelet), a balkáni Szlobodankát (Ének virág helyett) és a „holdfényes bója”-mellű német Monikát is odailleszti (Ezüsthíd). Föléjük pedig – jóllehet kedélye komorulásával kettejük közösségébe vetett hite is megrendül olykor (Hamis jegyben, A szerelemtől végleg eloldva) – a szobába szeretetével „aklok melegét” varázsló hitvest, akit kérve kér:

 

„Csak légy mindenek szélén is bátor,

 

és szeress engem, Horváth Erzsi!”

(A szerelem szélén).

 

A szerelem mellett a játékosság, a humor könnyíti az Ezüst rablánc súlyát. A Hungária Kávéház világába, ahol „járvány az ihlet”, Székfoglaló a belépő – „magyar költő vagy, életed kiáltvány!” sora hitvallás-érvényű –, s a szent kávénak hódoló szonett dukál (Kávé-szonett). Innen az irodalmi bércekre is más a rálátás – többet ér egy cigányasszony jóslata megannyi kritikánál (Az őstehetség) és az érdemtelenül kiemeltek is megkapják a magukét (Irodalmi élet):

 

„Istenülnek a piacon

pegazus-lócsiszárok,

s ölre mennek – ó, kis haszon! –

a bajnok és a bájnok:

 

mert szent a rongy középszer,

mert szent a rongy középszer,

mert szent a rongy középszer,

mert szent a rongy középszer.”.

 

De még náluk is van lejjebb, hiszen a dilettáns írása csupán tollpiszok (Egy rakás versről). Hozzájuk mérve még szomorúbb a saját költői kálvária és a változásban nem túlságosan bízó jövőkép: „Kötetem / saját bőrömbe köttetem.” (Prognózis). A pesszimizmust változatos témájú rímes rögtönzések oldják (Hát ti kik vagytok?, Széljegyzet, Rímek, Közbeszólások), igazolva az ebben is különleges tehetséget, ám az egység zárlatában, mint egy immár rendre fel-felbukkanó dallam, visszatér az Úrral való hadakozás. Előbb a holdra szállás okán (Utolsó hitvitám), utóbb már nyíltan sorsának roppantását kérve számon:

 

„Szavaimat hogy öld,

hogy szárnyát szegd a dalnak,

jogot, te önjelölt,

kitől kaptál, ha kaptad?!

                    Ne énvelem közöld,

        csak válaszolj magadnak.

 

Engemet ez a Föld,

ki véneidnél vénebb:

fiaként üdvözölt,

s énekek énekének

        fogadott föl a zöld.

        Nem: csillagra cselédnek!”

(Nyílt levél).

 

A Pokolból jövet mentőkötelébe fogódzva, a záró egység Bükkszenterzsébetre húz vissza. A „sóhajtásnyi völgyben” megbújó szülőfalu kitüntetett pontja lesz az apa által ültetett, Fiastyúk-tartó világfa (Diófa), mely éppúgy hozzánőtt a lírai személyiség életéhez, akárcsak az Őszidő „levélhullaillat”-tal körülvett matuzsáleme. A kikeleti öröm (Márciusra) egy iskolai emléket is előcsal: a Sztálin halálakor elrendelt kötelező tisztelgés alatt, általános derültséget keltve, nagyot szellent a Hőscincér őrs kultúrosa (Országos vigyázzban) – ennek humorát a Pofon megaláztatása, maradandó rossz élménye ellentételezi. S hasonló megoldás a részeg fészek-rombolása miatt elítélt mostoha (A sánta suszter) mellé állítani a madarak társául szegődött gyermeket. A Sereg liba élénnek ezen túl poétikai megformáltsága is különös súlyt ad:

 

„Ez a kisfiú, aki itt koncsorog ebben a költeményben,

jókedvű rigók cimborája, fülig maszatosan is vezér.

Egy sereg liba élén jön most a dülőúton, mezítláb,

klottgatyában, fején zöld kalap, vállán kenderostor.

 

A Kékes kilátója fölött piros pont már a Nap, fordított

mennyei fölkiáltójel, mert gyönyörű arany mondat az ég.

Szekerek hordják haza a homályt a határból, este lesz.

 

Ahol egész nap pacsirtaszárnyak verték a kék levegőeget,

az ének átforrósodott helyén ott ülnek már a csillagok.

 

Akkora félhold süt le a mezőre, mint egy kaszasuhintás.”.

 

Végül: a suhanc válik a „megmentő ifjúság” másik fontos alakjává – a kötet koherenciáját erősítve, ő hozza el a szerelmet (Irány: Pétervására!), neki köszönhető a halhatatlanság (Hol ifjúságod tűnt el). Megérkezve hozzá lesz teljes a pokolból visszatérés.

Utassy József negyedik verseskönyve a Csillagok árvájához hasonlóan már tudatosan komponált. Nála az egyes ciklusok olyan önálló, tematikus egységek, oszlopsorok, melyeket rendre másként-másként farag (ezt például a két kötet Áve, Éva! csokrai jól szemléltetik) és a figyelme irányának megfelelően továbbiakkal gyarapít, a kötetek különösségét – a frissen születő szövegekkel bővítésen, így az egyre nagyobb merítési lehetőségen túl – az egységek témája, egymáshoz való viszonya adja. A Pokolból jövet esetében a betegség szenvedésből, kínból fogant sötét gyöngyeit oldja a szerelem ereje, a költői játék öröme és a szülőföld erősítő biztonsága. Jelentőségét növeli, hogy az Istennel kialakított kapcsolat döntő módosulását is felmutatja – e tekintetben is fontos állomás az első nagy összegzés, a Júdás idő felé.

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.