Szemes Péter: A kikelet diadala
Szemes Péter
A kikelet diadala
(Utassy József Tüzem, lobogóm! című kötetéről)
Igazat adhatunk Csontos Jánosnak, aki egyetemi könyvélménye, a Júdás idő kapcsán a Zeusz fejéből teljes vértezetben kipattant Pallasz Athénéhez hasonlította poeta natus földijét.* Még találóbb a megfeleltetés, ha a pályakezdő Utassy Józsefre vonatkoztatjuk, s a mitológiai párhuzam mellé egy másikat is odaállítunk: a kölyök Hermészt, aki énekével és lantjátékával magát Apollónt is elbűvölte. Ám az eredendő tehetség, a mesterségbeli tudás megcsillantásán kívül van még valami, ami a költő első kötetét meghatározza: a címébe foglalt tűz és lobogás. Petőfi szerelem- és szabadságvágyának, ennek a vállalt és vallott örökségnek sajáttá élése és írása. Általa lesz a Tüzem, lobogóm! a fiatal alkotó érvényes, magasrendű poézisének foglalata, saját erejében és lelki-szellemi iránytűjében bízó, bátor útnak indulás.
Noha a kötetegész még természetszerűleg nem mutatja a későbbiekben jellemző gondos elrendezést, a mértani formáltságot, íve markánsan húzott. A korpusz élére emelt Kérem! a hátsó fedél önéletrajzi vallomásához illeszkedik, s ahogy ott a tisztességet a szegénység, a szonettben a születés, cseperedés boldogságát szomorítja az első veszteség: „ifjú házunk szemét kilőtték”. A Szerelemhajnal egységet nyitó Ragyogásban, az ugyancsak elkomoruló Micsoda évszak, illetve még keményebben A föld alól is nyilvánvalóvá teszik aztán, hogy az épület sorsa valójában az építőét képezi le – utóbbiban ekként:
„Aj, szegénység! Halál se gyógyít.
Apám vért köp a föld alól is:
pirosak pirosát.
(…)
Ellenetek is ő véd!
Bár tagjait a Don partján furulyává lőtték,
s játszik a szél,
a pásztor szél combcsontjain sípol:
HEJ ÉLET BE GYÖNGY ÉLET
egy kupa vért zihál a sírból,
és körbe jár a telt kancsó!”
A fájó árvaságot és magányt a kurucos sírva vígadás helyett a szerelem balzsamozza. A ciklusba látszólag kevéssé illeszkedő háborús versektől (ilyen a hős Kis fehér kakasról szóló is) kiváló átvezetés a tél hadi vereségének díszletei közül a kikelet diadalába, a kedveshez vezető Koratavasz. A szépség dicsérete – névvel vagy anélkül – az ünnepé (Viktória), a fényé (a kelő napé /Szerelemhajnal/ éppúgy, mint a holdé /A szűz/). Átélésének pillanataiba fogódzva könnyebb a röpke válás (Fákat altat a szél), elbírható a hiány vállra nehezülő árnyék-keresztje (Hogy kibírjam). Mert tudható, hogy a várakozás beteljesüléssel jár, akárcsak az éji szél és a mák kerti románca (Termékeny éj). A kötet címét kölcsönző versben már tavasztündér a Másik:
„Lobog tulipán szoknyád,
leng liliomláng sálad,
szikrás szél fúj, s lobot vet
hajad is: csupa láng vagy!
Élek-halok a fényért,
égj hát, gyönyörűm, lángolj!
Tüzem, lobogóm vagy már.
Lobbantsd rám ifjúságom!”
Párdarabja, a Hurrá, jégkirályon győztes, forradalmas szülőhónapját élteti. (E nagy, a kötetben hangsúlyokat teremtő vers-triász harmadik tagja a Zúg Március.) Evoéja azonban nemcsak az említett Micsoda évszakban fordul panaszba („Élni szeretnék / Élni Igen / Emberül élni / végre hiszen // azt se tudom hogy / (élve talán?) / hova temették / édesapám // kit nem a rák, nem: / FEGYVER ÖLT MEG / árva maradtam / s anyám özvegy”), de a Kikelet a Hortobágyról „szaros legelőjéről” is messzire űzne a betyárkedv. Az év „óriáskerekén” továbbfordulva: nyáron már inkább lányalakú felhő csal tova az „utált gyermekkorból” (Hegyi legelőn), s még a zápor is a mezőről menekülő szoknyák után ered (Vihar előtt a réten). A Micsoda évszakok egység talán legjobb darabja – nem kell ékesebb bizonyíték az ifjú költő kiemelkedő tehetségére – a Nyárutó, a természet lírával telítettségének igazolása. Zárlatában kint és bent is hangzik a fakopáncs-verte ritmus:
„Csönd van. Fényes csönd. Gyönyörű harkály veri mellem.
Hej, görögök, latinok!
Kopp, kipikopp, kipikopp.”.
Az őszi tücsökzenét (Irigykedő) és a jól végzett munkát követő csendes idillt (Szüret után) az idő lassan „gyászruhás rigók rekviemjére” és a levélhullást szemlélő „varjúhodásra” váltja (Fán maradt levelek). Ám a körforgásban az elközelgő tél sem lehet örök, s a „hóvirágbűvölő Tavasz” (Vadászadalocska) a gyermekujjakról hamarosan újra „hétpettyes örömöt röptet” ([Végül is]).
A Kikelet a Hortobágyról és a Hegyi legelőn elvágyódása határozza meg a Senki földjén ciklus felütését is. Az ok már a Gunaram, jajgassban egyértelművé válik: „itt piros tél lesz!” – elhozói fenyegetik az egzisztenciát, az életet, szétverik a hagyományos értékeket. Nem véletlen, hogy a föld „csupa vándormadár-árnyék” (El). A munkatábor drótkerítésének közelében, a lesöpört padlás alatt csak egymás közt morognak a parasztok, hallgat a gyermek (1955), de cseperedve megbátorítja már az „égi szesz” (Jégvirág), odavágja dühében az egykor szent föld „pacsirtabarna rögét” (Első év). S „pörös száját” nem lehet befogni már: mint a költőelőd, a nyomorgó népért emeli hangját (Senki földjén, Filléreitek) és mint a másik lángoszlop-ős: nekiindul „tetszhalott tűzhányókat” (Azok a jegenyék) ébreszteni, szólni a gaztettekről (…!), a tisztító forradalomról (Itt). Előbbivel még csupán a mozdony alá esett hazát siratózza (Szárszó), utóbbit élesztené inkább, a bitangok közé csapni fényes szavával:
„Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben.
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!”
(Zúg Március).
Nem kell világosabb üzenet, bátrabb kiállás 1848, 1956, 1968 vérbe fojtott eszményei mellett. S noha a tűz hőfoka, a lobogás heve e csúcspont után csak alacsonyabb lehet, a lejjebb fogó láng is a „csodaszarvas igazság” után fut (Monológ a pódiumon). Nem engedheti másként a vér, a tisztesség, a sosem hajló gyémántgerinc. Ám a halkabb remekek közt is olyanokat találunk, mint a Feslő fák erejére vagy A kör átváltozásai.
A szabadság mellett számára is a szerelem ad éltető levegőt. Mintha csak a tavasz- és nyár-versek sorát folytatnák a Monológ a pódiumon egység tengert hullámoztató szövegei. Amint a Szerelemhajnal a szépség tavirózsájáért, a Monika Bayernek dedikált Ezüsthíd a mellek bójájáig vezeti az úszó kezét, a Kikiáltóban „csuromkék” szemű szerető várja, a Nudista strandon pedig parti lányt idéz, akinek „A szél zászlós hajába kap. / Karján kosár hold aranylik. / Combja között megy le a nap.” – éppúgy a természetté magasztosulnak fel tehát, ahogy a Tüzem, lobogóm!-ban. (Másutt, mint a Warnemündében a „gyönyörű albatrosz” szabadságának jelképe lesz a tenger és az ég. A madár megválasztása is a francia szimbolistákhoz, mint vissza-visszatérő, vállalt lírai örökséghez fűző erős kötődést jelzi.) A parti idill ellenpontja az Illegális nászéjszaka sötét kis szobájában a hajnali zajoktól megzavart intimitás – közülük az öreg házmesternő „jámbikus lépte” nagyszerű költői lelemény bicegése jelzésére. A Csönddel cserepezve e tekintetben, a kedves talán eredménytelen felcsengetésével, jó átkötés a Nagy Lászlónak ajánlott Csillagvirágváza szerelemkereséséhez és végül az Abortusz után vigasztalásához:
„Szemed égi csordakútján
holló szemöldököm verdes.
Hol a gyerek?!
Beleugrott!
Ropogtatja ránk a holdat,
mennyei savanyúcukrot.
Ne sírj!”
A kötetzáró Piros pánt – melynek hitvallás-érvénye egyértelmű – mintha korpuszbeli szerepén túl egy költői szakaszt is lezárna (ezt cáfolja elvileg, hogy a versek 1962 és 1967 között születtek), s ellépne az ifjonti ideáltól:
„Szólongathatsz már, Szerelem,
nevemet súgva százszor:
kitámolygok a mellbimbók
rengő holdudvarából,
és részegen, és józanul:
írnom kell! Addig írnom,
míg föl nem száll kék terhével
galambfehér papírom.”.
Utassy József első verseskönyve immár különleges értéke irodalomtörténetünknek. Ismerjük napvilágra jutása szándékolt késleltetésének történetét, a vitákat, melyek megjelenését követték, az induló tehetség lekicsinylésére megrendelt rosszindulatú és irányzatos kritikákat. Ám a kötet ma is él, remeklései mit sem vesztettek ragyogásukból, s csak remélni tudjuk, hogy minél több fiatal költő kezébe kerül, hiszen biztos haszonnal forgathatják. Valóban igazolva láthatjuk a mitológiai megfeleléseket: teljes vértezetű Athéné, kölyök Hermész ad hírt e csillagpálya első felívelésében magáról az irodalomnak. Petőfi szabadság- és szerelemvágyának sajáttá hevített tüzével, lobogásával, de megérezve már a szólalás súlyát, az írás terhét is.
A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.