Szemes Péter: A prózaíró Utassy József

Noha Utassy József elsősorban költőként alkotott a legjelentősebb mércével mérve maradandó értékűt, életműve teljességéhez prózai és dramatikus írásai is hozzátartoznak. Mivel azonban a kritikai kiadás csak a versekre koncentrál, e szövegek kanonikus változatait illetően (hiányosságaival együtt) az összegyűjtött művek kötetére kell hagyatkoznunk. A 2016-ban megjelent „A kikelet fia” három novellát tartalmaz, illetve ezek mellett – eltekintve a szekunder jellegű kritikáktól, más könyvekhez készített ajánlásoktól, utószavaktól – az epikus oeuvre része A kikelet fia című önéletrajz, vallomás, a két felvonásos Betlehem csillaga pedig a drámaírói teljesítményt dicséri. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy az Utassy-életműben, ebben a hatalmas, ragyogó csillagrendszerben, műnemi-műfaji tekintetben is teljesség honos. Mivel korábban a dramatikus szöveggel behatóan foglalkoztunk,^[1] ezúttal a jelzett prózai írásokat vesszük górcső alá.

A novellák közül a Szabad egy szóra? éttermi dialógus pincér és vendég között, amely nemcsak az Utassy Józsefként bemutatkozó utóbbi mély humánumáról, erős szociális érzékenységéről (úgy az odajáró munkásokat, a megkárosított és kidobott részegeket, mint a rosszul fizetett, egészségüket kockára tevő vendéglátósokat illetően), de a szerző írói tehetségéről is tanúskodik. A kávé például azért rossz, mert a Cicus „a szívét teszi bele a duplába”, míg az ötvenen inneni felszolgáló lábán Magyarország folyóit rajzolják ki a visszerek. Egyén és hatalom érdekeinek ütközését, a diktatúrában a személyes döntés, a szabad akarat érvényesítésének lehetetlenségét mutatja be az Éljen a császár! Főalakja, az egyetemista Tamás a Velencei-tóhoz akar utazni meggyet szedni barátnőjével, Magdival és annak nagymamájával, ám a kollégiumban kötelezően kivezénylik őket a repülőtérre, Brillantin császár fogadására. Mivel ő mégis a kedvesét választja, áthelyezik egy másik diákszállóba, az utcán hiába kiabál szidalmakat az arra vonuló uralkodó felé, senki sem figyel rá, hangját elnyomja a tömeg éljenzése. A monográfus Nagy Gábornak igaza van a szöveg önéletrajzi ihletését illetően (Hailé Szelasszié 1964-es látogatása idején történtekről van egyébként szó, még ha pontosan nem emiatt zajlott is le a kollégiumváltás) és a két írás hiányosságait is jól látja,^[2] ám itt talán lényegesebb a szerzői szándék: hiteles (ezt szolgálja az erős referencialitás) képet adni a „megalázottak és megszomorítottak” helyzetéről, a hatalom működéséről, nyomatékosítva a versekben foglaltakat, a novellák szomszédságában született kötetek üzenetét. Hiszen Utassy József minden más műfajú írása csak a lírai művekhez való viszonyában vizsgálható igazán, csak azokkal együtt érthető és értelmezhető, önmagában valóban jelentőségét veszti. Így ezeket a korai darabokat is az első kötet, a Tüzem, lobogóm! petőfis igazság- és szabadságvágyú versei mellé kell állítani. S hogy a költő számára milyen súlya van egy vers minden szavának, mennyire áthatja és meghatározza a költészet az életet, az élet a költészetet, jól példázza az Ég és vödör. Amelyben ugyancsak nem az a fontos, hogy éppen Simon István költeményével, hanem, hogy egy örök igazsággal szembesül önmagáról mintázott hőse, felismeri ennek jelentőségét, átéli a csodát, amely által gyakorlatilag megtörténik kiválasztása és egyfajta – szakrális színekkel, motívumokkal szentelt – örökségként is a költővé válás feladatát kapja. Ekként írja le, mi történt a Simon Istvánnal való találkozás és a Jangce vitorlái dedikált példányának átvétele után: „Másnap édesanyám a nyári konyhát meszelte, én meg kiültem a grádicsra a költő kötetével. Kis udvarunk közepén ott kéklett egy ócska vödör. Oldalán végigcsorgott az oltott mész, ahogy anyám bele-belemártotta a meszelőt. Egyszerre csak hatalmas taps verte föl a délután csöndjét. Fölnéztem a könyvből. Házunk fölött hófehér galambraj körözött. Ahogy újra a könyvbe pillantottam, szinte összefolytak szemem előtt a betűk. De azt a verset én sohasem fogom elfeledni!

HADONGI DÉLUTÁN volt a címe.

Így kezdődött a vers:

„Surrogó, hófehér madárraj

száll el fölöttem vonalával;

ráfolyik az égre a röpte,

mint oltott mész a kék vödörre.”

Micsoda?! – kaptam föl a fejemet. Fölöttem hatalmas, szikrázó kék ég. Ahogy épp ráfolyt a galambok röpte. És ott kéklett három-négy méterre tőlem a vödör is. Csorgott, végigcsorgott oldalán az oltott mész.”^[3]

Az Ég és vödör tehát, ugyancsak nem a szöveg minősége, hanem tartalma miatt, megfelelően nem értékelt, fontos darabja az életműnek. S még egy különös, inkább érdekességszámba menő kísérletről kell szót ejtenünk, a – közöletlen – És az ufó?... című írásról, amely a földönkívüliek esetleges látogatásáról szól. A líra primátusa, hozzá képest a novellák – jelzett – megerősítő-kiegészítő jellege, amint látható, nem indokolta nagyobb mennyiségű, akár kötetnyi rövidpróza megírását, ezt aztán később a súlyos betegség hullámverései szinte teljesen el is lehetetlenítették. Beleértve a Babits detektív-regényéhez hasonlóan élethosszig görgetett, de meg nem valósított családregény megírásának tervét,^[4] amely természetesen az epikus életművet is más fénytörésbe állíthatta volna.

E korai, alapvetően fikciós írásokkal ellentétben A kikelet fia vallomása felkérésre, a Curriculum vitae. 30 kortárs magyar író önéletrajza kötetbe készült (1995), ami az – első közléstől számítva – harminc esztendős költői pálya áttekintésére, összegzésére is alkalmat kínált. Amint a bevezetőben rögzíti, ez az első kötet hátsó fedelén jelzett belső erkölcsi parancs, az „És vágjon neki a világnak! De dalolva, hogy mindenen győzzön.”^[5] imperatívuszának való megfelelést is mérlegre teszi. A címadás önmegjelölését már a születés körülményeiről írt rövid bevezető indokolja: az akkori ragyogó tavasz mintegy kiválasztotta fiát a költő-szerepre, s ez az elhívás, már az életbe indulással, a fentebb említett, Ég és vödörbelit előlegezi. A származás kapcsán még egy hasonló történetet említhetünk, amelyet Csontos János adott közre a Kilencekről szóló interjúkötetben, ebben így vallott a költő: „Gyermekkoromban álltam az ablaknál, vasárnap délelőtt volt, épp megnyúztuk a nyulat ebédre, s míg anyám feldarabolta, addig én odaálltam az ablak elé, néztem kifelé a kertbe, és hallok gyönyörűszép muzsikát. De annyira szépet, hogy már alig tudom visszatartani a könnyeimet. Végül omlottak a könnyeim. Annyira szerettem, annyira csodálatos volt – el nem lehet mondani. Aztán átvészeltem Egert (ide járt középiskolába – SZP), s csak fenn Pesten, egyetemista koromban tudtam meg, hogy ez Borogyin Igor hercegéből a Polovec táncok voltak. Én meg palóc (vagy polovec?) vagyok – a palócság állítólag rokonságban van a polovecekkel. Lehet, hogy valami atavisztikus, ősi, mély fájdalom nyilalt belém a zenén keresztül, ami ebben meg a Rabszolgakórusban volt. Az valami olyan szép volt, hogy ha matuzsálemi kort érnék meg, sem tudnám elfelejteni.”

^[6]A kikelet fia vallomása kitér a kis család saját házának építésére, hogy miként akadályozta meg a munkálatok befejezését az apának érkezett SAS-behívó. 1942-ben feleségétől és kicsi fiától azokkal a szavakkal búcsúzik, amelyeket aztán a költő – kissé módosítva – a Gyászdoboz szövegébe is átemelt: „HA TUDNÁM, HOGY TÖBBÉ NEM JÖVÖK VISSZA, ITT, A HÁZUNK SARKÁN LÖVETNÉM FŐBE MAGAMAT A CSENDŐRÖKKEL.”^[7] Ezt követő sorsa, a voronyezsi ütközet utáni visszavonuláskor bekövetkezett sebesülése, tragikus halála és annak fájdalma pedig az elvesztését sirató, hiányát panaszló költeményekben (Ragyogásban, Ismeretlen Katona, Fekete trón, etc.) köszön vissza. Miként az édesanya gyászát és a pótapaként a házhoz érkező suszter, Kovách Ferenc alakját is versekbe örökítette. Utóbbit illetően meg kell jegyeznünk, hogy A sánta suszter részeg dúlása miatt kárhoztatott és a „jámbikus” léptek remek leleményével kigúnyolt fogyatékosságú mostoha a későbbi visszaemlékezésben már szeretetteljes figyelmet kap. Neveltje felidézi, miként akart neki kerékpáron hattyút vinni Rimaszombatból, a műhelyében hallott történeteket, köztük Ködmön Sándor bácsi tengerészmeséit (amelyekért a Ködmön Budu Sándor megírásával mondott köszönetet) és a tőle kapott gombos harmonikát. Így ír róla: „Én (…) apukát akartam, aki szeret engem, és vesz nekem néha cukrot is, ha jó kisfiú leszek. És én máig jó kisfiú maradtam. Most is csak szeretettel tudok visszagondolni rá.”^[8] Hasonlóan élénken ábrázolja a barátokkal közös csínyeket, amelyek – különösen a fürdőzők meglesése és a kenderáztatóbeli kalandok – a lírára is termékenyítően hatottak. A versekkel ellentétben kevesebb figyelmet kap az általános iskola, a korabeli állapotok festése (az ’50-es évek elejéről van szó), kimarad a recski tábor nyomasztó közelségének megjelenítése (amit a Tarlók fakírja megtett). Az egri diákélmények, különösen az ’56-os események azonban ehelyütt új elemekkel is gazdagodnak, a beiskolázás mellett a forradalmi történések és a megtorlásként bekövetkező felelősségre vonás leírásával, amit hiába úszott meg szerencsésen, maradandó nyomot hagyott. „(…) ha föltépem a heget, most is szivárog belőle a vér. Mert életemben először ekkor találkoztam égbekiáltó igazságtalansággal! Sajnos nem utoljára.”^[9] – vallja. S ezt támasztja alá a helyhiány miatt elutasított magyar-orosz szakos egyetemi felvételivel, a pétervásári OTP-fiókból a belső ellenőrrel folytatott szerelmi viszony miatti elbocsátásával, a nehéz cséplő munka utáni kevéske napszámmal. Ugyanakkor emléket állít azoknak is, akik e szomorú napokat megaranyozták: a bankbéli Narácskának és a mezőn vele dolgozó Pócs Marikának, illetve szívesen gondol vissza a pétervásári járás művészeti előadójaként végzett munkára (aminek fontos hozadéka volt a hagyományteremtő Palóc-nap megszervezése), a cigány szeretőkre és a fellebbezését megíró Losonci Évára. Utóbbinak köszönhetően magyar-népművelés szakon elkezdhette az egyetemet, ahol végre élet és költészet összekapcsolódhatott, úgy a Kilenceket és különösen Kiss Benedek barátságát, mint a fővárostól kapott szabadságot és szerelmet illetően, amelyek első kötete, a Tüzem, lobogóm! Petőfit idéző kulcsszavai lettek. A nehézségek, ezúttal önmaga támasztotta nehézségek azonban itt sem kerülték el, hiszen a kollégiumból az egyetemre jutás hosszadalmassága miatt nem járt be órákra (pontosabban inkább nem, mint igen) és ezért eltanácsolták az egyetemről. Rövidesen a borsodnádasdi hengerműben találta magát, ahol mintha csak édesapjának akart volna bizonyítani, a roppant hőség ellenére is állta a sarat. Itteni élményei nyomán született az Itt című, József Attilá-s hangütésű költemény, amely kapcsán – talán a vallott és vállalt példakép munkásverseire is utalva – egy lényeges megállapítást is tesz: „Én azóta sejtem, hogy nem lehet más a tehetség, mint egy hatalmas energiájú beleérző képesség.”^[10] Hálával említi a tanulmányi osztályon Riskónét, aki 1964 februárjában visszavette az egyetemre. Bátorsága ekkor sem hagyott alább, hiszen – mint említi – gyakran készülés nélkül ment vizsgázni, több-kevesebb sikerrel. Sokkal jobban érdekelte az egyetemi alkotókör, ahol társakra, otthonra talált és a Mozdulók, Napok, majd a Tiszta Szívvel lapokban fórumra is. Különös közjáték 1965-ös rostocki „nyaralása”, ahol a halkombinát építésében vállalt fizikai munkát, ebben nyilvánvalóan az is szerepet játszott, hogy édesapja annak idején a közelben teremtette elő a családi házuk építésére valót. A szülei útmutatását követve szerez aztán a nudista strandon elszórt üvegek összegyűjtésével és beváltásával biztosabb jövedelmet, s nyer líráját termékenyítő élményeket és egy nagy szerelmet, Monika Bayer személyében, akinek az Ezüsthidat írta, akiről a Nudista strandon mitikus lányát mintázta: „Egy karcsú lány áll a parton. / A szél zászlós hajába kap. / Karján kosár hold aranylik. / Combja között megy le a nap.”^[11] A harmonika bátyjaként ekkor vette első gitárját, azzal a céllal, hogy majd az író-olvasó találkozókat gazdagítja játékával – mindez nyilvánvalóan a népzenét újra fókuszba emelő korabeli divat eredménye, azonban erre aztán sohasem került sor. Az egyetemre visszatérve szembesülnie kellett azzal, hogy a Tiszta Szívvel folyóiratot elkobozták és az alkotókört vezető, Bella Istvánt, Baranyi Ferencet is felfedező Koczkás Sándort leváltották (az ebben részes hallgatók nem tudhattak arról, hogy Máté Imre főszerkesztésével, néhai tiszteletreméltó barátom, Román Károly közreműködésével 1956-ban ugyanezen a címen jelent meg bölcsészkari folyóirat, ami eleve gyanússá tette a kezdeményezést). Ám Koczkás helyére Török Endre kinevezése Utassy Józsefnek is javára vált, hiszen Vihar előtt a réten és Termékeny éj című verseit ő segítette megjelenéshez a Kortárs 1965-ös folyamában. (Érdekesség, hogy ugyanekkor Kiss Tamás éppen ezt a két írást akarta közölni az Alföldben.) Az egyetem befejezését valóságos csodaként élte meg, hiszen még a vizsgatanításról is tíz percet késett, ám Hanák Péterné jó szándéka ezen is átsegítette. A budapesti telefonkönyv felütésével keresett és talált állást a Vasas Szakszervezet könyvtárában, azonban ez csak rövid ideig elégítette ki, hamarosan átcsábult a Várna utcai kollégiumba, amivel élete egyik legrosszabb döntését hozta. Ide ugyanis inkább „kiszolgált katonák, kirúgott őrnagyok és buzeránsok kellettek”^[12], az otthon vezetője pedig Rákosi egykori testőre volt, aki naponta pisztollyal az oldalán járt munkába. Rendszeresek voltak a verekedések, sőt gyilkosság is előfordult, ezért Utassy József 1972. augusztus 15-én felmondott, azzal az esküvel, hogy „ezután minden órámat, percemet csakis a költészetnek szentelem.”^[13] Megemlíti még, hogy 1969. november 14-én feleségül vette Horváth Erzsébetet és hamarosan a fiuk is megszületett. A családdá teljesülés örömét több verse hirdeti (Intettek engem, Fellegajtó, etc.), de önéletrajzában azt is leírja, hogy – Juhász Ferenc próbálkozását követően – miként jutottak lakáshoz, Örkény István támogatásával. Majd őszintén vall súlyos betegségéről, lengyelországi összeomlásáról, a kapott lítiumos kezelésekről. Az utolsó bejegyzések a fiú elvesztéséről tanúskodnak, akit húsz esztendősen rabolt el a gyógyíthatatlan betegség. Mint írja: „Halála óta csak a munkába menekülök, ez ad még, úgy-ahogy, szerény vigasztalást. Otthoni magányomban beszélgetek vele. És ez jó. Neki már nem, de nekem annál inkább!”^[14] E beszélgetések, az Úrral való perlekedést megbékéléssé szelídítő konfessziók szövegnyomai a fiúsirató „barna dalok”. De a fájdalom nem múlik, végigkísér a művön, végig az életen. Ami rövid időre feledteti – személyesen és többször tapasztaltuk – az a barátság, amiről így ír: „Baráti köröm nem széles, de engem körülölel. Azokat a költőket, írókat szeretem, akiknek duendéjük van. Értük tűzbe tenném mind a két kezemet!

Mert látni vélem fejük körül a piros derengést.”^[15]

Utassy Józsefnek – miként García Lorcának – volt duendéje, szenvedésre szemelte ki az élet, örök értékadásra az irodalom. Születése nyolcvanadik évfordulóján, prózai életműve áttekintésével is szeretettel emlékezünk rá és tisztelgünk mindkettő előtt.

^[1] Vö. Szemes Péter: Betlehem csillaga – Utassy József drámájáról. Vigilia 2018/8. 604-608.p.

^[2] Vö. Nagy Gábor: Utassy József. MMA Kiadó Nonprofit Kft., Budapest, 2018. 270.p.

^[3] Utassy József: Ég és vödör. In: Utassy József: „A kikelet fia”. Összegyűjtött művek. (Összeállította és a szöveget gondozta: Utassyné Horváth Erzsébet és Vilcsek Béla). Napkút Kiadó, Budapest, 2016. 949.p.

^[4] Utassyné Horváth Erzsébet szíves szóbeli közléseiért, segítségéért ezúton is köszönetet mondunk.

^[5] Utassy József: A kikelet fia. In: Utassy József: „A kikelet fia”. Összegyűjtött művek. (Összeállította és a szöveget gondozta: Utassyné Horváth Erzsébet és Vilcsek Béla). Napkút Kiadó, Budapest, 2016. 987.p.

^[6] Csontos János: Együtt és külön. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1990.

^[7] Utassy József: A kikelet fia 988.p.

^[8] Uo.

^[9] Uo. 993.p.

^[10] Uo. 996.p.

^[11] Uo. 998.p.

^[12] Uo. 1000.p.

^[13] Uo.

^[14] Uo. 1001.p.

^[15] Uo.