2024.03.29., péntek - Aguszta napja
search

Szemes Péter: "Félig bolond, félig zseni vagyok." (Utassy József Farkasordító című kötetéről)

Szemes Péter

 

„Félig bolond, félig zseni vagyok.”

(Utassy József Farkasordító című kötetéről)

 

A Széphalom Könyvműhely gondozásában megjelent Farkasordító kötet a lírai életmű néhány korábbi értéke mellett az utolsó költői pályaszakasz 2001 és 2006 közötti – tehát a Tüzek tüze gyűjtemény kiadása utáni – termésének legjavát adja közre. Amint a Sugdos a Sátán verseskönyv (2002) után várható volt, a betegség hullámai közül fényre, levegőre alig-alig vergődő alkotó sem mennyiségileg, sem a minőség tekintetében nem tudta megismételni aranykora teljesítményét. Ám művét nem is annak mércéjével kell mérnünk, megbecsülésre és elismerésre érdemes, hogy egyáltalán megszületett és az Ezüst rablánccal együtt lezárása lett a poétai csillagútnak. Erről vall az összegző jellegű vezérvers is (Mindenek ellenére):

 

„Sietni én sosem siettem.

Gondoltam, megvárnak a dolgok.

Hiába volt sorsom kietlen:

boldog voltam, boldog és boldog.

 

Ezer dalnak életet adtam,

véremet adtam ezer dalnak:

pacsirtáljanak a magasban,

örömére ifjúnak, aggnak.”

 

Négy ciklusa közül a nyitó Ámulat a megtapasztalt csodáknak és a kiábrándulásoknak szentelt. (A négyciklusos szerkesztésmód egyrészt az induló kötetekhez köt vissza /Tüzem, lobogóm!; Csillagok árvája/ és ekként szerkezetileg keretbe fogja az önálló verseskönyvek sorát, másrészt egyértelműen jelzi a személyes sors említett, újabb nehézségeit, az alkotókedv elapadását is – ennek tükrében válik igazán láthatóvá, milyen nagy szükség volt később az Ezüst rablánc összeállítására.) A vegetáció megújulásával a lírahős (tavasz)öröme is feléled (Tavasz van, kikelet), lenyűgözi a naplemente (Ámulat), a sólyom méltóságteljes emelkedése, szép szárnyalása (Turul – a kötet kontextusát tekintve különös jelentősége van ennek a rövid szabadságversnek). Felidézi egy kedves Szent György-hegyi látogatás emlékét (Vendégségben Kiss Benedeknél), a szivárvánnyá szelídülő balatoni vihar élményét (Zivatar készül). S még inkább visszalépve az időben: a régi iskolai túra idilli pillanatait (Osztálykirándulás) és ennek nyomán haladva: a beteljesült szerelmet, a családdá egészülés boldogságát (Intettek engem, Kispalóc). Ám a tavasz csöndjével felsajdul a hiány is – az apáé, melyről olykor bűnösen megfeledkezett (Az első gól után), Istené, aki átsegíthetne minden nehézségen (Nem vagy te sehol). Joggal hullnak azonban a magány könnyei (Tavasz a hadiúton), hiszen ebben a világban nincs oltalom a dalosnak (Ragadozó), irgalom a szenvedőnek (A Golgotán). Az elmeroppantó keresztút végén pedig nem szabadulás vár, hanem Bázakerettye börtöne, ahol az ifjúság meséi erőt (A tovatűnthöz), tisztasága hitet (Népdalt, ha lehet!), az évek során más minőségbe emelt szerelem (Az én asszonyom, Hatvanon túl) reményt ad – a túlélés erejét, a megmaradás hitét, a menekülés reményét (Agyam labirintusában).

A Hajlék hajléktalanoknak egység darabjai is a kényszerű azilumhoz kötődnek és erős empátiáról, szociális érzékenységről tanúskodnak. Az – intézményt vezető Marketti Juditnak és Győri Lászlónak ajánlott – Ének Bázakerettye betegeiről a lakók mindennapi életét, Istenkapcsolatát (a rejtőzködő hit újabb megvallása), elveszett jövőjét dalolja, mitikus távlatot adva a „gyönyörűséges elmúlás”-nak. Melyet kisemmizett társa sorsa, a rá hóhérként váró, pusztító hideg festésével, e világba ránt vissza a Farkasordító (a farkas az ártó erők, a halál ősi jelképe). A téluralom idején szél söpri a földre esett verébtetemeket (A verebekhöz), „megszálló fagy terrora” kaszálja le az utcán állatként elhulló hajléktalanokat (December, Hajlék hajléktalanoknak), sokasodnak a lírai személyiség panaszai:

 

„(…)

Didergek. Fázom.

Bázakerettye

poklában nyögök:

 

asszonyom várom.

Tűnj el, fagyhalál!

Fázik a fülem.

Fogam vacog. Fáj.”

(Fázik a fülem).

 

A pokolból kivezető úton (Pokolból jövet II.) csupán reménykedik (Aki elandalítana), de nem bízik Isten segítségében (Pereg a dob), helyébe az újjászülető természetet lépteti – annak szól dionüszoszi evoéja (Tűntén a télnek). E hithez járul az ifjúság erőt adó emléke (Pokolból jövet II.), a hazaszeretet (Istened sem) és a „halhatatlan hitves” iránti szerelem (Te kedves!) támasza.

A Halálra is bátor ciklus tovább tágítja a fekete köröket. Megelevenednek az eltávozottak: a temetőnyi Vadász-had (Kipusztulóban), a május aranyába szoborított édesanya (Zümmögő kórus), az élete virágában levágott fiú (Jóskám!). Veszteségeiért Istent hibáztatja:

 

„Nem lelem apámat,

fiamat, anyámat:

csoda-e, ha tollam

trónod ellen lázad?!”

(Isten!)

 

Ám már nem káromol, szava csendes számonkérés (Pontosító), halk elutasítás (Négysoros) inkább. Az elveszett jövő belátása (Álomi unokámhoz), a fel-feltámadó halálvágy és olykor gyorsítani kívánt elmúlás-igény (Magam gyilkosa) ellenére tudja: maradnia kell (Ideköt a szó), még feladata van (Dolgom van itt). Az életről dalolni (Isa pur), míg engedi a szellem (Hagyjátok játszani), egészen a test végső romlásáig (Epitáfium). Mert az ének átemel a nehézségeken, fényt gyújt a sötétben (Teremtő nélkül):

 

„Van egy szent fogadalmam:

a vérengző vadállatot

legyűröm önmagamban.

 

Van hitem. Van hatalmam.

Én a Teremtő nélkül is

feltámadok a dalban:

 

föltámadok a dalban!”

 

Az Egy s más egység is magasan tartja az írás tétjét. A nyitó Üzenet a fiatalokat bátorítja alkotásra, az arab metrumú Hazadzs a lírai termékenységet a vagyoni bőség fölé helyezi, az Elhíresült sorsom pedig saját, gátolt munkavágyáról vall:

 

„Betegség a hírnév,

rossz kór! Ágynak döntött.

 

Csakazértis írnék!

 

Elhíresült sorsom

vigye el az ördög!”

 

Odaszúr a posztmoderneknek (Bizony hogy), kifigurázza a dilettánsokat is (Önérzet) – az őstehetséget, az igazi művészt állítja ellenpéldaként (Pege Aladár). Ahogy az emberként silányakkal: a rablókkal (Rablók), tolvajokkal (Szenteste), rosszakarókkal (Gonoszokhoz) is szembehelyezhető a segítő szent (Hogy mi segít rajtam?), a csalfa múzsával (Tapintatos) a szerető hitves (Kópé dalocska, Sláger I., Sláger II.). A „hősszerelem” helyébe lépett testvéri kötés, a Philemon–Baucis kapcsolat (Öregek évődése), a fel-feltámadó kölyökkor élménygazdagsága (Irány a líceum) végső megerősítés a krisztusi szenvedés elviseléséhez (a Mese, mese, mátka A Golgotán párdarabja lesz). Hogy végül – a Veres Miklósnak adott Válasz zárótételével – a személyes sors felmutatása erkölcsi példává emelkedjen:

 

„Én nem vagyok sem igric, se poéta!

Tombol agyam tábortüze, ragyog.

 

El-elsírom magamat néha-néha.

Eddzétek hát damaszkuszi, konok,

 

bátor karddá gerincem: rokonok!

Megostromolom a Lehetetlent is.

 

Félig bolond, félig zseni vagyok.”

 

A Farkasordító fájdalomból fogant és ezért mélyen emberi kötet. Ám a szövegek szövésén – a nehézségek ellenére – érezni a mesteri kezet, az imponáló mesterségbeli tudást, a szőttesen látni a gondos és pontos elrendezést. S ezek, különösen a válogatott Ezüst rablánccal, a költő méltó lírai búcsújává nemesítik az utolsó önálló verseskönyvet.