Szemes Péter: Fiúsirató (Utassy József Keserves című kötetéről)

Fiúsirató

(Utassy József Keserves című kötetéről)

Ha a Ragadozó Föld az elmúlással kapcsolatos Utassy-versek gyűjteménye volt, akkor még inkább elmondható ez a szintén beszédes című Keservesről. Az 1986 és 1989 között született, a Szépirodalmi Könyvkiadónál 1991-ben megjelent korpuszt ugyanis friss fájdalom sötétíti el: az egyetlen fiú elvesztéséé. Ennek már-már elviselhetetlen kínját pedig csak a feltárás, a kimondás aktusa teszi egyáltalán kibírhatóvá. Még súlyosabban a megelőző – önmagukban is világnyi – terhektől gyötört vállakra nehezítve az ÍRNI személyes keresztjét, Istentől tovább távolítva, ám éltetve és megtartva ugyanakkor.

A kötetnyitó A szabadság angyalához, igazolva a hazányi közösségért érzett, nem múló költői felelősséget (s nemcsak bizonnyal korábbi keletkezése miatt, hiszen a család tragédiája 1989-ben történt, tehát valószínűleg a második, ennek szentelt egység darabjai a legkésőbbiek), távolabbról indít: 56 immár nyíltan vállalható gyásza lüktet benne. Elégikus hangja, rezignációja akárcsak a Csillagok árvája Őszvilágáé. Mégis folyton ébren tartani, szólni kell arról, amit – ahogy az ifjabb, hasonlóképpen tűzőrző pályatárs írta – „nem szabad feledNI”, különösen annak, aki diákkori részességéért felpofozást, kitiltást kapott (Világ vagánya). Mert:

„… fakítja forradalmad

fényét, ki hallgatván hallgat,

fakítja forradalmad.”

(Október).

Ám sorsa nehézségei a múló idővel emez idősebb őrző hitét is megkoptatták – az ifjúkor Szabadság-tündérét hiába keresve, így szomorúan mondja ki: „Nap süt, de szemem nem ragyog: / levert forradalom vagyok.” (Öreg vers). Másutt az egykori eszmények megcsúfolását, lezüllesztését teszi szóvá, jóval indulatosabban (Torkig vagyok):

„Hát mibe higgyek én,

mibe higgyek,

ha a szabadság angyala szembeköpve,

s törli arcát zászlókba,

lobogókba,

rejti szégyenét fiam elől,

mert dög a jövendő.”,

egészen a megszállók és „ivadékaik”, a velük „megsokszorozódva” visszatérők átkozásáig emelve hangját (Átok). Innen tér meg menedékéhez: a papírhoz és a borhoz (Papírom hava mellett, Bordal – utóbbiban ráadásul már az is felmerül, hogy jobb lett volna tán a hegyre ballagni a „lobogók után loholás” helyett). A csupán velük társas magány nemcsak a számvetésre kínál lehetőséget (10 haiku, Irgalmatlanul, Csönd hull), az Istenben (Parlandó) és államban (Morgolódó) egyaránt elvesztett bizodalom kinyilvánításával, sőt a korábban mindenek fölé magasított természetben megrendült hittel (Hát ide jutottam – ami persze, különösen az ugyancsak kötetbe válogatott Évszakok óriáskerekén ciklust tekintve, túlzásnak tűnik), de az egyedül erőt adó szó fényének újbóli ragyogtatására is. Amint a kissé keserű Magamnak írok vallja:

„Mit bánom én, ha olvassa, ha nem

verseimet a Nyájas Olvasó!

Magamnak írok. Nem csábít siker.

Átlényegít az ég alatt a szó.

Tudom: hazudni nem hazudtam.

Minden betű ragyog.

Arany sisakot hord a tollam,

s fényes gondolatot.”.

Jobb pillanatban ilyen „fényes gondolat” a nemzeti összetartozás, a magyar testvériség hangsúlyozása is. Ennek jegyében ítéli el a népremegtető zsarnokot (Cezaroşescu), idézi meg a hargitai pásztor már-már jelképes magányát (Csoma Pista bácsi), s nyújtja az összefűző folyón hajózva ölelésre két karját a költőtárs, Farkas Árpád felé (Vallomás a Dunán).

A cikluszáró címének felszólítását, vágyát (Önfeledten!) a Választ világomtul egység fiúsiratása ellenpontozza. Nyitányában még a jövő reményeként jelenik meg a gyermek (Az én kicsi fiam, Rédicsi aprószent), majd munkába lépése kelt szülői örömet (Fiamhoz), hogy aztán annál elkeserítőbb legyen látni fájdalmát, csonkítását (Bánat), a mögötte végleg becsukódó kórteremajtót (Krónikus osztály). A Gyászéj haikuja már a veszteségnek szentelt:

„Akkora hold van,

recseg-ropog a mennybolt.

Fiam a földben.”.

Az első düh – ahogy a saját betegség esetében – Isten ellen irányul (Ezüstvilág), akin szidalmazva kéri számon megrablását (sőt, a Faggatom fiamat a legvégsőkig megy, ott már semmi transzcendens nincs, csak bűz, férgek és vén varangy), hogy megint csak a dacig jusson:

„Jóskám, vágd az Úr szemébe:

én egy költő fia voltam,

ki nem trónusod cselédje,

de testvér a csillagokkal!”

(1989).

S ha már a csillagokhoz ért: a Mindenség Szekerét kéri, emelje bakjára, vigye az Esthajnalig fiát, hogy minden este láthassa (A Nagy Göncölhöz), míg máskor a vakító Napban keresi őt (Nagy kék szemeidet örökre lehúnytad). A haragja sötétjét oldó fény pedig szemében is megtéréssé nemesíti a halált:

„Arany felhők koszorúzzák

a Napot,

repülőgép húzkod ezüst

szalagot.

Dereng, ami múlik, rejtett

fénye van.

Fiam halott. Ha van Isten:

véle van.”

(Napáldozat).

A siratás után az emlékezés marad: az indiánosdira (Les rám a lombok résein), a parti játékra (Egy kisfiút kerget a tenger), a bimbóban maradt szerelemre (Fiam!), az egész, megannyi közös élménnyel teljes, mégis töredékessé zúzott ifjú életre. A Mária panaszát sajáttá kiáltó Választ világomtul zárlata még profán módon kapaszkodik a krisztusi sors-mintába, az emlékekben éltetve örökké a fiút, párverse, a megőrző remeket készítő (ugyancsak tragikusan fiatalon eltávozott) Varga Ferencnek ajánlott Faragj, művész, vádolj! visszatér a szó, érintés erejével élesztés csodájának vágyához:

„Faragj, művész, vádolj,

forgács göndörülj, hullj:

fájdalmam a fából

fölfénylik, kijajdul.

Gyermekem, én drága

mulandóm, derengőm,

világom világa,

rengetlek: ébredj föl!”

Az éves körforgás ciklusa már a Tüzem, lobogóm!-ban is megjelent (Micsoda évszakok címmel), az Évszakok óriáskerekén itt – jó szerkesztői megoldással – a sír-mély szomorúságot oldja. Mesteri háromkákkal fogja át az esztendő egészét (Négy haiku, Évszakok), hogy aztán elsőként a tavasz pillanatait vegye sorra (Március, Április, Május). Noha el-elkomorítja a szirmok halált hirdető havazása, hozzá fehérülő haja, homloka (Falfehéren), felmelegíti a kerti kikelet lángja (Piros ünnep), a tulipántűz (Szigliget), a halott tőkéből hajtó friss fűzágban meglátja a pusztuláson diadalmas új életet (Milyen egyszerű). Ahogy szülőföldjére térve a kis falu újulása, ifjodása ugyancsak feltűnik (Alig ismerek rád), még ha féltéssel (Őserő), hiánnyal (Hazamegyek) teljes is a hazaérkezés. Ami a lírai személyiséget az idő múlásával szembesíti (Szomorún integetve – az égi szekér bakja, ahova A Nagy Göncölhöz szövegében fiát szerette volna ültetni, üres immár), saját sorsát látja az egykor fontos, mára az időjárás viszontagságainak kitett, eldobott iratéban (a meglehetősen közhelyes Tükrös levél akár ki is maradhatott volna a kötetből). A tavasz haikuit az ősz tankája váltja fel:

„Csönd. Park. Piros pad.

Vállamra ejti kezét

a gesztenyefa.

Még bánatom is boldog!

Fölnézek rá, mosolygok.”

(Szeptember).

A novemberbe lépve a csendes öröm is elröppen. A ködben, szélben, a „falevelek haláltánca” közepette (Rálehel a fákra a tél, November) felértékelődik a megtartó közösség a Másikkal: szépsége az elmúlás félelmétől óv (Minden), közelléte fénybe von (Negyvenöt évesen). Ám ha nincs jelen, csak sötétebb a magány. Ilyenkor érkezik el az álomi gyilkos (Álmok alagútja), a kísértő nagy madár (A ragadozó látogatása, Barna, Látok én egy nagy madarat – vele ellentétben bajtárssá válik a kis feketerigó /Rigóhívogató/), érzi magát az „idő merítőhálójában” (Daloló aranyhal), „krisztusi sorsával” is (Már) Istentől mind távolabb (Nagy László üzenete, Fohász, Titkok titka). Az ifjúságra, az első szerelemre emlékezve (Eger város főutcáján) még sűrűbbnek bizonyulnak a „ráncok, / rovátkák, / redők” (Az öregség előszava), megérintenek az „elmúláshoz szelídítő” napok (Nyugdíjasok háza) egészen a temetés víziójáig:

„és amott

és amott

a halott

én vagyok

én vagyok”

(In memoriam U. J.).

A Te meg a tenger rövid egysége az Utassy-líra egyik legfontosabb motívumához kapcsolódó újabb verseket fogja egybe. Ugyan a ciklus címét kölcsönző darabban a kedves „hűtlen hajója” fehérlik tova, a keretező Szemed égboltja alatt és Zsóka szép vallomások a hitveshez. A tenger azonban nemcsak szerelem, hanem halál, búcsúztatás is (Tengerparton – visszatekintve: a versnek különös súlyt ad, hogy a dedikáció címzettje, Rózsa Endre négy évvel a kötet megjelenését követően eltávozott). A Tengerikék haikui és tankái közül utóbbiak egyike a Temetés a tengeren végső útrabocsátója:

„Van-e szomorúbb:

hullámokra helyezni

bánat, koszorúd?

A gyász gyertyája ég, ég,

nagy hold hizlalja fényét.”.

Megint máskor a mindenség szinonimája, Isten-pótlék, ami be- és felfoghatatlan kiterjedésével nyomaszt ugyan (Partodon), mégis éltet (Sirályok, Önarckép), mégis távlat, megtérítő szentség (Tenger). (Ezért az Önarckép harmadik darabjában a vízbe pisáló, azt meggyalázó, részeg bolgár büntetése.)

Az Ámulat ciklus Örök és mulandója a tenger szerelmi vonatkozásához köt vissza, mikor az agyonszeretett nő vele áthatott illatát ihletadóbbnak mondja az Országháznál. (Utóbbit természetesen nem nemzeti jelkép, hanem a törvényhozás csarnoka minőségében kell értenünk.) Ezzel előbbi felmagasztalása mellett a hatalom birtokosairól és tágabban a közéletről is markáns véleményt közöl, akárcsak a Válaszban kiszolgálóik habitusáról. S hogy számára sokkal fontosabb immár megélni a természet csodáit (Minden mozog, Tópart, Nagy éjszaka van, Augusztus), a Másik közelségét (Csókjaid édesvizével, Csoda kell!, Egy mozdulatról – s noha a közösséget itt is megbontja az Utamba kerültél és Elköszönés helyett, a Dedikáció összefűző kis remek: „Mártának / mert Ének.”), a barátságot (Szüret, Kis Pintér Imréhez), az úti élményt (Újvidék kikötőjében, Tokaj) és a bor örömét (Szüret, Darvadozva, Proszit!, Hukk!). Mert ezek balzsamozzák a Holddal szembenéző kisfiú (Ámulat) elvesztése miatti múlhatatlan fájdalmat.

A Keserves versei méltó emléket állítanak a letört virágzó ágnak, a tragikusan ifjan távozott gyermeknek. Emellett kijelölik azt az utat is, melyen a Csillagok árváját követő, nehézségekkel teli keresés után igazán indulni érdemes. A formai változások (félhosszú versek, haikuk, tankák hangsúlyosabb jelenléte) mellett e kettősség adja a kötet nagy értékét és emeli azt Utassy pályáján a legfontosabbak közé.

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.