2019.08.20., kedd - István napja
search

Szemes Péter: Fodor András utolsó lírai pályaszakaszának nyitánya – A Meggyfa

Szemes Péter

 

Fodor András utolsó lírai pályaszakaszának nyitánya – A Meggyfa

 

A lírai össz-mű súlypontjainak megteremtésével jelentősen megkönnyítette a későbbi elemző dolgát Fodor András. A költői utat tagoló három válogatott verseskönyv nemcsak három kerek életévfordulóhoz kötődik (A csend szólítása, 1969; Kélt újra jel, 1979; Pünkösdi hírnök, 1989), de mindhárom az addigi teljes oeuvre-ből meríti anyagát, vagyis egyfajta leltárt adnak, számba veszik az addigi alkotói teljesítmény legjavát. Ennek megfelelően természetesen utóbbi, a Magvető Kiadó gondozásában napvilágot látott Pünkösdi hírnök tekinthető a szerző életében megjelent legteljesebb válogatásnak. Záró ciklusa, a Szentivánéji út az 1987-es termésből szemez, tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy az ezt követő, mintegy dekádnyi időre esik Fodor András utolsó lírai pályaszakasza. Ezt három kötet fémjelzi: a Meggyfa (1992), a Megyek magam (1996) és a már posztumusz Kései rádöbbenés (2001), anyagát legteljesebben, noha kissé átszerkesztve, inkább a kronologikus rendet tartva, az összegyűjtött versek két kötete (a Különös szép hajsza és A párbeszéd oltalma /2013/) tartalmazza. Noha ezúttal csupán a Meggyfát vizsgálom, ám nem mehetünk el amellett, hogy ebben a pályát és életet záró évtizedben az emlékekről, otthonokról valló Szülöttem földet követően még a kollégiumi naplót, A hetvenes évek két kötetét és két remek esszékönyvet (A révkalauz lámpái, Szomjúság zenére) is kézbe vehettek az olvasók. Ha hozzáadjuk az Írószövetség egykori titkára, Fábián Zoltán emlékére összeállított Cingár Herkulest is, a kiterjedt szerkesztői, szervező- és kultúrateremtő munkát, a hatalmas levelezést, válik igazán láthatóvá, mennyit tett csak ebben a tíz évben az egyetemes magyar irodalomért Fodor András, hogy mekkora űr keletkezett távozásával.

A meggyfa gyümölcse, ahogy a fáké általában, népi szerelemjelkép, termékenységszimbólum. Mélypirosa elsősorban a lányok szerelemre érettségével állítható párba, szedése a csóklopásnak felel meg. Elterjedt téli termékenységvarázsló szokás a faág vízbe tétele, melynek eredménye az új életet hordozza, a vágyott jövőt mutatja, de a női princípiummal való kapcsolatát érzékletesen jeleníti meg Rippl-Rónai József Meggyfavirágzás című alkotása is. Más értelmezés szerint, a magyarság első gyümölcseként piros-fehér-zöld színeivel is a nemzetet jelképezi, a Magyar Katolikus Lexikon szócikkében pedig a boldogság, a jótettek szimbóluma. Fodor András számára a füredi kert éke, melynek megannyi ágboga végén egy-egy emlék ül, a lírai személyiségnek – amint a kötet címét kölcsönző vezérversben nyilvánvalóvá válik – termő társ a teremtett világban. Mely, vele ellentétben, könnyedén szüli-szórja szét kincseit. S bogyós ajándékai, ahogy a szavak fényéből feltáplált versek, mindannyiunkat gazdagítanak, és az égig ragyognak fel, világfává emelve a kisded univerzumokat hordozó meggyfát.

Hét ágát – ne feledjük, a hetes szám anyagi és szellemi találkozása, ekként a teljesség és az ember száma is – talán ugyanennyi nyári nekirugaszkodás, alig kétheti törődő-simogató idő nevelte fel, ám mindegyik lombbal, gyümölccsel súlyosul. A szerkesztőtárs, Kis Pintér Imrét idézve: „egyértelmű értékpreferenciát”[1] mutat fel. A Telehold című nyitó egységben ilyen a „szülötte föld” hazahúzó vonzása, a somogyi táj múlhatatlan szeretete (Baranyából Somogyba) vagy a mester, a zseniális Fülep Lajos alakjának megidézése. Ha az Ezer este… monumentumot épített neki, az egykori református lelkész azilumát versbe örökítő Várkony kavics csupán, mégis remekké csiszolt kavics. Két záró szakasza többet mond Fülepről, mint könyvtárnyi irodalom:

 

„Körül a fészekalja völgy

tavaszba lobbant krátere

békülve révedez

a szeplőtelen égre.

 

Bent Don Quijote fölvont,

páncélba ékelt vállain

a soha-meg-nem-alkuvás

dicsőült veresége.”.

 

De hasonló megbecsüléssel emlékezik Egry Józsefre, tekint immár maradandó arcára Takáts Gyula szemével (Egry arcáról Takáts Gyula mondja), dedikál a Badacsony titkát fejtő úti verset Somlyó Györgynek (Szemközt a part). Az „ősfelismerések” kegyelmi pillanatainak megélése, a mindennapok függönye mögött a világműködés lényegébe tekintés – melyről a Telehold vagy a Fogyhatatlan ciklus Szentivánéji útja vall –, mint a WS 1949 hősének poézisében, fülepi örökség: a nézés aktusának valódi tartalommal telítése, a látás és természetesen a láttatás imperatívusza. E tálentum bölcs használatának gyümölcse, hogy a szerző otthonosan lakozik a testvérmúzsák világában is.

A Freskótöredék egység nyitánya, az Ekkora éhség! hűen tükrözi a lírai személyiség hatalmas vágyát a zene iránt, a Divertimento mágikus vonzását. S a korai meghatározó Bartók-élmény az emlékezet más regisztereit is játékba hozza. Ennek összhangzata olyan jelentőségű Fodornál, hogy Tóth László egy vele folytatott beszélgetésben „túlnyomórészt történet- és emlékmondó, történet- és emlékrögzítő költészetnek”[2] nevezi poézisét, melyet így célszerű a naplókkal párhuzamosan olvasni. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a versekben kibontakozó, megmutatkozó élet az erős valóságvonatkozás, referencialitás ellenére, nem azonos Fodor András életével, hogy a lírai szöveg eleve fikció, a lírai személyiség, az én pedig – ahogy Rimbaud írta tanárának, Georges Izambard-nak – „mindig valaki más”. Jobb tehát az azonosság helyett inkább megfelelésekről, kapcsolódási pontokról beszélni az élet és a műben foglaltak esetében. Az emlékezet felnyitott tere lesz a megszüntetett Eötvös Collegium, a régi társakkal, történetekkel. A kommunista térnyerés, a hatalmi átrendeződés idejéből megelevenedik a későbbi kiváló műfordító, Benyhe János „szentségtörő” tette: a rádió eltekerése a Rajk-per kötelező hallgatásakor (Amit ma nehéz megérteni…), a Lator Lászlóval közösen átélt kollégiumi kirekesztés, kizárás kálváriája (Ördögűzők). Máig hátborzongató esetet idéz A lázadó bukása, harmadik barátjuk, Domokos Mátyás ugyanis szlovéniai irodalmi kiküldetésükkor ismeretlenül is pontosan megjelölte a helyet, ahol az olasz határ felé szökő egykori társukat, Gajdi István költőt a jugoszlávok lelőtték. De a kötet erényei közé sorolható az 56-os versek (a veszprémi mártír, Brusznyai Árpád emlékének ajánlott Freskótöredék, vagy a Nagy Imre híres rádióbeszédével záró Azon a hajnalon) beemelése is. Az emlékezet másik iránya – ezért ír a meggyilkolt miniszterelnök esetében is „meghitt, mélyzöngéjű, öreg parasztokat idéző hazai hang”-ról – a szülőföldre vezet vissza. Folytatva az első egység korai történetei (Nem hervad el, Két látlelet 1947-ből, Action gratuite, Juventus ventus) sorát, az Emlékműavatás az ünnepi esemény kapcsán nyelvileg a mérői hősök és áldozatok – köztük tanítója és unokatestvére – idejébe lép: „… Elmentetök és soha többé nem térhettetök vissza… / …Drága barátok, Isten veletök!”

Másként lesznek megtartó, önazonosságot biztosító erővé az otthon szavai az Új kőtábla ciklus Az anyanyelv hatalma című darabjában, ahol Jerzy, egy magyar nagyanyjának köszönhetően a nyelvet is jól bíró lengyel fiatalember láttatja Erdély szellemi hagyatékának fontosságát. S hasonló példát mutat fel a Könyvmisszióval Udvarhelyen is, melyben – hogy meglegyen – az erdélyi könyvtárigazgató saját Arany-kötetét lopja be az intézménybe az olvasók hasznára. Az egység egészén és egészében is a szellem uralkodik: bátorítja a Parainézis csüggedőjét, Rilke (Duino) és Csokonai („itt Kisasszondon…”) nyomán indít, Déltől (Egy nap Velencében) Északig (Templomkert Északon, Suomi titka) űz, hódoltatva a zenei géniuszok (Beethoven – Az utolsó szonáták, Egressy – A Szózat szólítója, Bartók – A Géniusz halhatatlansága) előtt, a tisztességgel áll párba Fonyód város születésénél (Fonyód ünnepére) és jelmondata szerint is szabadon szolgál a kollégium egykori növendékeivel (Kollégista találkozó, 1990). Megőriz és átemel a nehézségeken is.

Melyek közül A fogyhatatlan ciklus jó párat számba vesz. A mozduló test kalodájától, a csontok, idegek kínteli csikorgásától-feszülésétől a zuhanással járó balesetig, a megérintő magányig, s túl a személyes sorson: a rokon- és ismerőstemetésekig, a romló világig, a jövő kilátástalanságáig. Ahonnan megint csak a világ csendes csodáira nyíló szem talál kiutat – amint a címadó vers zárlatában áll:

 

„S mit átéltél imént a kertben,

érezve, nem léphetsz tovább…

Csoda ez is, hogy érintheted újra

a hárs kinyíló szerelemszagát.”.

 

Az Ott és itt a kettősségek, az ellentétek egysége. A benne közreadott szövegek leginkább a közvetlen tapasztalat köznapi – gyakran humorral átszőtt – történetei, ennek megfelelően ez a lírai korpusz áll legközelebb a prózához is. A Két vallomás otthon és otthontalanság problémáját villantja, az Átutazóban és a Levél helyett alaphelyzete a szemlélődő úton-lét. Mindháromban fiatalok lépnek a lírai személyiség elé, tetszetős, talán kissé irigyelt könnyedséggel, életörömmel. Világuk, értékrendjük – mint az Apák és fiúk jelzi – gyorsan változik, ami állandó, hogy belőlük kerülnek ki a jövő janicsárjai. (Noha más a két szöveg, a For ever, janicsárok!... hősei, s még inkább maga a szerep Nagy Gáspár Két nyárfa a Hódoltságban című versét is felidézheti – amúgy is sok a rokon vonás a két poézis között.) A ciklus címét kölcsönző Ott és ittben trondheimi és kaposvári élmény áll egymás mellé, a Hotel des Bains-ben talmi luxus és felértékelődő egyszerűség, a Vízmenti ártalmakban a különböző gyulladások és a krokodil közül lehet választani. Utóbbi humora a személyazonosság kétségbevonására is átterjed: az Álom és való Beregszászról telefonáló „egykori katonatársa” nem érti, miért tagadja le, hogy járt arra és szolgált a seregben, a Hiúság volt minisztériumi funkcionáriusa pedig keresztneve helytelenségéről akarja meggyőzni. Az irodalmi élet jelenségei is terítékre kerülnek. Megkapják magukét a csak szóban magyarkodók, akik mikor a teremben „a nemzet sorsáért tusakodnak”, az italpultnál „ötágú sípból isszák a tömény szeszt” (Tudósítás egy konferenciáról), a pályatársak ellen ármánykodók (Bumeráng), a csak magával törődő laureatus (Fejedelmi gondok); miközben szomorúan látja, miként alakulnak szekértáborok, hogyan uszulnak egymás ellen hajdani társak. Ilyenkor a „csüggedt bíró” halkan, szinte csak magának jegyzi meg: „Egyiknek sem volt igaza.”.

A hazugság tetői egység – mintha A fogyhatatlanhoz kötne vissza – ismét komorabb. Jellegzetes verse az Egy nap csődlistája, a lírai személyiségre áradó negatív hírek, üzenetek jegyzéke. Az általános romlás – amint a Miért?-ben is nyilvánvaló lesz – a közösségeket is megmérgezi, bűnné válik a nyílt beszéd, kilátástalanná a jövő. Itt a hamisság kutyái „hozzák, viszik a hitszegést, a gyilkot, a hatalmaskodás dühöngő lázálmait, a bárgyú önámítás örök rabszolgaságát” – írja a ciklus címadó darabjában. Nem véletlenül sejlik fel a közeli kép, mikor a földszinten és a karzaton is a despotát ünnepelték (A földszinten, a karzaton…). Ám a helyzet még rosszabb, hiszen már a titkos hírekkel közlekedőknek sem kell tartani a leleplezéstől (A hírvivő halála), az elszakított nemzettársak pedig a pártfogásért cserébe jótevőjüket árulják el (Kortünet). Hazavágyik a szülőfaluba, de ott a romló kert látványával a régi emlékek szakadnak rá, az idegen rossz után az ismerős, a Vissza zárlatában így felmerül: „Először élem át, hogy meg is lehetne halni.”.

A „hírhedett hangulatot” szépen, emelkedetten oldja a záró, Csak ti ciklus. Mindazok számbavétele, akik miatt mégis érdemes tovább küzdeni. Elsőként hála a kedvesnek, a hajóját mindig biztos kikötőbe vivő „erős kicsi komp”-nak (Dal), akinek szavai életet adnak, aki feledteti a bánatot, akivel örömmé teljesedik két egymást hívó mozdulat. A gyermeknek, akivel újra feltárul a világ, a barna kislány unokának (Ágota), a rácsos ágyban mozduló jövőnek (Álmában mozdul…). A családnak a szeretetben egymásra-találásért (Most is). Az ifjabb költőtársnak a legszebb levélért (Bertók levele), a költők családjának a befogadásért. S a somogyi vidéknek, hogy megtart, hazahúz. A kötetzáró szavak mintha mindannyiukhoz szólnának:

 

„Csak ti tudtok ilyen

önkéntelen, szerény

erőt adni a mozdulatnak,

tettetés nélkül éreztetve,

hogy a világ ritmusa

nem botolt meg.

 

(…)

csak ti tudjátok elhitetni, hogy

továbbra is minden természetes,

az értékek szívében

nem történt változás.”

(Csak ti…).

 

Fodor András utolsó lírai pályaszakaszának nyitánya, a Meggyfa méltó folytatása, továbbírása a Pünkösdi hírnöknek, gyümölcsével gazdagon kínáló költői ajándék. Mely szellemi enyhet is ad, árnyékos pihenőhelyet kínál az úton, leverni a mindennapok porát. Ültetője több mint két évtizede nincs már köztünk, mégis megőrzi minden virágzás, a bő termés, s továbbra is üzen a napfénnyel, az esővel. Csak legyen szemünk a látásra.

 

 

A 2019. június 7-én Kaposváron, a Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtárban rendezett Fodor András Emlékkonferencián elhangzott előadás szövegének szerkesztett változata.

 

[1] Vö. Kis Pintér Imre: Búcsú szerkesztőtársunktól. In: Konok idő. Fodor András emlékezete. (Válogatta, szerkesztette, összeállította: Domokos Mátyás–Lakatos András). Nap Kiadó, Bp., 2003., 277.p.

[2] Tóth László: Megkötni az időt. (Beszélgetés Fodor Andrással). In: Tóth László: Szó és csend – Tizenegy beszélgetés. Új Forrás Könyvek 25., József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 1996., 74.p.