Szemes Péter: Fölfénylő út

Szemes Péter

 

Fölfénylő út

(Utassy József Szép napkeltő holnap című kötetéről)

 

A Szép napkeltő holnap kötet – amint címe is jelzi – viszonylag nyugodt, bizakodó alkotói periódusban fogant.* Az 1995 és 1997 között keletkezett versek gyűjteményében a korábbiaktól eltérő hat rövid ciklus Utassy költészetének rétegzetebbé, ugyanakkor egyenletesebbé, kiegyensúlyozottabbá válását mutatja. Különlegessége talán a gyógyulás, a nyugodt élet reménye ellenére folyton kísértő öregedéstől, haláltól való félelem felerősödése (ebben bizonyára a Kilencek első halottja, Rózsa Endre távozása is szerepet játszott), az ezzel együtt megnőtt nosztalgia a tűnt ifjúság iránt.

A nyitó, Fáj az idő egység is rosszabb közérzetének ad hangot. A Mert föltámad poraiból az Isten által nemcsak tűrt, de támogatott folytonos háborút ítéli el, az emberrel együtt, aki „asszony helyett fegyvert ölel” (Fáj az idő). A Káin-bélyegtől tisztán, magának, szívének csak nyugalmat, szép késő őszt, télbe fordulást kér (Fölkiáltó), noha megrémíti a nagy szabadság, a magány (Ezért volt hát), hogy „sehol egy megálló, / sehol egy Megváltó” (Állsz a fülke-fényben), az idő rohanása, a közelgő elmúlás (Fáj az idő).

A Meghalni gyönyörű ciklus már kifejezetten az öregségnek és halálnak szentelt. Az Immár haikujában még kitüntető a kor („Nekem immár Isten is / előre köszön.”), ám sokasodnak vele a gondok, a lírahős panaszai: rosszkedv és érszűkület miatti fájdalom (Megfáradt fák alatt), rakoncátlan szív (Napszentületkor), az egyszülött fiú elvesztésének nem múló búja (Bezörget a bánat), belül felépített „könnycseppkőbarlang” (Cseppre csepp), a Másikkal közéjük költözött hatalmas csend (A házak arca). S mellettük az immár égi „verstábornok”, Rózsa Endre elmenetelének gyásza, akit Kormos Istvánhoz hasonlóan sirat el:

 

„Komorlik minden betűm, gyászol:

Akár a Tenger, Úgy Hiányzol.”

(Rózsa Endre).

 

A személyes sors naplementébe térésével (Most kezd az ég), a közelgő „esti homállyal” (Hamvad a csipkebokor, Ősz a pusztán) a saját halál is felsejlik. Már a múló nyár ennek előérzetével teljes, az Augusztusi ének megerősítéseként erről vall A remény őrtüze mellől négy háromkája közül a második:

 

„Terített nyár, Te

Piros Negyvenszáz Ulti:

taníts elmúlni!”

 

A Rögeszme remek egysorosa („Rög esz meg.”) a Ragadozó Föld köréhez kapcsolódik és jóllehet a Hold alá én kiálltam hárítaná az „istengető” Öröklétet, a talán Camus-élmény nyomán fogant Sziszifuszhoz ismét a véghez tér, amit a Majd összeomlok végül tűélesen vetít előre.

Az Isten piros perce az Úrral hadakozó újabb verseket fogja egybe. A Valaha tűnt cimboraságukat, szakításukat idézi, ami számára mégis csodatevő krisztusi képességet hozott:

 

„Aztán egy roppant reggelen:

magamra hagytál, Istenem.

Már vártak rám a parton vagy tizen!

S én járni kezdtem:

                                járni a vizen.”.

 

A boldogság pillanatait betölti a meghittség, egyértelmű erőviszonyokkal („most térdemre ültethetném / Istent, ha akarnám”), elröppenésük azonban megtöri a varázst (Isten piros perce), közvetlenség helyett a tagadást hozva el (Nehéz nap). Szerepverseiben a költő – görög mítoszokra és az Ószövetségi Szentírásra támaszkodva – három nagy küzdő maszkját is felveszi: Ariadné szerelme és fonala ad erőt, reményt Thészeusznak legyőzni az útvesztőt és szörnyét (Labirintus), a Naphoz közel repült és a tenger vonzásának engedő Ikarusz az elvesztett fiút is testesíti (az „Apám, Daidalosz, / tied minden érdem: / toporzékol Minósz / király vak dühében!” versszak így az 1989 hangütésével rokon), míg a Noé kérése – a rejtőzködő hit igazolásaként –, a változtathatatlanban megnyugodva, visszaállítja Istennel a régi kapcsolatot:

 

„Pillants rám, szánj meg engemet, Uram,

lassan véget ér, fölfénylik utam,

vallok hát neked szép szomorúan:

 

Káin megöli mindenkor Ábelt,

nem lesz különb, nem, az én fajtám sem!

Szeress így minket! És ments meg! Ámen.”.

 

A talán éppen Őt rejtő, örök kísértő égitestnek hódoló Hold abban bízik, hogy a betegségével elrabolt éveket egyszer visszaadja Isten. Aki helyett az Egy csillaghoz is a bujdosó fénynek tesz panaszt, s a virradat: meghallgatása, a teljesülés reménye (Szép napkeltő holnap).

A Nézlek múlhatatlanul egység a Másikhoz tér. A Holtodiglan haikujának meggyfa-menyasszonyai nászra várnak, ahogy vágyát, szerelem-szomját csillapítaná az Idill ifja is. A Nézlek múlhatatlanul az Ódához hasonlóan a kedves testének tartományait barangolja be, hajtól a „tűzölig”, melynek meghódítása a tengerrengés jutalmával kecsegtet (Ritmusán a tengereknek). Ám a Száműzve a szerelemből és a Szürkül múlttá avatja, megtöri a hitvesi örömet, ami marad, az Erzsikém! hódolata:

 

„Neked kaszálnom kellene a rózsát,

mert te vagy itt a tisztesség, a jóság:

neked kaszálnom kellene a rózsát!

 

Álmomban olykor hetvenhét harang szól,

és megkondul az ég is messzehangzón:

jaj, meg ne halj! riadok föl. S te alszol.

 

Szívemből már kihalt a vágy, szorongok.

Hozz Erzsikém, bánat ellen piros bort,

és játssz velem, bolondozz és bolondozz!

 

Ha meghalunk, büszkén halunk meg. Halkan,

ahogy elhal a gordonkán a dallam.

Elmúlásunk ünnep lesz. Halhatatlan.”.

 

A szülőföldre, a gyermekkorhoz vezet vissza A kakukkfű illata. Nyitánya, a Mese születésnapomról a világba lépés képeit, a szülők örömét, az első szoptatást mutatja be, hogy annál fájóbb legyen az „alkohol tüzét” választó anya (Színed előtt) elvesztése. A Hadd nézzek rád égbe emeli, alakját kozmikus Magna Materré tágítja:

 

„Mama, várj egy pillanatra,

hadd nézzek rád, mint a napra,

mint a napra, mint a holdra,

két kezedre: csillagomra!”

 

Keserűen felelevenített diákkori emlék nevelőapja általi megkárosítása, mikor az az otthonról vitt csomagot a fiú helyett susztertársa feleségének továbbította (Pakk), s ugyancsak nehéz szívvel búcsúzik az egykori tengerésztől, mesélő „táltosától” (Sándor bácsi) is. Volt iskolájába pedig nincs ereje belépni, mert:

 

„megfojtana,

megölne,

meg:

 

a

kakukkfű

illata.”

(A kakukkfű illata).

 

A záró, Utánfutó egység hasonlóképpen erős referencialitással bír. Megörökíti Balti-tengeri kalandját (Rostock – Warnemünde), a kedvenc, Ördögfing névre keresztelt kocsmát, szerdai összejöveteleivel (Csehó), egy budapesti bűnesetet (Feneketlen tó), hogy miként húzta ki verse elől Bari Károly a neki és Kiss Benedeknek szánt ajánlást („Száműzetés”), írásai visszakérését (Egy szerkesztőhöz), a legtalálóbb azonban az őt lenéző munkásnak küldött üzenet:

 

„Átnéztél rajtam,

akár egy szőke szitán,

drága Gusztikám:

 

mert költő voltam,

nem derék, állhatatos,

hű géplakatos,

 

miként Te!”

(Elköszönő sorok M. G.-től).

 

A világállapot- (Világ, Helyzetkép) és Istenkritika (Isten háta mögött, Nyilatkozat) a Másikhoz vezeti vissza, a záróverset neki, a nélkülözhetetlen társnak adresszálta:

 

„Te az időnek dolgozol,

én az időtlenségnek.

Te asztalomra bort hozol,

s én dalba írlak téged:

          te az időnek dolgozol,

          én az időtlenségnek.”

(Egyszerű ez!).

 

A Szép napkeltő holnap gazdag, sokszínű kötet, hat egységében Utassy József költészetének igazi fénye csillog. Kitüntetett pont a pályán, az összes verset közreadó Tüzek tüzéhez mutatja az utat.

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.