Szemes Péter: Fodor András költői indulása és a Hazafelé kötet

 

 

 

Fodor András ígéretes költői indulásában nemcsak eredendő tehetsége, a korai, lírává formálható élmények bősége, de – amint Tüskés Tibor[1] rámutatott – a Somssich Pál Gimnázium és önképzőköre, valamint itteni tanárai is szerepet játszottak. Köztük a magyaros H. Kovács Zoltán, akinek József Attila felfedezését köszönhette és osztályfőnöke, Takáts Gyula. A negyvenes évek közepére már több önálló kötettel rendelkező kaposvári költő küldte el mentoráltja első szövegeit Csorba Győzőnek a pécsi Sorsunk folyóirathoz. A Dunántúl akkor egyetlen irodalmi lapjában jelent meg 1946-ban a tizenhét éves fiatalember Találkozás című verse, még Fodor Andor néven, s a közlés rögtön tekintélyt adott neki. Ezt erősítette meg – már Eötvös-kollégistaként – az újjászervezett Berzsenyi Társaság felolvasóestjén való részvétel, valamint a Somogyvármegye mellékletében, a rövid életű Tudomány – Irodalom periodikában közreadott két írás (Egy emlék melege, Hasonlat). A Várkonyi Nándor szerkesztette Sorsunkkal továbbra is tartotta a kapcsolatot (András keresztnévvel az 1947-es folyamban két versét hozták /Az árnyak, Napszámoslányok az esti réten/), de hamarosan megjelent a Válaszban is. A lap 1938-as betiltásáig a népi írók fontos fóruma volt, szerkesztői közt Fodor András egyetemi mesterével, Fülep Lajossal, az 1946-os újraindulást követően azonban már Sárközi Márta és Illyés Gyula nevei fémjelezték. (Utóbbinak korábban itt látott napvilágot Puszták népe című szociografikus műve is.) Természetesen örömmel fogadták a tehetséges ifjú jelentkezését, akinek aztán ez lett – ahogy Domokos Mátyás fogalmazott – a „felröpítő kifutópályája”[2]. Újbóli betiltása évében, 1949 februárjában a Válasz közölte a fiatal költő első igazán nagy versét, a Bartókot is. A fordulat esztendeje azonban az ő pályáján is változást hozott, hiszen az Eötvös-kollégium – mint Bertha Bulcsunak adott interjújában mondta – „hisztérikus nyomás alá került, és én emigráltam belőle és az irodalomból is”[3]. A száműzetés idején mutatkozott meg Fodor műfordítói kiválósága, főként orosz és angol klasszikusok átültetésével. 1950-ben Puskin Ruszlán és Ludmílája kétnyelvű kiadásban önálló kötetként is megjelent. Saját versekkel csak 1954-től térhetett vissza a Magyar Írók Szövetségének folyóiratában, a Csillagban, melynek ettől az évtől munkatársa is lett. Ez a „dermesztően szakadékos” út, mely a Hazafelé verseskönyvig vezetett, s melyet a költő – szerencsére – hitét, erejét nem veszítve járt végig.

Noha az irodalommal ellentétben az életben nincsen „ha”, bizonyára Fodor András pályája is másként alakult volna a hallgatásra kárhoztatás nélkül. Ugyan még csak huszonhat esztendős volt 1955-ben, de megemlíthetjük, hogy a nála csupán négy évvel idősebb Nagy Lászlónak ekkorra öt önálló verseskötetét adták ki, a Fodornál fél évvel idősebb, 1951 óta Kossuth-díjas Juhász Ferenc pedig már összegyűjtött verseit készült megjelentetni. A nemzedéktársak közül Csoóri Sándor első kötete (Felröppen a madár) 1954-ben, míg Váci Mihályé (Ereszalja), Takács Imréé (Zsellérek unokája) és Kalász Mártoné (Hajnali szekerek) ugyancsak 1955-ben látott napvilágot.

A Hazafelé 45 verse nyolc esztendő termése, éves bontásban alig több mint öt szöveg, ami eleve nem fogható a Nagy László-i, pláne a juhászi bőséghez, mégis zömében színvonalas, kiforrott lírai anyag. A hazatérés különös, már-már szakrális örömével a szülőföld szeretetét valló címadó nyitóvers és az emberekbe vetett hit tanúságát tevő, záró Vallomás közti korpuszban a hosszúversek teremtenek hangsúlyokat. A már-már humán vonásokkal rendelkező 61-es villamos és a buzsáki triptichon (Napszámosok, Mulatság, Új falu) kivételével ezek mindegyike a szerző számára fontos ember emlékét őrzi vagy neki ajánlott szöveg, ami – nyilván a kapcsolatokon túl – a táj és a közösség mellett az egyén kiemelt jelentőségét jelzi a kötetben. S meg kell említenünk a zenei hatást is, ami nemcsak a Bartókban, a Colin Mason brit zenetudósnak, Fodor kollégiumi társának dedikált költeményben (Vers a távoli baráthoz), a Küsmődi bácsi énekelben és a Szervánszky Endre zeneszerzőnek szánt Vallomásban jelenik meg, de a hosszúversek szekvenciájában, a versek két-, három- és négytételes felépítésében is.

A fenti hármas közül a táj, ahogy Takáts Gyula poézisében, látszólagos konkrétsága ellenére voltaképpen lélektáj, belső vidék. A Hazatérés Somogyba vezető útja tehát egyúttal a gyermekkorhoz, a családhoz, a régi emlékekhez, élményekhez való visszatalálás is. A Visszatérve romos házához, megkopott lomjaihoz ugyanakkor csak a fojtogató sírás, a szégyen társítható. A benső kivetülése lesz a Másik hiányában a Nélküled magányosan szemlélt tája, míg a Búcsúban a vidék feltáruló szépségei éppen az elválás fájdalmát ellenpontozzák, orvosolják. Mintha festett életkép lenne egy másik, vasúthoz köthető darab, az Állomás, ősszel, berakodásra váró cukorrépás szekereivel, a Vázlatokban pedig négy ilyen somogyi zsáner is kibomlik: a feltámadó és lecsendesült vihar, a Reggel lassan baktató, napot húzó szekere, végül a Táj zárlatában bravúros ecsetkezeléssel:

 

„Szellő billenti nyárfa levelét,

tobzódva hordja zöld színét a rét.

A szőlős dombon égi kékbe nőtt

lombokba burkolt házak, háztetők…

            Gyönyörű táj, úgy őrzöm arcodat,

mint élő képet béna foglalat.”

 

A Buzsák-triptichon harmadik tábláján (Új falu) a fejlődés látványa kelt a régi világ eltűnésének fájdalmát a jövő jobb életének reményével oldó bizakodást:

 

„Hajlong a fákon, zengeti a drótot,

arcomba fúj az áprilisi szél.

Úgy búcsúzom a meghitt régi tájtól,

mint az, ki bánatával is remél.”

 

A szülőföld mellett szeretettel szól a Balatonról is, egyértelműen feminin jegyekkel ruházva fel a tavat: szépsége titokzatos, s anyai öleléssel várja mindegyik gyermekét. Partján, mint maszkulin társa áll Szigliget, meredek hegyével és tetején a felmagasodó várral. Tematikailag kissé kilóg a kötetből, de talán a technikai fejlődés miatt az idézett buzsáki verssel rokonítható az egyetlen budapesti kötődésű: a 61-es villamos dicsérete. A szöveget fűszerező somogyi tájszavak által (ránéztiből, sütyörög) még a főváros, melyet befut és jelképez, is otthonossá válik.

A közösség elsősorban munkában és ünnepeivel jelenik meg a kötetben. Az első Buzsák-vers (Napszámosok) az emberhez méltatlan sorsú aratók verejtékcseppjeiből építkezik, mozdulataik „állati ritmusa” éles ellentétben áll a második (Mulatság) táncbelijével. S ugyanez a kettősség jelenik meg a Summás aratók két tételében is, ám nem időbeli távolsággal (a két buzsáki kép közt 13 év a különbség), hanem a folytonosság, a másnapi újrakezdés jelzésével, ami elveszi a Péter-Pál napi szabadság megélésének teljességét. A gyermekkorban szemlélődve megtapasztalt berényi és a közvetlenül, tevékenyen végzett buzsáki idénymunkát állítja egymás mellé az Urasági cséplés. Második egységének hajlongó Annusa – újabb kettősség – a Mulatság táncpartnere.

A munkát végző férfiak és nők látványa, hangja a tájhoz kapcsolva is jelentős szerepet kap. Badacsonyi kirándulásukon szőlőművelőkkel és pályaépítőkkel találkoznak a lírahősök a Tavaszi napok első szakaszában, dolgos emberektől hullámzik a Rét, a Pillanat látszólag elhagyott dombi világában kapapengés az élet jele. Személyesség hatja át a Márciust is, ahol a könyvből felpillantó diák a krumplivetőkben édesanyját, a sulykoló mosónőkben nagyanyjait véli látni. A bennük munkáló női erő zengeti a Lányok a réten hazavonuló karának énekét, az készül megmutatkozni az Ünnep titokzatos, még visszafojtott, fehér falak mögötti készületében, mikor „Táncolnak majd és csókolóznak.” A felnőttek ünnepével ellentétben ingujj- és kötényfehér-tisztaságú a gyermekeké. A zord időben ők hozzák el a tavasz ígéretét (Kegyetlen tavasz), játékukban mutatkozik meg igazán a Húsvét szabadsága és békéje.

A kedves személyek közt ilyen kislány a mosolyával melegítő (Új nap sugara), akinek békák adnak szerenádot (Ezt is elmondom), aki a Sárköz szépévé (Sárközi tavasz, Sárközi lány), Vízilánnyá érik. Akivel beteljesül a közös szabadság (Kettős tűzben), együttes örömmé válik a világ (Együtt). Hozzá szállnak a boldog, Dadogó sorok:

 

„S karollak, vezetlek, viszlek téged,

a szemed, az arcod, a nevetésed,

a késztető tested, a táruló lelked,

te asszonyi gyermek.

 

Csillagom, kedvesem, gyönge virágom,

sorsomat, szívemet neked ajánlom;

mint ki hazáját végre elérte,

leborulok rád, ölelve, védve.”

 

Másfajta, de hasonlóan tartós összefűző kötelék a zenetudós Colin Mason-nel kialakított barátság. A neki ajánlott hosszúvers (Vers a távoli baráthoz) nemcsak hiányát panaszolja, hanem felidézi a közösen átélt buzsáki, badacsonyi, hegyaljai élményeket is. Szenvedélyükről, a zenéről így ír:

 

„Mert a zenében zeng

a természet s a lélek.

A zenében a világ titka él.

A villámként cikázó

gyönyörben, döbbenésben

a véges lét a végtelenbe ér.”

 

Ennek a titoknak, végtelenbe érő végességnek nagy momentumát merevíti ki a Küsmődi bácsi énekel és állít méltó emléket beavatottjának a Bartók. A kötet katedrálisának – jó szerkesztői érzékkel középpontba állított – oszlopa úgy veszi sorra a mester darabjainak köszönhető múlhatatlan pillanatokat, hogy szinte hallani véljük a muzsikát is. A szerző nem csupán megértette, továbbította is annak „mindentudó üzenetét”. A másik tartópillér, az Egry Józsefet elsirató Vízrenéző szép emlékverse a Balaton festőjének, aki szemével érzékelte és ecsetével adta vissza a Bartók által is tudott titkot, az átélt csodákat. Zárlatában ezt erősíti meg a költő:

 

„Elment, s a nyári tó színén

gazdátlan ingnak most a fények,

de az az éles szürke szem

még vízre néz, még napba réved,

s előtte újra tündököl

a teljes égbolt tisztasága,

s kitárul földön és vízen

az ember elveszett világa.”

 

Az utolsó találkozás felidézésével beemelt személyesség még erősebb a buzsáki fafaragót, Kara Lajost (Kara Lajos faragóművész emlékére), illetve saját, egykori pályamunkás bátyát búcsúztató versekben (Bátyám halálára). A két varázslatos kezű ember fiatalon távozott ugyan, ám teljességet hagytak maguk után. A maguk módján éppúgy példaadók voltak, mint ahogy azok atyai barátai: a lényét még szertesugárzó Szervánszky Endre zeneszerző (Vallomás) és A várkonyi gesztenyés gazdája, Fülep Lajos. Utóbbiról ekként ír:

 

„Hát hirdesse e vers is, hirdesse őt, az embert,

aki szívében őrzi a dombok titkait,

de nem magának őrzi, virágzó gesztenyék közt

az ember-lelte szépség ízére megtanít.”,

 

előbbinek pedig, általános érvénnyel:

 

„Ti sem hiába éltek, közöttünk járó példák,

szigorú pártfogóink, ti igaz emberek.

Fiatal gyöngeségünk növekvő támaszául,

az utánunk jövőknek megőrzünk titeket.”

 

Fodor András korai költészete és Hazafelé kötete nemcsak e példa felmutatása miatt maradandó érték, maga is példaadó. Haza és szülőföld iránti hűségből, az embertársak testvéri szeretetéből, a munka és az ünnep megbecsüléséből, a kitüntetett pillanatok megéléséből. Ám az tehetségből, mesterségbeli tudásból is, s noha még itt-ott egyenetlen, biztató pályakezdet, nagy versei pedig (mint a Bartók vagy a Vízrenéző) a leendő kiváló költőt sejtetik.