Szemes Péter: Hitetlen hit (Utassy József Fény a bilincsen című kötetéről.)

 

 

Hitetlen hit

(Utassy József Fény a bilincsen című kötetéről)

 

Utassy József Fény a bilincsen kötetében az Isten faggatásánál is erősebb hangot kap az Úrral viaskodás. Ám úgy, ahogy csak a küzdelem tétjét igazán látó, ellenfelét valóban jól ismerő (maga a cím is rá utal) bajvívó szól. A költő örök tiltakozása ellenére jól látja ezt a hátsó borító ajánlásának szerzője: „Különös módon – vagy talán nagyon is logikusan – ezek az (…) emberi szenvedélyek mindig, vagy hát majdnem mindig a hittel vert emberre vallanak.”. Hozzá kell tennünk, hogy a Keserveshez hasonlóan öt ciklusra tagolt anyag ezúttal sem a kapcsolódó korpusszal kezdődik, a neki szentelt két egységet (Csillagközi csaló, Istenostrom), jó szerkesztői megoldással, a főként ifjúkori emlékekhez kötődő Tarlók fakírja és az emberélet őszébe ballagó Morrog a magány rám* versei „vezetik fel”.

Már a Tarlók fakírja nyitánya, a Korai kikelet lírahőse hitetlenkedik a tavasz érkeztében (a „Vagy én tamáskodom csak, én?! / Lüktet ujjam az ág sebén.” sorpár igazi telitalálat), hídon álló öregének alakja pedig a csermelyt tengerig dagasztó köpésével talán a teremtést gúnyolja ki. A kis libapásztor számára a messze tájra jutás csupán vágy marad, hiszen hiába gondol a piramisokig, a szomszédos Pétervásárával kell beérnie (Keserű fűszál). Ugyan fehér serege élén a „pöttöm Napóleon” úr saját kifosztott birodalmában, a rablók jelenléte, a hatalom áldozatainak sorsa figyelmeztető: „Nagytávol: / ragyog a recski rabtábor.” (Tarlók fakírja). Nem is Istentől fél a fiú, hanem a gyermeki és népi hiedelemvilág Rosszhoz kötődő lélekállataitól**, a „szürkeség osonásától” (A zizegés kazlában). A Szamárcsillagban aztán már emberarcot kap az ártó erő – a gazda veri szét ostorral az orrát összedugó kis közösséget. A csődör „éneke” miatti malomudvari történés mellé egy fájóbb emléket is állít: saját korai dalai, első kötete „hazatalálását” édesanyjához (Első könyvem fogadtatása):

 

„Anyám,

ilyenkor másutt estélyt adnak,

pezsgős,

parádés,

pazar díszvacsorát:

te meg a földhöz vágod könyvemet,

és rikácsolod,

hogy szarsz a költészetemre.”.

 

A barbár tettel a vak Isten oldalára állítja anyját és immár a legvégsőkig, az ígért gyilkosság beváltásáig is elmenne vele kapcsolatban – az Ellenedre is kemény hangütése a korábbi anya-verseket tekintve erősen meglepő, s noha a József Attila-hatás itt is megjelenik, szó sincs érzelmi ambivalenciáról. (A Megöltek valakit pedig mintha már az elkövetett cselekedet végére tenne pontot a Holddal.) Az anya hidegségét a „vers tábortüze” melegíti fel, a szülői ház helyett a természetben befogadó otthonra talál. Az És zöld, és zöld, és zöld a fák katedrálisában honos erdei csönd, Az alkony csarnokában a balatoni naplemente dicsérete. Az „álmos verssorok”-kal virrasztó tanúja lesz, hogyan űzi el madárkoncert a sötétet (A hajnal rigói), míg, ha az éves ciklusra önmagának előírt penzum teljesítve már (a Végre! felütésében a „ megírtam / ezeket az istenverte évszakokat” talán a Hol ifjúságom tűnt el kötet négy egységére /Telek, Kikeletek, Nyarak, Őszök/ utal), s gyermek-mivoltát megtagadták, a vers-gyermekek születésére kell csak a kötelességét megtett költőnek várnia.

A hasonlóan meglehetősen széttartó Morrog a magány rám tavasz után nyárral indít, ám nagy hársa már az öregség árnyékát is az alatta pihenőre veti (Mire a nyár muzsikája elhal). Az éjjeli virrasztó is „vén lírák legénye” lesz, aki számon tartja az életből múló perceket (Éjfél – ezek a versek a munkamódszerről is sokat elárulnak), napokat (Szonett helyett). Ifjúkori lánglobogása, forradalmas hite tovatűnt (Halkan), megtört testében csupán szemei ragyognak (Szemem tábortüzénél), szívét az utolsó kikelet „doppingolja” tán (Baktass csak), mégis viszi, viszi a rá mért terhet:

 

„Csillagászati ősz. Vasárnap.

Szelek tornáztatják a fákat.

 

Fel-felnyög egy jegenye: korhan.

Arcán rémület, vád, iszony van.

 

Lépdelek, ősz, öregen, árván,

útjaidnak hosszúdad árnyán.

 

Ne göncölődj, hét csillag, értem!

Nem akarok meghalni még, nem.

 

Lüktet, minden sejtem sajog: szeress ma.

Keresztfa vagyok, eleven keresztfa.”

(Szeptember elején – érdemes figyelni Utassy egyik legjobb hapax legomenonját).

 

S rajta a drága korpusz: az egyszülött fiú. A fájdalmas-szép Szarkóma felidézi súlyos betegségét, lába elvesztését, ami álmában is kísérti a gyászoló apát. Ám annak kínját nem orvosolja a néma ég és a miértre sincs magyarázat (Aki temeti fiát). Csak a szívet, szellemet betöltő hiány, a világnyi csönd:

 

„Csöndek csöndje ágyad,

csöndé már a széked,

asztalod is csöndé,

csöndé a fényképed.

 

Jaj, valami nagy-nagy,

halhatatlan bánat

sötétíti elmém,

hogy halnék utánad.”

(A magány markában).

 

A közös árvaság pedig szorosabbra fonja az életre kötött szövetséget. Vigasztalón, „arany kirakatokból” visz fényt a „gyász asszonya” szemébe (Feleségemhez), megóvja most már minden ellenében (Kedves!). S mellőle kéri anyánál anyább anyósa, a „kis rédicsi örökmozgó asszony” gondoskodó, remény szerint mind tovább élvezhető szeretetét is (Nehogy itt hagyj!). Mindössze egy esztendővel a gyermek távozását követően aztán megint gyász: Szécsi Margit elvesztése. A havas temetésen átjáró fájdalom két nagy verset könnyezett-gyöngyözött: a Fekete szó és a Szécsi Margithoz egyaránt méltó búcsú a költőtől és baráttól, kinek „sugárút vitt” a szívéhez. A veszteségek (és a továbbélés reménye) talán mind-mind ott munkálnak a saját epitáfiumban is:

 

„Ejtőzöm akkor én a föld alá

szétszigorodott arccal, holtan.

De mintha ég és föld is mondaná:

mindig leszek, mert mindig voltam.

(Akkor).

 

A Csillagközi csaló és az Istenostrom a kötet kulcsegységei, bennük – ahogy a címek is jelzik – minden a lírai személyiség Istenhez való viszonyában válik meghatározóvá. Van, hogy rendezett ez a reláció: a Balassival szóló Ad notam… az Úrtól kér nyolcvan évet, hogy a „szellemi végek” vitéze legyen, hozzá száll az Ima, az Értelmező halálom kérése, a Mi lenne, ha? komázó nyitánya pedig a Zöldveltelíni hangütését idézi. A következő fok a hit megrendülése, az Isten hiánya, vallott nemléte miatti sajnálkozás. Az Uramisten és a Levél Istenhez ennek eredetét, a „fényes csalódást” is feleleveníti: hiába csúzlizta fel egykor cukorkáját az égbe, az visszahullt hozzá, nem kellett odafent az ajándék. A Mi történt?-ben és a Beteg vagyokban az átélt kínokkal, állapotával kapcsolódik össze árvasága, a Te égre-tárt-karú ugyanezt teszi keményebben szóvá („úgy dől belőlem a dögszag, / mint egy fölakasztott kutyából”), s jellegzetes három, költőtársaknak dedikált vers is. A Vélem csak az időt (Kántor Péternek) agg lírahőse halhatatlanság helyett csupán fény-fogócskát szeretne fürtjei közt, Nagy László üzenete emberi egyedüllétről, „csillagi csönd”-ről ad hírt, míg a Pilinszkynek ajánlott, vele vitázó Fény a bilincsen már megengedőbb, mikor a tagadás („Ő az én / egyetlen / Nincsem.”) után mégis kimondja: „Isten: / első és utolsó metaforánk!” E kettősséget (hitetlenség megvallása és mégis rejtőzködő hit) nyilvánítja ki a Fohász is:

 

„Istenek istene,

mit nem adnék érte,

ha léteznél,

ha volnál:

térdedre ültetnél,

fölibém hajolnál –

istenem,

istenem,

de boldog is volnék,

ha lennél,

ha volnál!

 

De nem vagy.

 

Szökik arcomról a mosoly,

hervad,

hátat fordít

hitem is:

cserbenhagy.

 

Didergek hiányod hidegében.

 

Pillámon a könnycsepp

megfagy.”.

 

Az Istenhez való viszony harmadik formája a valódi támadás. Még ha kimenetele vélhető is (Isten!), a fia elvesztése miatti fájdalom (Nagy kék szemeidet örökre lehúnytad, Napáldozat, Faggatom fiamat) megsokszorozza az ostromló dühét, erejét. A tagadást követően előbb a káromlás fegyveréhez nyúl: az Egy süket és vak Isten panaszfalára az Úr fogyatkozásait említi, a Mi lenne, ha?, amellett, hogy a sorsroppantó politikusokhoz hasonlítja, még fokozza az egyre durvább titulusokat, amit csak eggyel told meg a Csillagközi csaló, ám az Ezüstvilágban már záporoznak a szidalmak:

 

„Csupa dér, csupa zúzmara minden:

beleillek a tájba nagyon.

Ölöd, irtod a gyermekem, Isten:

te gonosz, te bitang, te barom!

Beleillek a tájba nagyon.”.

 

Nemcsak az ellenfelet húzza le, magát is hozzá emeli. Az Én édes derengőm lírahőse azon tanakodik, miként támaszthatná fel az elveszített fiút, a Négysorosban világa teljessége csillan, az 1989 zárlatában pedig arra biztatja gyermekét:

 

„(…)

Jóskám, vágd az Úr szemébe:

én egy költő fia voltam,

ki nem trónusod cselédje,

de testvér a csillagokkal!”

 

A világalkotó költő válik szemében a világteremtő Istennel egyenjogúvá, sőt, többé, hiszen az Úr és a Bárány is csupán az ő szellemi szülöttei. „Én teremtettem őket, / én, / a költő” – írja a Titkok titkában. A végső csapást az Iszonyú lesz adja, amint az Eljövend Isten országa teljesülését, e hattyúdal az Úr teremtett világának pusztulását jövendöli.

A Cetlik és fecnik záróegység futamai a kötet fontosabb témáit veszik sorra. A Mutassatok egy csillagot elvágyódás Isten bolygójáról, aki a Szinte szisszent hatalmas lesgólját rúgta. S ha már az Úr kapcsán a politikusok szóba kerültek: a Hozzászólás az „országrontókat” átkozza meg, a kerekasztal négyszögesítőit (Politikusok), a felesleges szócséplőket (Szellemi hasmenés), a Szívélyes ajánlás pedig – a cím ironikus – a mindenkori kormányoknak int be. Hajnali merengés, ezúttal az eredetről, a Családfa, ugyancsak az éjjeli munkához kötődik az Ó, drága délelőtt!, míg a Szigligeti alkotóházban keletkezett Rímhelyzetben a – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! kötet legjavát idézi:

 

„Ablak előtt platán.

Asztalomon Platón.

Merengek a Plútón.”.

 

Hasonlóan szellemes az Egy képeslapra, mely a kedvest képzeli a kapott anzix Niagarájának előterébe. Ezt ellenpontozza a Duruzsolom a füledbe, ahol már pokoljárásra vinné inkább a Másikat, illetve az obszcenitásig (Agyő!, Márta!, Minaret) jutó pajzán versek sora (Rajtakapva, Kékharisnya) – utóbbiak közül kétségkívül a Mártikon a legsikerültebb (a cím a korábbi Veronikont juttathatja eszünkbe), különösen második szakasza:

 

„Te csak akkor voltál

félig halhatatlan,

mikor vágyam piramisát

púpozta a paplan,

púpozta a paplan.”.

 

A Vedelem a veltelínit a kötet kiváló lezárása lett volna, főként, hogy az utána tett Szinte szisszent itt teljesen hangsúlytalan. A vers ráadásul jól összefogja a Fény a bilincsen erényeit és sajátos háromságot képez a Morrog a magány rám bordalaival (Ragyogjon a bordal, A zöldveltelíni) is:

 

„Vedelem a veltelínit,

ne szólj rám, Te Örök Asszony,

azért költő, ha ki költő,

hogy vedeljen, hogy virrasszon!

 

Cigarettám Ábel-füstje

jegenyésül Isten felé:

áldott az Úr, pláne ha van,

térden csúszok színe elé.

 

Ám addig én meg nem halok,

amíg ama rút pokolban

nem nyittat kocsmát az ördög.

Mert hol kocsma van, ott bor van!

 

Bánom is én, hogy Lucifer

milyen ádáz bűnről szaval!

Fővel bukok a katlanba.

Lelkemig leiszom magam!”

 

Utassy József verseskönyve érezhetően a pálya egyik legnehezebb szakaszában fogant. Különlegességét nem is újításaiban, formai megoldásaiban, inkább az Isten iránti figyelem növekedésében, a hitetlenség túlhangsúlyozásával egyfajta erősödő rejtőzködő hit felmutatásában kell látnunk, ami majd Betlehem csillaga című drámájában csillan meg igazán. Ha másért nem, ezért mindenképp az életmű fontos kötete a Fény a bilincsen.

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.