Szemes Péter: Sorok "az egek panaszfalára"

Szemes Péter

 

Sorok az „egek panaszfalára”

(Utassy József Isten faggatása című kötetéről)

 

Még a Csillagok árvájánál is többet kellett várnia Utassy Józsefnek Isten faggatása kötete megjelenésére. A rendszerváltozással megszűnt ugyan a cenzúra, ám az 1992 és 1994 között keletkezett korpusz – talán a Littera Nova Kiadó sikertelen pályázatainak köszönhetően – csupán 2000-ben látott napvilágot. A Keserves keletkezésének közelében természetszerűen ennek anyagát is áthatja a fiú elvesztésének fájdalma, különlegessége ugyanakkor, hogy a kötet nem az ennek szentelt, és nem is a veszteség, a saját tépázott sors miatt Istennel perlekedő versekkel indul (ahogy esetleg a cím alapján gondolnánk), hanem utóbbiakkal zárva, felépítésében inkább az Áve, Évá!-val rokon.

Ahogy ott a Szerelemhajnal, itt a Virradj rám nyitóegység a szerelmet szolgálja, de már csak a tavaszban a mosoly útjelzőjét követő Mosolyod iránt, a vágyébresztő Virradj rám és az azt teljesítő Roma romantika idézi az ifjonti lánglobogást. Amint „szárnyal az idő napra nap” (A nagy zarándok ég alatt), az egykori cigánylány, az „ágyak és vágyak vándora” élete is végső álmáig pereg előttünk – a Fekete tündér így az emlékállítás szép gesztusát is felmutatja, akárcsak a költővé nevelődést az egri szépnek megköszönő Akit Losonczi Anna áhít. Az Ősz van szerelmem haikui, jellegzetesen a záró, hetedik, a régi tűz lohadását jelzi:

 

„látod szememben

barna bánat bandukol

ősz van szerelmem”.

 

Ám, hogy fel-felizzik még a parázs, s nemcsak a szellemet (Remekítgetek), a testet is áthevíti olykor, a Harag múltán alig várt békülése igazolja. A boldogság ezzel együtt sem lehet tartós, démonai rendre megtalálják a csupán szeretetteljes nyugalmat kívánót, és változtatják álmában az asszonyt „pokoli némber”, „halálfejes lepke”, „szélvert fekete láng”, „ijesztő lidérc”-ként is vonzó kísértővé (Pokoli némber), míg máskor belső, nőfaló szörnyetege készül elnyelni a Másikat (Szörny).

Az Elsóhajtott sorokat indító Koponyám távlatában már a hold tébolyít, ahogyan a lámpafény a körötte keringő és bódultan elhulló rovarokat (Hamis nap). Folytatva a Roma romantika és a Fekete tündér vonalát, a névtelenekért, a társadalom peremére toltakért is szót emel: krisztusian védi a sárba, pocsolyába jutottat („Kis hősök, ti nagymerészek, / ne dobjatok reá követ, / hiszen az élettől részeg, / részeg az élettől, s öreg.” – Nézzétek ott azt az embert!), és azokat, kiknek mindössze „köd a nagykabátja” (Rongy idő). Sorsukért a hatalom birtokosait teszi felelőssé – a Csáky szalmájában a Tüzem, lobogóm! hangja visszhangzik:

 

„Ne keltsetek nagy riadalmat:

Csáky szalmája ím az ország.

Tudhatjátok már: mi a gyarmat.

Világgá hírelik a morzsák.

 

Szorong a sok kirakatablak,

a bábukat mind megmotozzák,

az utca zeng, a lárma zaklat:

csörömpöl egész Magyarország.

 

Sajog a fényben ezer kardlap:

láttok ti még itt forradalmat,

forradalmat.”.

 

Maga is beáll a „megalázottak és megszomorítottak” sorába, gyermekkori átverésének esetét elevenítve, amikor a kis úttörő a Balaton helyett a tóalmási földeken, munkával tölthette a nyarat (Hamis nap). Mégis nagy szeretettel tekint a „libazöld kalapos lurkó”-ra, akit kézen fogva a felnőtt-én vezet ki a nagyvilágba (Holnaptól te mesélsz). A korai évekhez kötődik a világ lírával-telítettségének felfedezése (Millpengő-pillangó), és a nehézségeket leküzdve, a havas csúcs meghódítása is (Hegymászók). Utóbbi „kék dal”-ának kései párja már a költőbarátokkal, -tanítványokkal közös szerdai összejövetelekhez kapcsolódik (Ecetfa alatt). A barátság mellett a mester segítő-bátorító figyelme is áthatja a „Léka Géza-díjas” asztaltárshoz írt parainesist, melyben az irodalmon és politikán kívüli téma választására biztat:

 

„Mindent,

ami ezután jön,

és méltónak találsz a dalra:

vállald magadra!

 

És ne ijedj meg,

ha ellened istenül

irigy kofák szava

vagy szent vád:

 

írj és írj!

az egek panaszfalára

sercegjen csillagot

pennád.”

(Szikra Jánoshoz).

 

Ugyanakkor a tücsökzene szépségére figyelmeztetésen (Prűűű prűűű) túl, az intelem szomszédságába válogatott saját versek is mérhetetlenül szomorúak (Elsóhajtott sorok, Utókor), olyannyira, hogy a Tintahal szinte már rettegi a papírt befeketítő írást (Tintahal). Ezt némiképp oldja az egységet záró ujjgyakorlat (Beszélő nevek), azonban a humor ellenére a sötét felhő itt is feltűnik:

 

„Meghaljak? Ne haljak?

Mi van, ha meghalok?!

Úgy döntöttem, nem halok meg,

hisz úgyis meghalok!

(DILL EMMA).

 

A rövid rögtönzés az Odavetve az elmúlásnak „keserveseihez” vezet át. A gyermekét vesztett apa hatalmas bánatában már maga is „koporsószagot” áraszt, menne egyetlen fia után (Szakad rám az ősz), ám marasztalja nagy feladata: szavakban éltetni a drága halottat tovább. Társul szegődik és megerősíti ebben a hasonlóan árva csíz (Fiam él). Kevesebb sikerrel jár a játszótéren, ahol csak nézheti, de nem tudja szólalásra bírni a „csend hintájában” ülő Senkit (A csend hintája). Az íráshoz elsőbben Istentől kér támogatást (Vigyázd a tollamat vén vacsoracsillag), akitől – bár a Senkivel ellentétben megnyilvánul (Költőnek lenni) – nem érkezik közvetlen üzenet, így inkább az ifjúság, az „édes egyetlen” suhanckor emléke, régi tüze lesz bátorítója (Dal az elmúlás fenyveséről, Magamnak dúdolom). Az Úrnak szidalommal támad (A csillagsükethöz), s a toll „meg-megtántorul”-ása talán mégis üzenet lesz (Estelednek lassan). A Vacsora az udvaron szép verse az édesanyának, a magányából kiemeltnek (A magány nagyasszonya), már ezt a viszonyt is rendezni látszik: „Zeng a csönd. Hallani, / hogy Isten orgonál.”. Az Őszök ősze – a cím önmeghatározás – pedig még tovább megy, mikor azt kéri:

 

„Frissíts föl, te örök ritmus,

krisztusnál krisztusabb Krisztus.

 

Mosd le árvaságomat,

istenreforgó arcot adj.

 

Kereszteld meg pogány vízzel

nagy, lenyugvó piros szívem.”

 

A megérintő elmúlásban is a melegítő (Dudorászó), megőrző ének (Kései tiszteletadás) és a csillagok testvérisége (Szakállam havában) segít, immár nem fájdalomból, hanem bátran kimondani:

 

„már

engem

minden

pillanatban

 

útrakészen

talál

a

halál”

(Útrakészen).

 

A kötet végére gyűjtött istenes versek is ide kötődnek. A Fölfelé a Koponyák Hegyére lírai személyisége a keresztutat járó és megfeszített Krisztus maszkját veszi fel, a végső pillanatokban széttörve azonban az Atyával összefűző kötelék pecsétjét, megtagadva, zsarnoknak nevezve Őt, az emberit (a latrokkal közösséget) választva inkább az istenülés helyett. Ezt mintegy ellenpontozza a Leng az ég, reng a föld, ahol az Isten szívére készül felkötni magát a könyörületéért esdő. Hogy aztán újra a tagadás hangja erősödjön fel: hol örömmel (Örömhír), hol szomorúan (Ha most meghalnék), hol – a felidézett ótestamentumi mintával ellentétben – megfontolt tudatossággal:

 

„TARTSD MEG SZENTHÁROMSÁGODAT

MAGADNAK!

Tagadlak és tagadlak és tagadlak.”

(Zengi és gyalázza Istent).

 

Ez az elszánt, kemény hang az Akit lilára vert átkomban ér a csúcsra, mely – akárcsak az Isten menekül – a görög mitológia halhatatlanokkal dacoló halandó hőseit idézve, a találkozásuktól való félelemmel, gyávasággal vádolja meg a Fentvalót. Az Isten faggatásában gyilkosságot (apja, fia halálát), hazugságot (a feltámadásról) vet a szemére, ám ezekben a versekben már nincs tagadás (különben eleve értelmetlen lenne minden vád), sőt, utóbbiban az a gyermeki attitűd is megjelenik („Gyere ültess föl térdeidre, / s hazudj, mesélj.”), ami a Látni akarom Istent kíváncsiságát is meghatározza. A teremtmény, Isten gyermeke, Ádám nevében szól, mintegy igazolva cselekedetét, a Távozom az Édenkertből és a lázadást indokló Beismerő vallomás. E másodikban a döntéséért, tettéért síró kedves, Éva is szerepet kap („Évám csak sírt, / siratózott, / én meg nevettem”), s ez rokonságot teremt (jóllehet a szituáció és az asszonyi viselkedés különböző) a feloldás nagy versével, a ciklusban e tekintetben magányos szirtként álló, Isten kitüntettel:

 

„(…)

 

Lélekharangok bongnak, csendülnek:

Isten kitüntet.

 

Dohog magában: ellenem voltál,

minden éneked egy antizsoltár,

 

de te voltál,

tetőtől talpig te voltál!

 

Aki e drámát rettegi régen:

az feleségem.

 

Ő nem sír-rí, őt rengeti a gyász.

Mindenegy mozdulatomra vigyáz.

 

Eljegyzik majd a csillagi körök,

mert ő is örök:

 

Ő is örök.”.

 

Noha napvilágig vezető útja nehéz volt, az Isten faggatása jelentős kötet Utassy József pályáján (ha az Elérhetetlen föld antológia vagy a Csillagok árvája kálváriáját nézzük, úgy tűnik, ez több fontos jelentkezésének közös ismérve). Társával, a Hol ifjúságom tűnt ellel fájdalmas, szomorú időszakban fogantak, mégis az életmű „folytathatóságának és további bővítésének eredményes bizonyítékai”.*

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.