Szemes Péter: Istenülő nőiség

Szemes Péter

 

Istenülő nőiség

(Utassy József Áve, Éva! című kötetéről)

 

Csekély jóvátételként ugyan a Csillagok árvája kálváriájáért a sors és a kiadók részéről, de 1981-ben a Pokolból jövet mellett a Magvetőnél is megjelent egy Utassy-kötet: az Áve, Éva! (A negyvenedik év ezzel éppúgy kiemelt jelentőségű lett a pályán, mint 1969, az Elérhetetlen föld antológiával és a Tüzem, lobogóm!-mal.) A cím fontosságát mi sem jelzi jobban, mint, hogy mindkét megelőző, elsősorban a felnőtt közönséget célzó verseskönyvben szerepel a költő szerelmi lírájának egy-egy hasonló csokra (az egy évvel korábbi Mézgarázdák, főként első egysége, a kisebbeket is megszólítja, azzal együtt, hogy a másodikban, a Szerelemhajnalban jórészt ugyanilyen jellegű szövegeket találunk), ám ezúttal ez főtémává válik. A Pokolból jövettel összevetve így azt is elmondhatjuk, hogy míg ott az Áve, Éva! ciklus egyfajta feloldása volt a szenvedésből született Ezüst rabláncnak, addig itt fordított úton jutunk a Szerelemhajnaltól (ahogy a két Áve, Éva!-nál, természetesen csak a cím és a tematika azonos a Mézgarázdák kapcsolódó korpuszával) a Fekete trón szomorúságáig, a két kötet 7 pillére (4+3 egység) pedig teljességet hordoz, magát az embert, annak életét is jelképezi. Míg a könyvben közreadott versek 60-as számában (6x10) ott láthatjuk a férfi és női princípium kiegyenlítődését, a testiséget, az egyesülést és a kozmikus teremtést, a Természetet is egyúttal.

Mindez már a Szerelemhajnal egységben megmutatkozik. Világában a kikelettel a lírahős szerelmes természete is virággá váló bimbót bont. Feslésében az árvaság szomorúságát (Micsoda évszak) ellenpontozza a pöttöm libapásztor felfedezésének öröme: „lány és tizéves az Isten” (Rezeda-álom). A diadal a kedély kitavaszodásával, a kedv növekedésével lesz teljes – korai mezítlábas sétára indít a kedveshez (Koratavasz), míg máskor türelmetlen éji várakozásra késztet a magakellető ablaka előtt (A szűz). Ámor felkentje hallja a fahídon lépdelők páros szívdobbanását (Diridon), látja az utca hódolatát a szépség előtt (Egy pillanat rögzítése), tudja, mikor készül nászra mákkisasszonnyal a szél (Termékeny éj). A „kék bibe” – ha nem is birtokosaként, de – lovagjaként pedig magától értetődő, hogy a Kakas vendéglő „konyakos kupicák közt kongó krinolinú” Marikája éppúgy bálvány (Irány: Pétervására!), a cigánylányok hada hasonlóképpen szerelmi társ (Zöld láz, Cigány kikelet), akárcsak a megelevenedett mesehősnő (Hófehérke), vagy a harangozó szoknya viselője (Viktória) és a szobát „kimájusító” virág (Egészségedre: Krisztina!). A Van egy világ egységben melléjük lép fel a messze hírelt „csuromkékszemű” (Kikiáltó) és a gordiuszi csomóba fonó szerető (Tél), a medúza-mellű Monika (Ezüsthíd), az Ohridi-tavi tündér (Ének virág helyett) és az elbocsátott „kendőcske szent” (Veronikon). Már az Irány: Pétervásárá!-ban világos a választás: a templom helyett a kocsma, Isten helyett a pincérnő (ez egy újabb lépés a Rezeda-álom megfeleltetéséhez képest) kap figyelmet, ám utóbbi versben, a Veronikonban a névhez kapcsolt újtestamentumi történet, a kálvária egésze – beleértve az asszonyi segítséget – is persziflázs lesz, különösen a záró sor tükrében, ahol a kereszt egyértelműen fallikus szimbólum: „keresztfám Húsvét Holdján mered föl”. Hasonlóképpen, mint a Göncöl rúdja az Angyali üdvözletben. Utassy szerelmi költészetében a fordítottját láthatjuk tehát annak, mint az apa halálához vagy saját betegségéhez kapcsolódó verseiben, hiszen míg amazokban a lírahősök nyernek keresztény szakrális jegyeket, tulajdonságokat, itt a szent minőséghez kötődő tartalmak profanizálása történik. Pontosabban átigazítása a költő pogány metafizikája szerint* – jól példázza ezt a Fellegajtó:

 

„Íme: a szerelem szentháromsága!

Dómért dörömböl a fellegajtón.

Óbálvány mered az új, pogány párra.

Térden az ország! Kőért sóhajtón.”.

 

Mint megvallotta, fentebb idéztük is: világában a nőiség istenül. Ennek fontos szövegnyoma a Kenderáztató, ahol a meglesett fürdőző emelkedik antik istennővé:

 

„Néhai menyecske: cukornádszál

ahogy a vízből partra röppen.

Hajlong, nem leli ám a ruháját!

Melle növekvőn majd lecsöppen.

 

Jaj, mi meg hattyúpásztorok, hárman

tülekedünk egy fűz ablakában.

Egymás hátán a Nap, a Hold és Én!

Kukucskálunk a levelek résén.”.

 

Égi motívumaival párja a Nudista strandon, azzal a különbséggel, hogy ott a parti lány karján aranylik „kosár hold” és „combja között megy le a Nap”. A női princípium Természettel-összekapcsoltsága a szerelemnek is más távlatokat ad. A pályakezdés – természetesen ide is beválogatott – nagy versei igazolják ezt. Az első egység címét kölcsönző Szerelemhajnal nyíló tavirózsaként, a Tüzem, lobogóm! lángoló tavaszként, a Hurrá diadalmas Márciusként tekinti a Másikat és teszi lába elé szó-áldozatát. Az Áve, Évá!-ban már erősebbek az emberi vonások:

 

„Legendák lánya, te édesvízi

csókjaink partján delelő Szűz:

nézz vissza, láss végig az úton!

És dicsértessél, mert beleőszülsz.

 

Mert beleőszülsz, én édes párom,

Isten se óvja már azt a tájat:

vércsével pillog az ég, fölöttünk

sasok körözik a pacsirtákat.

 

Elangyalodnak minden ördögök.

Kék tavon szürkehályog a pára,

szemed villámlik, gyomrom mennydörög:

éhes vagyok a Tilalomfára!”

 

Szembetűnő lehet Utassy szerelmi lírájának vízzel- és tűzzel-áthatottsága. Előbbit mutatja fel a Végtelenül is, ahol a tenger hullámzása a nemi aktust idézi meg, ugyanakkor már a Pokolból jövet kötetben látható volt, milyen kiterjedt körben használja a költő kedves szimbólumát. A tűz sem csak lánglobogás, hanem izzás is – ami itt a hitvesi versek hangütésének módosulásában ugyancsak szerepet játszik. A betegség érzelmi ingamozgást kiváltó hatására gondolunk. Mert „kölyökálomra a kerekektől” (Várvaváró) a családdá egészülés, a gyermekkel teljes boldogság (Derengők, Az én kicsi fiam) sem élvezhető igazán. (Nem véletlen, hogy az Abortusz után szomorú esete is felsejlik.) Erre utal a beszédes című A szerelemtől végleg eloldva, a közösségé kovácsoló gyűrű a Hamis jegyben szövegében „bitang fém”, A kör átváltozásaiban a fegyvercső és a belőle kiröppent golyó ütötte halálos „lila lyuk” alaki rokona lesz. A szerelem hiánya csendül a Nagy László emlékének ajánlott Csillagvirágvázában, szelíd eltolása az Immár tizest lőben, míg a cikluszáró Piros pánt rajtam – ezért említettük az izzást – világosan kimondja:

 

„Sikolyig szított szén, szenem:

micsoda tűz vagy, értelem!

 

A körémhűlt, merevedett

abroncs-világegyetemet

rámforrósítja lángod:

 

piros pánt rajtam! Átfog,

s húsom, akár a bronz, ragyog,

s ifjan emberré borzadok.

 

Szólongathatsz már, Szerelem,

nevemet súgva százszor:

kitámolygok a mellbimbók

rengő holdudvarából (…)”.

 

A Micsoda évszak tavaszörömének felhősülése tér vissza a szikár záróciklusban. A Fekete trón verseiben szintén a boldogtalanság otthonos – világát az apa elvesztésének hatalmas árnya uralja, s sötétíti el. A tragikus esetet – melyet már a Kérem!-ben az általa épített „ifjú ház” sorsa előrevetít – a Fekete trón említi: „egy abrak zabért Fritz Schischak lelőtt”. A német katonával együtt azonban az „őrült Ábrahám”-ot (Horthyt) is felelőssé teszi, aki a frontra vezényelte a csillagközivé lett bakát, az életét áldozó „jézus krisztus”-t (Ismeretlen katona). Elképzeli, milyen lett volna, ha túléli a poklot és meg nem született testvéreivel nekik mesél (Sirató), hogy aztán kijózanítsa a szomorú tény: „Anyámnak hősi halott a párja, / méhe a szerelem hullaháza.” (Kit koldus hazámnak hívok). Együtt siratja a magányban hagyott özvegyet (Akit a gyász felöltöztet), félbetört életével:

 

„Nincs életed, Édesanyám, nincs.

Már jegenyésedik magányod.

Égig növekszel hajladozva.

Rádfehérednek mind a zsákok.

(Senki Földjén),

 

az „alkonyodó” anyát (Naplemente), saját keserves sorsával, a rá mért árvasággal. Amit csak mélyít a szeretett nagyanya távozása (A fürjfutású). S – egésszé téve a kötetet – megint csak a Természetben és a kozmikussá tágított, ezúttal a honnak megvallott szerelemben talál vigasztalást: az Ősz fa fiául szegődik és az Énekek éneke vőlegényével dicséri a kedvest, az édes hazát (Magyarország!):

 

„Világ Világa,

Szerelem Kápolna-virága,

Nekem

Édes Egyetlenem,

Hazám,

Te Drága!

 

(…)

 

Úgy

ölelsz át,

sejtjeim fájnak,

hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak,

(…)

Hogy védd magad:

Szerelmem,

Szerelmem Kápolna-virága,

Nekem,

Édes Egyetlenem,

Világ

Világa.

 

Noha a szerkesztői szándék szerint – amint erre a fülszöveg megállapítása is utal – a kötet a „költő válogatott szerelmes verseit tartalmazza”, sokkal inkább az élet teljessége jelenik meg benne. Aminek fontos, nélkülözhetetlen alkotója a szerelem, ám Árkádiájában ott az árnyék: a betegség és a halál is. A szerző keze nyomán tudatosan komponált, világos vonalvezetésű, erős gyűjtemény született, mely igazi értékét – mint jeleztük – mégis csak a Pokolból jövettel együtt nyerte el és mutatja meg.

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.