Szemes Péter: Mégis bizakodás, mégis remény (Utassy József Ragadozó föld című kötetéről)

Szemes Péter

 

Mégis bizakodás, mégis remény

(Utassy József Ragadozó föld című kötetéről)

 

A szerzői szándék szerint elsősorban az elmúlással kapcsolatos versek kaptak helyet Utassy József Ragadozó földjében.* A cím a Csillagok árváját idézi meg, ahol a nyitó egységbe kerültek hasonló témájú szövegek, a korpusz felépítése pedig a Pokolból jövettel mutat rokonságot. Jelentős eltérés azonban, hogy a korábbiakkal ellentétben itt az anyag felosztása kevésbé egyenletes, a Csigolyák csendélete dominanciája (annyi vers szerepel benne, mint a másik két ciklusban összesen) erősen orrnehézzé teszi a kötetet. Ugyanakkor ez a – szerkesztőként elhibázottnak tűnő – megoldás természetesen az árvaság, betegség és halál fekete körének kiemelt fontosságát is mutatja a válogató költő számára.

A test romlása, a szellem napfogyatkozása (Szép lassan) – miközben a Föld is magának akarná – egyre közelebb löki a lírahőst a föld érte ásító szájához (Öregedőben). Mely éhes ragadozóként várja áldozatát (Ragadozó föld). S a sír megérintő szele újra és újra eszébe juttatja a már betelt sorsú kedveseket, a személyes veszteségeket. Mindenekelőtt az édesapát, aki egy életre gyásszal szalagozta fiát (Béke), gyászba öltöztette hitvesét (Akit a gyász felöltöztet). Kincses hagyatéka a frontról hazaküldött kis doboz tárgyi tartalma mellett utolsó üzenete:

 

„És mondtam azt is,

jaj,

mondtam én,

ígértem én,

ígérgettem,

hogy ne féljetek,

nem leszek én gyilkos,

nem lövök én agyon

egyetlen katonát sem,

mert mindenkit hazavárnak innen,

mint ahogy engem is hazavár

az én futosó kicsi fiam,

hogy karomba szaladjon,

és én fölkapjam őt,

fölemeljem,

és magasba dobálva

bemutassam őt ennek a gyönyörű Napnak,

amely itt ragyog most is a fejem fölött.

 

És én szénné feketedem lassan alatta.”

(Gyászdoboz).

 

Hiányát, ha nem is feledteti, legalább kismértékben oldja elképzelni: mi lett volna, ha túléli, ha a téli estéken pipáját, szemüvegét keresné, ha keze mutatná a helyes utat (Papa!). Ám ehelyett csak a szomorú tény konstatálása marad: „sétáló sírköved vagyok” (Ahogy telnek). S az évek múlásával egyre mélyülő bánat az árvaság kiteljesedésétől való félelmet is előhívja, a mindinkább sötétülő édesanya (Naplemente) egészen éjbe téréséért (Gyöngy). De nem ezt, egy másik égő, kheiróni sebet kell feltakarnia – a hajdan bölcsőjét rengető nagymama távozásának fájdalmát (A fürjfutású). A változtathatatlanban megnyugvás lehetetlensége (Szép elmúlás, gyönyörű enyészet) saját sorsáig vezető kísér(t)őként szegődik mellé. Világnagy elhagyatottságában (Mint) a lassan őszben ballagó „szeptemberedő” (Hazáig), a „csillaggal érő s hulló gyümölcs” az égtartó fa-matuzsálem fiául szegődik (Ősz fa). Ágnyi karjairól felérhet a költő-ősökhöz is. Akiket csillagról csillagra járva látogat az égi ösvényen. Balassi előtt – megélénkülve – a legméltóbban tiszteleg:

 

„Csillagok, virágok, kikeleti lányok,

       áprilisi fényes szél,

hogy tündököl minden, suhog, csattog ingem,

       Isten, engem éltessél,

éltess nyolcvan évig, hadd legyek vitéz itt:

       a szellemi végeknél!”

(Ad notam: Balassi Bálint).

 

Innen a karddal és tollal ugyancsak egyaránt vívó Zrínyihez (Zrínyi Miklós!), a zenével üzenő Vajda Jánoshoz (Lobogó gyász) és két lépéssel Adyhoz (Ady Endre!, Mert nagyon sújt és szeret) tér, hogy aztán eljusson a számára oly kedves József Attilához. A kötet egyik legszebb versét szenteli neki:

 

„Én vagyok itt a legszomorúbb fűz.

Zöld zokogású.

Én vagyok itt az eső.

Én ragyogok, nem a nap.

 

Nincs egy árva szavam.

Csak a pontért jöttem a sínig.

Mert ez az én jussom!

Hazám: a mozdony alatt.”

(Szárszó).

 

Érdekes ugyanakkor, hogy a különösen a Tüzem, lobogóm!-ban meghatározó hatású Petőfi és a Csillagok árvája Őszvilágával megidézett Radnóti (a lírai rokonság érzékeltetésére elég csak az 1941 és 1944 közt fogant Papírszeleteket említeni) ezúttal kimaradtak. Számba veszi viszont az újabban égre, égbe emelkedetteket is: a „szonett-koporsóból” sólyomként felszálló Illyés Gyulát (Csendélet), a hó és tenger szavával „kormosistvánul” szólító mestert (Búcsú), a „világba öltözötten” őrzött halom alól is zengő hangú Nagy Lászlót (Itt nyugszik…), a végső repüléssel Göncölig jutott Váci Mihályt (Temető ég), a drága árvát, Hervay Gizellát és a krisztusian ifjan a „molnárkodó Ráké” lett Verbőczy Antalt (Verbőczy Antalhoz). A kötetben – a saját árvaságot a „forradalmak három kívánságához” hasonlító Mint után – immár másodszor, ezúttal explicit módon is hangsúlyossá tett Mindenség–Szabadság–Szerelem hármasnak, az életmű építésének „VÉR AZ ÁRA!” – üzeni a földre térve, a harcostárs, Juhász Ferencnek dedikált Mindenség Déva-vára. Már ha lehet egyáltalán életművet építeni… A betegség hullámvölgyei legalábbis erősen ellene hatnak. Emellett talán a veszteségek és nehézségek is a lírai személyiség „rosszkedvének telét” hozzák el. A kozmikus havazásban (Hó hull) hiába reméli a lelkét kitavaszító Napot (Fölfelé), helyette mindinkább elveszik a helyes irányt mutató fény. A legszomorúbb, legmagányosabb pillanatban Isten segítségét kéri (Te égre-tárt-karú), sőt, végső elkeseredésében, csak hogy enyhüljön a kín, akárcsak József Attila, már az anyaölbe is visszabújna (Eset). A „szívet repesztő” idegláz (Mikor a téboly trónol, Szívem „kettéhasadásakor”) fejébe is az önpusztítás gondolatát ülteti (Hírhedt hangulat), ám azt gyorsan kiveti onnan az elhatározás: „(…) jogom van, / jogom: // a természetes halálhoz” (Halál úr!). Az elmúlás varjainak károgása (Csillagra zárt egek alatt) mintha már a ravatalon fekvő gyászzenéje lenne (Ama napon), de az utolsó ima mégis meghallgatásra talál:

 

„Ne szégyeníts meg,

ne alázz meg,

szépen

az elmúlástól

válts meg,

tündér energiám is tiéd:

csak tollamat áldd meg!”

(Értelmező halálom).

 

S a „hétfői hitet” vigyázó versek elriasztják a támadó sereget, megőrzik a belső Kertet (Földem), szabadságot adnak legalább a Holdon (Tank). Innen kiált az emberért (Vasban a világ), Kormos mellett másik mesterével, Nagy Lászlóval a dalért és szerelemért (Csillagvirágváza). Már nem kamaszosan, rohanó csikó-boldogsággal (Mikor nekivágtam), hanem felmérve a szólalás súlyát és szükségét. Az Ahogy a torkomon kifér mellett erről vall a Hadd szálljon az ének!:

 

„Mondani,

mondani,

mondani,

mint aki magzatát hordja ki!

 

Mondani,

mondani,

mondani,

mint aki életét oltja ki!

 

Mondani,

mondani,

zúgni, zengni:

ennyi a lét. Csak ennyi! Ennyi.”.

 

A kimondás fontossága ugyanakkor a lírahős számára a Te égre-tárt-karú elmaradt isteni segítségének számon kérését, általánosabban a hit megrendülésének kinyilvánítását is jelenti (Uramisten). A Karácsonyban beszédesen Életfavágónak nevezi az Urat, aki szinte érzéketlenül igazítja el a készülő „farkasordító hidegben” fiához igyekvő Három Királyokat, a Tavaszi áhítatban pedig, a „pogány metafizika” jegyében, már a Természet istenül:

 

„Én ha térdelek,

csak ibolyához.

 

Ha hódolok,

hát a Tavasznak.

Ha kiátkoz a pápa,

kiátkoz.

 

Fő,

hogy a nyárfák

újra havaznak!”

 

A vers egyúttal szépen vezet a Tollrajz idilljén keresztül a feloldó szerelemig. A Pásztoremlék még csak a patakban fürdő és Napba öltöző meglesését idézi, az Üdvözlet Szófiából azonban immár beteljesülés, az Ökölbe szorított kézzel szelíden fénylő, örök összetartozás. Végül az egyszerűségében is sokatmondó Tizenhárom vers egység zárlata: az Aranyhomok, nélküled és a Várlak – hiány és sóvárgás, ám mindkettő az együttlét ígéretét hordozza.

A Hungária Kávéház? ciklus az élet tétjévé tett íráshoz tér vissza. Az egyszerűbb ujjfutamok, rímes játékok mellett (Kétsoros, Bee!, Kiáltvány), a márványasztalt megemelik, szegletét Parnasszusig magasítják – ugyan Pegazusát innen-onnan buktatni próbálják (Korkép) – az olyan hitvallás-érvényű versek, mint a Vallomás, s még inkább a Csak éltem:

 

„Ma sem csináltam semmit:

csak éltem ezt a verset.

Ez okozott örömöt,

gyötrelmet,

keservet.

 

Mert a verset nem írják:

a verset élve élik!

Ezért időtlenül a szó,

és fénylik,

fénylik,

fénylik.”.

 

Számára gyöngyszem a vers (Vers és próza), melynek születése megkéri a maga idő-adóját, így nem is érti, hogyan termelhet belőle valaki nap mint nap annyit, amennyi neki csupán tablettából jut (Ellenpont). Elveri a port a toll „kék ürülékét” hiába cukrozó dilettánsokon (Középszery Kázmér!), a maga eszközével válaszol a megrendelt irányzatos bírálatra (Egy kritikára – a H R G monogram Hajdu Ráfis Gábort rejti), védelmébe veszi életre-halálra szegődött társait, a Kilenceket, s fejet hajt a nagy „hetvenkedő” előtt (Weöres mester!). Nem megbújva (Mentsvár), hanem felszállva a dallal (Szerelmem, ének!) küldi Az utolsó szó jogán kérését:

 

„Maradjatok örökre velem:

Mindenség!

Szabadság!

Szerelem!”

 

Mindez azt mutatja, hogy a veszteségek, a nehézségek és a betegség megtörhették ugyan, megrendülhetett a gyermeki Istenhit, de a gerinc egyenes, a lélek tiszta, a szellem szikrázó maradt, s éltető, erőt adó a személyes „szentháromság”. Amiből örök érvényű, csillagfényű versek fogantak. A Ragadozó föld az elmúlásnak szentelt kötet, de szomorúságát mégis bizakodás, mégis remény oldja fel.

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.