Szemes Péter: Sorsszimfónia (Utassy József Csillagok árvája című kötetéről)

Sorsszimfónia

(Utassy József Csillagok árvája című kötetéről)

 

 

 

A bátor és őszinte hangú indulás hatalmi büntetéseként idegroppantóan későn, nyolc esztendővel az első kötetet és öttel a kézirat leadását követően jelenhetett csak meg Utassy József második verseskönyve. A szerzői szándékhoz képest így is csonkított Csillagok árvája – a cím egyben önmegjelölés – szoros rokonságot mutat a Tüzem, lobogóm!-mal, ám bizonyos tekintetben már elszakad annak világától. Forradalmi heve helyét, noha itt-ott felparázslik még a hamu, szomorúság, halk gyász vette át, mintha az ifjúkor tőle és nemzedéktársaitól elrabolt eszményeit, vágyait, céljait búcsúztatná. Az elveszett illúziókat. A kötet élére választott két mottó közül az egyik Petőfi-idézet („Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem, a másik Rimbaud-tól származik: „Mert ÉN – az mindig valaki más.”), a Szemfedő föld ciklus nyitányának azonban már egészen más a hangütése:

 

„Küszöbén az estnek,

 

csillagfakadáskor

dalba fog az ember,

 

ha már fáj a sorsa:

nagyon szépen fájjon!

 

küszöbén az estnek,

csillagfakadáskor.”

 

A szomorú-szép Motívum fájdalma az árvaságé is. A Világ világa két tételében (Ismeretlen katona, Fekete trón) a fronton elesett apát siratja el, s állít neki – a krisztusi áldozatú bükkszenterzsébeti ismeretlennek – csillagi emlékművet, a halott helytartóinak járó fekete trónra ültetve a magányban hagyottakat. Így maga mellé az özveggyé lett édesanyát (Akit a gyász felöltöztet), akinek „méhe a szerelem hullaháza” immár (Kit koldús hazámnak hívok). Rekviemje meg nem született testvéreiért is szól: a szőke húgocskáért és a csintalan öccsért, akikkel olyan boldogan hallgatták volna Papa megmenekülésének történetét (Sirató).

A bánatot a Magyarország! honszerelmének vallomása oldja. Ennek az Énekek énekét idéző, ugyanakkor nemzeti lírahagyományunk legjavát (az Ómagyar Mária-siralomtól Adyig), mint vállalt örökséget is játékba hívó, fáklyalángként világító nagy versnek az egység tengelyébe állítása szerkesztői telitalálat. Szerkezeti súlya mellett összeköti a „patron pro patria” elvesztésének fájdalom-szülte darabjait a szellemi őrállókat becsülő, a közülük eltávozott jeleseket megtisztelő szövegekkel. Büszkén megélt magyarságuk közös nevező, ráadásul, ahogy előbbivel a vér, utóbbiakkal a szó teremt rokonsági kapcsot, leszármazási folytonosságot. Ekként kíván szonettjében sólyomi-hosszú életet Illyés Gyulának (Csendélet), tárja fel Juhász Ferenccel testvéri, vérrel adózó alkotói sorsközösségüket (Mindenség Déva-vára), köszön el a végleg a keleti égbe emelkedett Váci Mihálytól (Temető ég), távolabb lépve: emeli ki a Göncölre akasztott daruval sírgödréből Adyt (Mert nagyon sújt és szeret) és küldi zeneüzenetét Vajda Jánosért. Az élet (és a hold) teljesedését és fogyását tükröző ár-apály versépítést aztán nemcsak a kedves költőnek szánt Lobogó gyászban alkalmazza – akinek a Kozmosz Könyvek sorozatát szerkesztő Kormos István kérésére válogatott kötetét is összeállította –, hanem szeretett nagyanyjától, Utassy Barta Zsuzsannától is így búcsúzik (A fürjfutású). Keretbe fogva a ciklust, a címét adó Szemfedő földben ismét szíven üt az apa hiánya:

 

„Sírtól sírásig lengve, derengőn

zörgök itt kint a fejfaerdőn.

 

Nem világítok gyertyalánggal,

kezemben csipkebokorág van.

 

Előre hallom, amit mondok,

oly hangosan súgnak a csontok.

 

Csillagok árvája, Ember, figyelsz?!

Őst keresel és apádra se lelsz.

 

Szív dobol így vagy a temető döng?

Tenger nép volt az Őssejtig ősöd!

 

Magyar vagy, mert lengyel a lengyel,

mongol a mongol és dán a dán.

 

Intsen partjához, s mosson a tenger

tisztító, nagy tüzek hajnalán!”

 

A tenger pedig – hűen a mottóhoz – Rimbaud hangzóinak morajával vonzza magához (Szárnyas oltár), s kínál számára választottként szabad merítést. „Láttam a Tengert: nem hallgathatok!” – írja a Kormos Istvánnak dedikált Tengerlátóban. (Ezt igazolja, hogy az ugyancsak 1977-ben megjelent fiatal költők antológiáját éppen verse keresztelte el.) Sőt, még a parton is maga ad emberi mértéket a fénynek (Napóra). A népmesei legkisebb fiút mi más, „homlokcsillagfényű” Pegazus emeli e világ fölé (Rege, rege, Ráró!). Ennek nyergében tiszteleg egy másik francia, Apollinaire előtt és látogatja sorra – kapcsolódva az előző ciklushoz – mestereit: Kormos mellett Weörest (Melegzsák), Pilinszkyt (Fény a bilincsen – itt jelenik meg először lírájában Isten elhagyása: „Isten? / azt mondod: / Isten?! // Mondd csak! // Ő az én / egyetlen / Nincsem.”). A Könyörtelen könyörgés egység zárlatában pedig, visszakötve a Szemfedő földhöz, közvetve megint csak József Attilát:

 

„egy mondatot,

egy mondatot csak,

csak egyetlen mondatot,

egy árva mondatot ragyogj csak:

 

EMBERNEK MAGYART,

MAGYARNAK EMBERIT!”

 

Talán a magasan hagyott vég oldása miatt nem az egyébként jobban illeszkedő Őszvilág, hanem az Áve, Éva! versei kerültek a második ciklus szomszédságába. A szépek, szerelmek története a diákként valóra vált mesétől (Hófehérke) vezet a falusi kalandokig: a vízből partra lépő menyecske megleséséig (Kenderáztató), a kék szoknyás cigánylány elcsábításáig (Zöld láz). Megelevenedik az utca „tündér ámulatá”-tól körülvett kedves (Egy pillanat rögzítése), a szoba magányát kimájusító karcsú virágszál (Egészségedre!), az együttlét gordiuszi csomójának másik fele (Tél). Lehet a drága tavasszá (Kikeletek), hatalmas tengerré (Végtelenül), balkáni országgá emelni a Másikat (Ének virág helyett – az ajánlással megtisztelt Vujoševiṱ Slobodanda /sic!/ az egyetlen nevesített, találkozásukról és röpke románcukról Vasy Géza is megemlékezik*), ám csak a hitvessel összefűző közösség az egyedül maradandó. Ezt a „legeslegkisebbik fiú” érkezése pecsételi meg (Az én kicsi fiam), teljesítve a „szerelem szentháromságát” (Fellegajtó). Összetartozásukat vallja a Derengők:

 

„Melegedj

leheletemnél,

mintha általam lennél.

 

(…)

 

Őszülünk.

Hullong a rengeteg.

 

Termő ág,

fiamat rengeted.”,

 

erősíti meg A szerelem szélén, immár panasszal is, védelmet, menedéket kérve a külvilág gonoszsága miatt:

 

„Sorsom örökség: tág a világom,

szűk Magyarország.

 

Mit akar itt ez a kéz a számon?

Csillagi csöndet emberi tájon?!

Hogy ami fáj, szótlanul fájjon?

 

Költő vagyok én: magyar költő!

 

Csak ami szívemen tollászkodik,

az röpül el az én számról.

 

Szeress engemet, Horváth Erzsi:

légy a szerelem szélén is bátor!”

 

Mindez összecsendül a Pohárköszöntő passzusával („hangot se, / mert a pályabér / nem ám az ének örökzöld ága, / dehogyis lesz az az ág / babér: // huncut kis hóhérok mennek ölre / szavaid tisztásán / nyakadért”), s átvisz a kötet leghangsúlyosabb egységéhez, az Őszvilághoz. A cenzúrának nyilvánvalóan ezzel volt a legtöbb problémája, hiszen már az indító Hanyatlásvégi nyár pontos látlelete a rendszer működésének (a megalkuvókkal és besúgókkal együtt) és a kezdetben „kegyeske” zsarnokban sem nehéz Kádárt felismerni. A „hitvány előgerinchúr”-os elvtársak (Balatoni képeslapok) életrontása elől, ha lehetne, mint annyian a forradalmi időkben, tán maga is menne. Ám elvágyódását megtöri a kemény elhatározás: „Hazám a halállal is határos!” (Amerre a nap lejár). A maradás padon „varjúhodás” (Őszelő), levélhullásba ballagó „szeptemberedés” (Hazáig). De csak látszólag, mert legbelül fel-fellobban a prométheuszi láng (Csillagra zárt egek alatt), fényével aranyozva a megszomorított sorsot. S akitől már nincs mit elvenni, azt örökre vértezi a „tréningező terror” ellen meztelensége:

 

„Süvíts, süketíts Hatalmi Lárma,

véníts Hetvenhét Tornyodba zárva:

 

ellened én, Ember az őszben,

immár halálig levetkőztem.”

(Ember az őszben).

 

A „csillaggal kiszemelt” választottság pedig – miként Radnótit és Bartókot (Őszvilág) – megőriz, átemel egy jobb világba, ahol, mint a Szervátiusz-mű szarvasainak, nem árthat a rájuk emelt íj „nyilas félholdja” (Akár a szarvasok). Erről szól a harcostárs Kiss Benedeknek küldött Száll az ének is:

 

„Írsz jegenyék magasában,

madárlátta kis szobában,

ahová csak integetnek,

fölötte már mindeneknek;

 

mindeneknek fölötte már

csendül a csönd, szabad a száj,

s mérni mérhetetlenséget

nem marad más – csak az ének:

 

ki csillagról csillagra száll,

ki csillagról csillagra száll.”.

 

A hatalom a szilenciumra kárhoztatással a költő szellemét megroppanthatta ugyan, de nem törhette meg hitét a szóban, a szólalás fontosságában. A Csillagok árvája igazsága túlélte a hazugságra épített rendszert, túl a cenzorokat, a rosszindulatú ítészeket, s máig ragyogtatja Utassy József nevét. Méltó folytatás a Tüzem, lobogóm! után és kilométerköve egy lassan klasszicizálódó életműnek.

 

 

A szerző az írás elkészítéséhez a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom Kollégiumának alkotói támogatásában részesült.