2020.03.31., kedd - Árpád napja
search

Szepes Erika: Az innen-létből sohasem elég (Lászlóffy Csaba Iker-köteteinek olvasásakor)

 

                                                            

 

                               

 

              Tágas, tervszerűen rendezett univerzumba lép az olvasó, aki Lászlóffy Csaba Iker-köteteivel – ahogyan ismertté vált az egyidejűleg megjelent két kötet - barátkozik. Az Iker-kötet becenév egyrészt pontos, mert bizonyos témák mindkettőben megjelennek, másrészt félrevezető, mert  az egymástól elkülönítet kötetekben  másféle, erőteljesebb  hangsúlyt kapnak az egyes témák, míg a másikban más témák jelentkeznek mint lényegi kérdések hordozói. És nemcsak ez a két kötet fonódik egymásba: Lászlóffy korábbi köteteinek alapgondolatait is tovább viszik ezek az újak. Korábbi kötetének, Az Éden kényszerképzeté-nek  gondolata, az elveszített Éden utáni reménytelen sóvárgás többször is megjelenik ebben a két kötetben is:                                                                                             

            „Kinek szupercsárda hazudta, Éden -/ hitét vagy képzetét” (P 33, a továbbiakban is a kötetek címeinek nagy kezdőbetűivel jelzem, melyik kötetről van szó, a mellette álló arab szám az oldalszámot jelzi; Á a jele az Átörökített magány-nak ), a Pózok a sebezhetőn cím „pózok” szava többszörösen visszatér mindkét kötet verseiben, ugyanabban a jelentésben: kénytelenek vagyunk szerepeket játszani, pózokba vágni magunkat a túlélés érdekében. („Ócska trükk: bősz erőművész póz – avagy épp / kisfiús pofikával az értetlent játszva.” Á 84). A sebezhető-vel jelzett állapot mindig emberivé, esendővé teszi hordozóját,  - a címben megnevezetlenül a költőt ( P 33). A 2013-as megjelenést üdvözlő szövegemben azt állítottam, hogy Lászlóffy nem egyes verseket ír, hanem életművét építi; az építőanyagok a teljes korpuszokon belül az egyes versek, amelyeknek elemei mindig ugyanabban a jelentésben kerülnek a helyükre bárhol a Lászlóffy-életműben.  Még a szintagmái is árulkodók: a P-kötetben  A legenda ára visszhangzik egy korábbi, még derűsebb korszakban született verscímére: A tálentum árá-ra (1998). Ezt neveztem az imént tervszerűen rendezett univerzumnak.

          Ennek az univerzumnak az a fő tulajdonsága, hogy negatívumokkal, hiányokkal határozza meg magát. Lászlóffy megnevezi, mi az, amire szüksége-szükségünk volna, és mit kap(unk) helyette. Megvilágításként: a szabadság hiánya miatt a hatalom természetrajzát adja; tiszta, igaz szó helyett hazugságot, hamisságot, megtévesztést; mindenféle hit helyett csalódást, kiábrándultságot;, társadalmi-közösségi élet helyett magányt; egészség helyett betegséget, a test gyarlóságát stb.

          Ha végighaladunk a negativisztikus képek  által megjelenített univerzum versein mint építőköveken, különös világ tárul fel: az ideális állapot  negatívja, a létező minden rossz elősorolása és az iránta érzett csillapíthatatlan harag. A belépő ebbe a világba, tökéletes auftakt-ként a kötetek hangulatához: a Virrasztó rapszódia (P 7), melynek kulcsszavai: „mikor még minden a miénk volt / az otthon biztonsága”, és: „mi maradt utána(d) - / egy létező / ország és hazugság(b)irodalom”.

 

          „Eretnekek, lázadók kivégzésére fellobogózott / piacterek” – a hatalom

          Kevés ennél találóbb szétválasztása van az antagonisztikus társadalmi ellentéteknek,  mint Lászlóffyé: „Hódítók és legyőzöttek mintha nem ugyanabban az erőtérben mozognának” (P 22). Ez a szétválasztottság nem vezethet másra, mint a teljes megsemmisülésre. „A világ pusztulása végleges - / ki képes visszafordítani a / romlás, a kéjes erőszak elől?” ( P 113) A hódítók – más versekben a győztesek – egy erős metaforában így jelennek meg: „A győztesek csizmája alatt por ezüstlik (voltak-e /  illúzióid? ) nem menthet meg mímelés, sem alázat.”  (P21) A mitológia aranyló ködét idéző cím: Átváltozások nem mesés transzfigurációkról tudóst, hanem egy élhető, korábbi világ teljes átalakulásáról, amelynek már  gondolatára is „lecsapnak rám az újabb bőregérszárnyú kételyek.”  (P 115) Ebben a versben sorolja, sorolja az átváltozások révén létrejött állapotokat: „kopás, megalkuvás, halánték- s jellem/ törmelék. Önkínzást tompító korrekt / tévedések, [ mennyi oxymoront tud egy fél sorba tömöríteni! Sz.E.] pasztörizált államcsíny-tervek; / a rontás ideáit hordó szellem / arca, gyanútlan, korcs utódok / intelmére.” (P 115) Ennek a torz univerzumnak a színhelyein vannak „Az eretnekek, lázadók kivégzésére fellobogózott piacterek” (P 79). Reményt hiába keres: „az idő és a színek kavalkádja / hiába bujtogat csalásra, másra, / az arányokat nem feledhetem, / kiutálva, kiéheztetve sem. / Ködpára alól mintegy megigézve  / ocsúdni – álmok langy hitegetése(!), / egymásba folynak ott, ahol a lét / a hatalom istenének örül…” (P 32) A hit, a remény küzdelme a lebírhatatlan valóval a küzdelem megvilágítására egy valódi mitológiai hasonlatot kínál, amelyben még  Medúza, a szörny is átváltozik. „Rejtőzködő lettem én, a mindenkor nyíltan / kiálló, akinek nem volt rajta kívüli titka és / ugyanúgy ragyogása vagy kudarca nélküle?” Medúza alakváltásának oka, hogy felette is győzedelmeskedett a hatalom, - igazi ovidiusi megoldás: a Metamorphoses-ben az istenek bosszút állnak a valamiben felettük álló hérószon, titánon és emberen. A lealázott Medúza már nem ellensége a költőnek: „Semmi csáb nem hajtja már felém, legfeljebb / a kicsinyes bosszú, a komplexus átka, amiért az / isteni hatalom szeszélyét tehetetlenül kellett tűrnie.” (Á 105) Íme egy mitológiai lény, akivel Lászlóffy sorsközösséget érez.

         A mitológia csak hasonlat, metafora és allegória anyaga a költő számára, nem hit a transzcendensben. Amiként nem hit kérdése a keresztény Isten léte sem, mert lényét és lényegét  aforizmatikus tömörséggel tudja meghatározni: „ A tömeg sohasem az Istent szolgálta, legfeljebb / kölcsönvett kinyilatkoztatásait.” (P 22)

A költő, a múlt nagy ismerője, tudja, hogy a kölcsönvett kinyilatkoztatások nem is annyira Istentől származnak, hanem bármely, felsőnek tekintett hatalomtól. S a jelen tanulságaiból fogalmazódik meg benne a kérdés: „ A MINDENSÉGET igen; ám a múltat / szabad-e […] újrakölteni?” Naponta tapasztaljuk, hogy -  bár e cselekedet sem tudományos, sem etikus – de a múltat újraköltik. Lászlóffy látlelete világos, tiszta.

 

Ami a hatalom eléréséhez és fenntartásához szükséges: a hazugság

          Lászlóffy Csaba második leggyűlöltebb fogalma a hazugság, amivel a hatalom a maga ideológiáját megteremti és fenntartja. A két kötetéhez szóló belépő, egy bámulatos tömörséggel megfogalmazott, mindenre kiterjedő introitus, azonnal megteremti az univerzum hangulatát:

                          Könnyű álom – se fényesség, se végzet

                          csak ingatag körvonalak közé

                          zárt tehetetlenség: sötétben

                          tátongó szem – s szájüregek

 

                          kinek a kivehetetlen suttogását hallani

                          egyetem folyosóján  négyszáz éves

                          megtartó boltozat alatt?

      

                          ki kit ismer föl - - - ?

                          megbomlott tekintet

                          ferdeség csontvelőig

                          hatoló szövődményei

                                  …

                          a megalázkodás fázisai

                          a bevett szabályok szavak előtt

                          ( őskori csak a demagógia )

                                 ….

                         ti nyomorulttá degradáló délutánok

                         dilettáns történelemóra

                                …

                                                                    (P 7)

Ebben a látleletben sorjáznak a részleteket kibontó tételek:

                         A bántalmak, s kis, bélyegnyi sebek? –

                         nem is a szív sebei még (bár a csaló

                         világ ordenárébb és szellemtelenebb

                         volt, mint a híres trójai faló.)

                                                                    ( P 29)

És mikor éljük meg ezt az ordenáré kort? Most, saját korunkban:

                         összevisszafekvő s zagyváló század

                         felforrt gyomor – a hideg is kirázhat

                         kényszer híján a szív üresen lázad

                                                                     ( P 39)

A hazugság, csalárdság, ámítás minden változatát kiaknázza a kor, amelynek minden részlete álság. (A Lászlóffynak oly kedves Karinthy Frigyes fogalmazta meg két sorban: „E korban, melynek mérlege hamis, / s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.”) A látszat, a csalárd külső megjelenik az élet minden motívumában: „ a látszatbiztonság lovagjai / beomlott bányamély felett ügettek / a tompa robbanás elől minél / messzebbre hogy ne hallják / ( holott az anyag ágyásaiban a lelassult / járatokban is érzékelhetővé / vált amikor elveszett minden ) […] maradt-e még valami belőlünk / abban a vaksággal viaskodó / házban?”  ( P 34)

            Ha tovább haladunk ebben a fantom- országban, egyre riasztóbbá válnak a képek: „hajdani menedékhelyeink / bombasztikus hazugságoktól / bűzlő mélységek”, majd: „úgyis elfolyt már minden / közvagyon a testvériség ünnepein”, és: „az új álharmónia /  kezdete előtt jobb, ha lecsavarom a napfényt” (P 13).Ha veszett a korszak, az egész világegyetem elrohad: „Dörög a mennyből a szennyáradat / - soha már ama daliás idők (!) - / villámlik haramiák zord tekintete / a girbegurba szemöldök alatt / (’ aj, hamisak ezek a kockák, nagyon csalósak’); gyanús portékáival babrál a jövendő…” S ha megpróbál belehelyezkedni az egyén ebbe a világba: „Csápjavesztett értelem, álság crescendója, / tompán pergő napok, disznótoros vacsorák, émelygés, zuhanás álomkórba, / sikamlós ébredések” (Á 101).

           Az illúzióvesztésnek vannak módozatai: az (Oresztész-változat): „elhantolt eszmék ringatják egymást csontvázkarokkal.” Az álság kozmikus méretű: „Egy márványlapon vakító hazugság a Nap örök / ragyogása. Az örökösök sorsa máris elorozva.” (P 125). Hol sóhajthat fel a minden veszteséget megélt költő? „A nosztalgia zsákutcájában (a nosztalgia is a valóság módosult lenyomata, a zsákutca a visszafordíthatatlan tévút): „elillan minden: körkörös / emlékeinket elorozza / az idő ősze, semmi ép nem marad vissza, csak a rossz: /                   salak, zagyvaság, szanaszét / hányt holmi, szennyáradat mosta / fércmű s hazugság-hulladék.” (P 73)

         A hazugság egy változatát, a hamisítást napjainkban egyre gyakrabban kényszerülünk tapasztalni: „a leszázalékolt / múltat bátran fölpofozhatja, lásd / bárki, amúgy is régóta hörög.” A mese – maga is álság, illúzió – a fonákja pedig kétszeres torzítás. A valóság, a való világ átváltozása illúzióvá, hamissággá, torzítássá előbb-utóbb ennek a negatív univerzumnak a pusztulásához vezethet . „ Ki hitte volna: egyből – no nem egyből - : széttöredezhet a világegyetem!” (P 23) Az Iker-kötetek oly hangsúlyos szava, a póz, modulációjában is szerepel, olyan környezetben, ahol a közönség-közösség: „ólmos végtagú, finnyás, riadt / tekintetű dámák s fonnyadt urak / nem láthatják a hazugságot” , világuk csupa rútság („kübliben szennylé, szívekben zsarátnok; / cukros szájragacsok, magányfalók”). Ennek a közönségnek Füst Milán játssza Cervantes szerepét. (P 61-62)

 

„Miért pont itt éltem le az életemet?”

         Minthogy a Földön élünk, és éppen a Földnek ebben az elátkozott térségében, a külső világ lezüllése közben a szubjektumban okkal merül fel a kétely, nem romlott-e meg ő maga is a világ romlásával?  „( mi történik bennünk s a külvilágban? / és hol az elválasztó vonal a kívül és a belül között?”  És ki szabja meg, „kinek az üdv, kinek a kárhozat? / - te megosztott emberiség.” (P80)  A kívül és belül kettőssége nemcsak a világ és a szubjektum között feszül, hanem a szubjektumon belül is végletes harcot vív egymással a külső, a test, az anyag – és a belső, az agy, a gondolkodás és a szellem. „A fertelmes / kísértésnek kitett test, a becsapott elme - gyanús / fiolagyűjtők, jó szándékú öngyilkosok – bosszúja ez. // Nyomorult eb leszel te is (vígasztalod magad); / mielőtt farkasfogaid kihullanának, és megtanulhatnád / több empátiával szagolni az emberiség gótika-/ magasságig föltornyozott unalmas ürülékét”.  – szól, Baudelaire sorsát magára húzva – ez is póz! – a költő. ( P 16)

         Már említettem, hogy a „sebezhető” jelzőt mindig olyankor használja Lászlóffy, ha empátiáját szeretné kimutatni, („az eszményinél képlékenyebb, sebezhetőbb maradsz”P 99), vagy, ha vallomásosan, magáról beszél. A Téli-táj-hó-alatt Európa talán az utolsó, bensőséges, ragaszkodó vers ehhez az oly sok bánatot okozó Nagy Hazához. Oly nagy a vers empátiája, hogy a leírt tájra rávetül a költő képe is: ő az, aki a szeretetre már oly kevéssé méltó földön toporog, ő az, aki fölébe szeretne emelkedni a provinciává leminősített földrésznek. „isten veled, közönséges, vakon / járó rend, szállni, repülni a / verejtéktől habzó provincia felett, elhagyni, elfeledni / szabályokat, előítéletet; / a káoszból ki tán a semmi, / vagy csak az öregség felé…”- szólal meg most már egyértelműen a költő. (P 33) És keményebben, elszántabban fogalmaz, mint fentebb: „ mindegy, ebből elég: / az elvetélt hont európai / tökmodern  kotyvalékkal tölteni, / s közben elméd, mit hátrahagysz; / nem is (bár felhőnyi)  szellempalack - / csak szakadék, csak iszonyat?!” ( P 33)

         Lászlóffy Csabának, a szellem, a gondolat emberének betegséggel üzent a teste, és ettől fogva még keményebb csata dúl kétféle emberi létezése között (amit az antikok olyan láttatóan kentaurként képzeltek el és ábrázoltak). A költő elszánt és kemény:

                           Ha nincsen gyógyulás: pillanatnyilag

                           méltatlanul itt (!) – vagy vállalva inkább

                           a továbbélés veszélyét, a küszöbön

                           túli világ  kihívásait? Mindenképpen

                           nevetséges utóélet: anakronisztikus.

És itt, élet és halál határmezsgyéjén teszi fel magának a legszigorúbb, legpontosabban fogalmazott kérdéseket, mintegy igazolva, hogy a duális lényben a szellemi az erősebb:

                           Miért pont itt éltem le az életemet? –

                           fanatikus elmék, felfújtpuding-

                           sorsok, bár fáradékony géneké,

                           vicsorgó éhük persze hajthatatlan.

 

                           Hány nemzedéken múlhat még vajon, míg

                           a szabadulás várt esélye -: egy

                           újabb hazugságciklus földereng?

                                                                          (P 18)

Az önkínzás akkor a legkegyetlenebb, ha önmegszólító versben történik: „bonctermekbe beráncigálva / azt hajtogatod konokul, / hogy úgyis csak látszat-leletekre / bukkanhatunk”  (P120). Most létének anyagi hordozóit szólítja meg:

                          Te, halál révébe belépő, satnya

                         szív, ki az aether katlanából mind kevesebbet ihat,

                         s dolgos erőd üteme már ki-kihagy,

                         és ti, elvadult elementumok, kik majd újra

                         formát találtok ( mióta omlik, jaj, belül a durva

                         matéria?)

                                                 Változatlanul csak a riherongy

                         memória őrzi a maskarás, bolond

                         esztendők emlékét

                                                                         (P 131)

 

„Errefelé az abszurd mindig lehetséges”

            A világ művelődéstörténetében állandó útlevéllel közlekedő, annak kincseit magába sajátító Lászlóffy az „abszurd” szót nem írhatta le annak legklasszikusabb mondatára való célzás nélkül, különösen, mert megadja neki a létezés lehetőségét. A tertullianusi „credo quia absurdum est” éppen azt igazolja, hogy ami abszurd, abban csak hinni lehet, mert nem tudható. Lászlóffynál az „abszurd” jelentése kissé módosul: nála a legirracionálisabb, a normális gondolkodás keretein túllépő dolgok is megtörténhetnek, mert ennek a világnak már nincs köze a rációhoz és az igazsághoz. Ezeket az irracionalitásokat Lászlóffy elutasítja, annak tudatában, hogy mások – vele ellentétben – a hitükkel erősítik. Saját hitének felkeltéséért – mert eddig semmi nem segített – racionális, létező dolgokhoz fordul: „hol vagytok segítő hangok metszetek / fotográfiák hogy megérthessem a hiszékenység / és a fanatizmus gyermekkorát!” (P 89) A fohász anakronisztikus: aki már túllépett a hiszékenységen és a fanatizmuson,  azt semmi nem fordíthatja vissza. A lehetetlenség kimondása ismét a legőszintébb formában, az önmegszólításban történik. „ Vallasd magad, és a hozzád vetődött úti / társat, megkopogtatván az évtizedek kérgét / midőn a kínzott test s az olcsó koszorúk / roncsai már (mint mennydörgés kihűlt / iszapban) a cél hamvadt üregébe betemetve. / Te élet hangjaitól – asszonysikolytól, sakál- / ordítástól -, akárcsak a magasztos gyásztól: / a haláltól kijátszott, örök ínségre ítélt férfi, / borzadozván ostoba, riadt engedelmességtől / és rohadt hazugságtól: egyetlen érved a tudás / súlya maradt, a megnagyobbodott májé, / hogy semmi sem menti meg a világot.” (P 52) Antik motívumot idéz Lászlóffy: megnagyobbodott – mert állandóan újra növekvő – mája csak Prométheusznak volt, aki Zeusszal szemben önnön lényében birtokolta a tudást, hiszen neve, az „Előre látó”, „Előre tudó” e téren fölébe helyezi Zeusznak: a jövő titkának ő a tudója, nem az Olümposz fenséges uralkodója. Lászlóffy természetesen Prométheusszal azonosul, nem az eget-földet uralma alá hajtó főistennel. A hatalomnak, mint láttuk, sosem barátja, sem a világinak, sem a transzcendensnek: „Az Öregistennel haragban vagyok / voltam, én, faragatlan / vesztes versailles-i kirakatban: / a gőgös nagyhatalmi katlan […] meddig maradhat bosszúlatlan?” (P 90)

          Az önmegszólító vallomás már a másik kötetből való: „Nemcsak a halálfélelemben,/ a zaklatott lélek mélyéről feltörő, vagy már csak a közönnyel/ balzsamozott bűntudatod romhalmazán dúló-őrjöngő orkánban / ismerhetsz magadra: te, kit az Úr kegyetlen igazságeszményével /  magára hagyott. Hajlongó hírnöke [a hírvivő Hermész, aki Zeusz és Prométheusz között közvetített] is iszkol, iszonyodva tovalép. / Hol a helyed / helyünk? A Látvány mögött elhasználtan – meddig?” (Á 52)

         A sziklaszilárdan racionális és materialista költő nem is annyira az igazi, mély hit ellen szól, hanem mindig a hitet elárulókat, kiárusítókat, meghamisítókat pellengérezi ki:

                      Ahogy az ádvent jött, érces fagyok

                      csillogásával, mint szép, új világra

                      a terror: bennem mindent szétzilált

                      az álszentség és a szónoklatok dagálya. (P 29)

(A Huxley féle „szép, új világot” azért kurziválja, mert az is csak a hazugság rendszerében volt szép, hiszen maga volt a terror. Ez a „szép, új világ” is az Éden kényszerképzetének egy variációja.) Az álnok hittel, hamis szavakkal szembeni ellenállását kemény, rövid mondatokban, határozott meggyőződéssel fogalmazza meg:

                  Harmóniába süllyedni? – kevés.

                  Érvelni tárgyiasan még nem élet;

                  ezerszer inkább fájdalmat remélek,

                  mint steril álmot és elégedettséget.

 

                 Keskeny utcák, nosztalgia-hamu.

                 Hol lelkesedés dúl, sokkal sötétebb

                 lesz a fény is, nyeljen el inkább végleg

                 aszfalt, hazug hit – és megváltás-készlet.

 

                 („mutáns” költők közt unom az egészet.)

                                                                              (P 26)

A hamis ájtatosság létrejöttét, okait világosan látja, és azt is, mire képes az álság: „…a vétkek/ elkövetői tünedeznek elő a  / hányásszagú kulisszák mögül / hogy legádázabb hozsannáik után / imádkozni tanítsák a népet ?” (P 70) Az elkeseredés feloldására – természetesen hiába – anyjához fohászkodik a költő, aki tudja, hogy oda, ahonnan jöttünk, már nincs visszaút: „mondd mért születnek // legszebb álmaink anyám ha / minden csak hazug ígéret? / bosszuló menny! zengő végzet! // kihűlt hálójába ránt a / tehetetlenség (ahonnan / jöttél menedék csak ott van).” (P 76) A hit-álhit kérdésében hajthatatlan; az ifjú nemzedékek szemforgatását sem viseli el „Sejtitek-e, mi az alázat, ép / emberpalánták? […] Születhet-e az isteni kegy árán / új értelem? […] Az eszméletlenség, mint az eszme, hódít – / s már nem ugat.” ( 84-85) Másutt: „A megváltásra képtelen / körülmények, idők. Most ez a tél. / Sehol a meleg hajlatok illúziói.” (P 51)  (A meleg hajlatok nem elsősorban a tél elől menekítenek: az illúziótlanság elől. Az illúziók hiánya: az Éden kényszerképzetének változata.)

         És a nagy vers, ami tisztázza a lélek legmélyén zajló fájdalmasa folyamatokat, az el- és leszámolás az Istenhittel, a Végső alkalmatosságra írott versek kezdetén: „ a rettegés, a hit vagy a nemhit, ami az emberi vért /  fűti, édesíti, mind kevés. Isten csak benned élt, / amíg élsz. Eszmélésedig neveted létezését, míg a / legvégső pillanat elő nem hívja / NEVÉT. Vakmerő lélek, ki azzal áll eléd, / hogy valaha is látta mindenható Istenét! / Aki példa rá, hogy csak magáért és magából teremtve / mindent: gyermeteg, állatösztön ingerlette /fiát. világos vétségtől elfásulva, cserbenhagyta..” És ezután következik a teljes testhez – anyagihoz és szellemihez egyaránt szóló kakofemizált megszólítás: „Te, halál vérébe belépő, satnya / szív, ki az aether katlanából mind kevesebbet ihat,/ s dolgos erőd üteme már ki-kihagy, / és ti elvadult elementumok, kik majd újra / formát találtok (mióta omlik, jaj, belül a durva / matéria?).Változatlanul csak a riherongy / memória őrzi  a maskarás, bolond / esztendők emlékét, / midőn nyavalya törte a hont / ha csak az agy chimérája  lett volna az is” (P 131)

           Akkor a leghumánusabban ateista, amikor magához közelállónak, emberinek érzi Istent

- ez a legerősebb tagadása az ő létének:

                     Az Isten is megkárosodott, megkeseredett,

                     legalábbis az enyém. Ideje volna megfogni a

                     kezét a meredeken, hogy könnyebben meg-

                     léphessünk az orgyilkosok s a fölösleges

                     kompromisszumok elől. Ha már a végsőt is

                     elharangozták a megváltás-teóriának.

                                                                                  (P 52)

 

kőoroszlánok bömbölnek a szabadság után”

             Még a kőoroszlánok is. Hát még a szabadságától megfosztott ember, aki naponta kénytelen megélni annak a lehetőségét, hogy „..vadászna ránk a besúgó halál” (P 93), mert a halál mindenképpen szörnyű, de ha besúgás révén  ér el minket, és a szabadság elvesztésével tör ránk, ezerszer szörnyűbb. „hol akárhány szabadságvágy van,  […] csonkig ég minden percben.” (P 59) A bennünk élő másik én néha kétfelé gondolkodik, számot vetve a realitással: „És vadul tiltakoztam: nem leszek / rabja soha senkinek!” – De a másik /( te? vagy egy másik énem) valaki / kinevetett: Méghogy a valóságnak / sincsen hatalma fölötte!” (P 30) Nem egyszer tör fel a költőből a keserű kérdés:  „ Miért pont itt éltem le az életemet?” És a keserű kérdésre a már idézett, rezignált válasz: „Hány nemzedéken múlhat még vajon, míg / a szabadulás várt esélye - : egy / újabb hazugságciklus földereng?” ( P 18)

Cinizmus a szabadságot új hazugságciklussal azonosítani? Nem cinizmus. Történelmi tapasztalat. A szabadság nem valósítható meg, mert illúzió. Az Éden kényszerképzete. Mert a költő jól tudja: „A szabadság rögeszméje nélkül / nyilván kényelmesebb lehetett volna. ..” (P 28) (Ez a rögeszme szó a mai magyar költészet több nagyjánál tör fel a legfájóbb pillanatokban, a szabadság hiányának felpanaszolásakor. Először Vas Istvánnál, tőle veszi át Orbán Ottó, majd Petri, Utassy, napjainkban Turczi István. ) Az egyetlen reális szabadság, amely megvalósítható: – újabb keserűség és nem cinizmus – „csekélység az ára / a gödör szabadsága.” (P 9)

           A halállal szembenézés kínja csak akkor emberi, akkor méltó, ha megtagadjuk. A tagadás   mint szabadság: a gondolat játéka. A tagadás is légvár, tehát az illúziók birodalmába tartozik. A tagadás annak tudása, hogy a realitás „a kockázat: a fellapozhatatlan / hajnalok (többé már nem lehetsz szabad)”. (P 137)

 

az új bábel a közösségi magány pokla -  az egyedüllét őrülete”

           A szabadság hiányában az élhető élet más szükségletei is csorbulnak. Szép lassan elfogy  a közösség éltető ereje. Jean-Paul Sartre mondta ki először, a múlt század első felében (a Zárt ajtók mögött című drámájában), hogy annyira magányosan érezheti magát az egyén az őt körülvevő emberek között, hogy fájdalmasan kifakad: „A pokol a többi ember.” Erre a gondolatra rímel rá Lászlóffy „közösségi magány pokla” megfogalmazása. Az Iker-kötetek második darabjának a címe: Átörökített magány; pontos diagnózist ad: amit utódainkra, a jövő generációra hagyunk, átörökítünk: az a magány.

          A tökéletes magány állapotában, mint mindig, ha az egyedüllét fájdalma tör rá, önmagát szólítja meg: „ Nagyobb erővel, vadabbul szól a nyers / ínség, semhogy egy szonátába beleférne […] Te élet hangjaitól – asszonysikolytól, sakálordítástól - , akárcsak a magasztos gyásztól: / a haláltól kijátszott, örök ínségre ítélt férfi” – ebbéli állapotában jut el a végső tudásig: „ Semmi nem mentheti meg a világot.” ( P 52) Fényévnyi távolság választja el ezt a felismerést a csak egy évtizeddel korábbi, Karinthyval vitázó versének megszenvedett pozitív világlátásától: „hinni muszáj, akár- / hogy is vesszük, ma nem akar meg- / dögleni még Európa. Ámen.” ( 1998)

          A magány rosszkedvű, durcás verseket hív elő a költőből: „Fagyos kedvvel, / duzzogva, kuruc-sánc megett / keres magának érveket / s menedéket az ember.” (P 56) Már maga a kuruc-sánc is menedék, mert eszmei fogódzó a nihilben. E totális magányban, melyben „beszűkül a lét”, minden, ami a régi, a betegség előtti időkre emlékeztet, aranykornak tűnik  („in illo tempore” – ahogyan Mircea Eliade mondja). „Aranyidők, ó régi nyár, / mikor harangszó lángolt / s a ficánkoló rézszamár / patáitól a lelegelt  / vessző is kivirágzott(P57) Ugyancsak aranykori kép, amellyel szembeállítja a romlott jelent: „ A világ ingó, violaszín díszletei közt, / mint álmos, lusta madarak, / ifjúságod éhlelke kik felett köröz? / Kit vesz célba s mi végett, / midőn már nemcsak egy hiányzik, / de mind – kivéve téged?” (P 60)A magány elkeseredettségében azt hívja segítségül, akinek létét mindig kétségbe vonta, bár olyan cselekvésre szólítja fel, ami nem éppen isteni fenségű: „ a társtalanságot / vidd ki, Uram, légy ma a kereszthuzat!” ( P 75)

 

„valahány / jövő felé tartó nekirugaszkodás felér egy illúzióvesztéssel”

          Ha Lászlóffy Csabának a jelenről alkotott képe ennyire visszataszító, sehol egy pislákoló fény a jövő felé -  milyen lehet akkor ez a jövőkép? A Konszolidációs szonett-nek mind a 14 sorát idéznem kell, hogy az indulatos kétségbeesést, erős szenvedést és a mindezek felidézésére alkalmas költői képeket ne kelljen prózába átültetnem.

              

                     Az idő esély vagy csak magyarázat?

                     összevissza fekvő s zagyváló század

                     felforrt gyomor – a hideg is kirázhat

                     kényszer híján a szív üresen lázad

                     csuklón a pengeél: eszelős vázlat

                     vér vagy csak közöny özöne ha rád fagy

                     minek nyomozni? valóság és látszat

                     le nem rombolt berlini falkán áthat

                     a jövő roppant ürege (alázat

                     okádékillat tölti meg a házat?)

                     lerágott csontjai lelki tusáknak

                     sorstalanság végtagjai se rángnak

                     sehol könnyekkel itatott káprázat

 

                     az idő esély? – nincs rá magyarázat

                                                                          ( P 39)

Lászlóffy azt is látja, hogy a valamikor élt hősök nagy tettei nincsenek hatással a jövőre:  „Nincs  mit tenni, / az élet keze hamar kifárad, és a nagyok / áldozata már kezd kissé túl hosszú lenni. / Az ellopott jövő! Csak verseket hagyott ránk az idő, s a honorárium ma is: / csatakép s temetőkövek…” ((P 73)

          A korábban aranykort idéző harangszó (P 57) ebben a jórészt jövőképpel foglalkozó, annak múltbeli előzményeiről sem megfeledkező, Átörökített…kötetben a rossz hírnöke: „S Isten hírét túlkalimpáló /  harangok visszhangjával együtt / a kapaszkodó kéz, a kiakadt / nyakcsigolya rejtvénye és / az ember jó híre is odavész” (Á 76)

         Az Átörökített magány című vers úgy indul, mint egy modern esztétikai elmélet, mint Umberto Eco híres könyve, A nyitott mű nyomán világhírt szerzett gondolat: „ A befejezetlenség szépsége, titokzatossága: a folytatásé.” Innen még lehetne felemelő, előre lendítő. De nem az. A folytatást ugyanis a költő a versben feltámadásként értelmezi, s mint ilyet, meggyőződéses materialistaként rögtön elveti, benne csak negatívumok lehetőségét látja. „Az inkarnáció artikulálatlan, neobarbár ízű kockázatai. A tévedhetőségek. Ki kit győz le / - vagy meg (?) – az átörökítésben: az újratanult üvöltések és / örök hiányt kitöltő csend közepette?” (Á 116) A lehetőségek közül választható a vén zászlótartó póza – a pózról mint nem igazi viselkedésmódról már esett szó - , vagy az örökségre pályázó életművész. ( (Á 117) Lehetőség, ha nem is választható, de örökölt juss a clochard, a koldus sorsa, akinek egy romlott felvágott (feltehetőleg kitúrt) okozta baját az elsősegély „elhárította”, de életének menetét befolyásolni nem tudta. A „tétova alkaioszi strófaművelőből” válhatik aluljáró-üldözött, de lehet árulóból ünnepelt is, panteista haldoklóból éhségtől szédelgő egyetemista. (Á 117) A világ kiszámíthatatlan, de sohasem jó. A közös, rossz jövőben az egyéni sorsnak sincsenek jobb kilátásai, különösen, ha betegség sújtja. A veszteségek kínja vers a testi és lelki önmegfigyelés tökéletességéből, aprólékosságából állítja össze az elviselhetetlen életérzést. (Á 119),

              A költő hangulata – nyilvánvalóan a betegség fokától, tünetei elviselhetőségétől függően – változékony. A veszteségek kínja mellett születtek olyan versei is, amelyek, fenntartván a betegségtudatot, valamiféle felülemelkedő megkönnyebbülésről tanúskodnak, mintegy frivolan szenvedő ascensióról: „Ami veszendő volt / belőlem, ledőlt, ledőlhetett végképp. (Ámde bármilyen / pocsékul érezzem magam, légbe szállok mégis, hogy / az Öregistennek, ott fenn, madárcsőröktől sebzett ön-/ érzettel is eszébe jussak; felhőkkel kitömött, hatalmas / homloküregemen nem tud átnézni Ő sem…” „Száguldó égitest vagyok…” ( Á 55).

        A látomásos ascensio gondolata tovább visz: „Ha netán  isteniek leszünk mi is majd  (jóllehet gyűl a szenny), / mi fogja serkenteni vajon az éhkoppra ítélt képzeletet (?), / mely akárcsak az írócellákban  görnyedező szerzetesek / - annyi kényszerű és fölösleges kitérő után is - / a szent megszállottak  tökélyével kutat.” ( Á 122) A versgondolat a következő költeményben folytatódik: A Teremtő Agy  további működéséről ad számot. A romló test és a megmaradó gondolat közt hányódó Lászlóffy számára különösen fontos, hogy a Teremtő Agy teremtményei fennmaradjanak. Érthető, hiszen ő  az utókor számára is alkotó költő. (Á 123) Ennek a gondolatnak nagyon szép variációja a Prelüd-ben: „Ezen az éjszakán, a kitalált végtelen túlpartján föl- fölriadva, légy (mondtam) az, aki nem lehettél.” (Á 126) De készül, fájdalmasan készül a búcsúra, s a sötétebb hangulatokban ismét az illúzió – kényszerképzet  gondolata uralja a verset, („minden friss hajtás csak illúzió”), mely már a kategorikus imperativusok kérdését is felveti: „De tudnod kell: mit kezdesz / gyerekkorod tízparancsolatával odaát / -  vagy ideát.” (Á 127) Hihetetlen erőfeszítéssel veti át magát ismét onnan – ide.

 

„kettéosztott egyszemélyiségem…” 

          A költő, aki életét amúgy is ellentétek között élte meg (láttuk végtelen vágyát, hogy a roncsolt testet tudata győzze le; hogy ott és itt között a lehető legtovább itt maradhasson), a külső világ kettéosztottságáról elmélkedő tudatát egy gyönyörű költői képpel jeleníti meg: „van-e egyáltalán nyugat? / (vagy csak kétes kettős tudat?) vadméznél édesebb / mert szellemmel fűszerezett / nyalánkságok után kutat…” ( (P 37) Szembeállítja a tiszta tudatot a torzulttal, amelyet  a hatalommal azonosít: „Isten tudja, mióta, kudarcra – bukásra? - / kétértelmű közönyre ítélve a tiszta tudat, s tör / teljhatalomra a csonka. A torzság gőgöt okád…” (P 47)

        És van egy pszichológiailag – fiziológiailag tökéletesre kimunkált leírása egy visszatérő álomról, amelyben önmaga leromlott mását látja egy karosszékben – az álmodott és az álmodó – ugyanegy. (P 25)

        Ritka pillanat, amikor szépre- jóra tud emlékezni, és ezek az emlékek érzékileg észlelt szépségükben jelennek meg:

                              Ösztöneimben azért fölfakad

                              valami: én aki omló  fergeteg alatt

                              forró keblet öleltem annyiszor,

                              a szépség adósa vagyok! De mint  a por,

                              ha rajtaüt a rohanó zápor,

                              felriadt tartományaimban  mámor

                              önkívülete helyett csak darabokra

                              szaggatott gátak…

                                             …

                              Hol a lélek? – egy rakás agyag áll itt;

                              ami semmi volt, tsak semmivé válik.

S ugyannak a nagy versnek a folytatásában, Csokonai kedvelt mértékére, az aszklépiadészire váltva:                    

                               Kezdnek bomlani már részeim, illanó

                               kín és kéj olaja, máris a légbe száll.

                                     Dögbálvány leszek – óh, ég!

                                                                     (P 132)

           Aki önmagában is kettősséget észlel, az érzékenyebb a világ kettőségeire is. E vers utolsó strófájában az ellentétes képek után a gondolatok dualitása következik:

                              Nyugvóhelyed füves apály vagy tűzhányókráter.

                              A fagyos föld alatt mi van? Hátha nincs is titok.

                              Örökös változásban (!) s mégis a régi módon

                              ismétlődik minden. Kinek az üdv, kinek a kárhozat?

                                      - te megosztott emberiség.

A görögök dialektikája és a skolasztika duplex veritas elve mind együtt van ebben a filozófiailag megalapozott költészetben.

            Kiemelt figyelem illeti a megfogalmazás bölcseleti síkja miatt az Ahasvérus-balladá-t. Minden mondata lapidáris, filozofikus megállapítás. A tér- idő összefüggés gondolatának képbe ültetése már a kezdő mondat: „A história üledékes kőzetutánzataiban / gyöngyözik valami.” Túl az utánzat-gondolaton, amelyről már szóltam, fel kell figyelnünk a históriának  mint időbeli folyamatnak  az üledékes kőzetutánzataira mint tárgyi, azaz térbeli megnyilvánulásaira. A második szakaszban: „béklyóban balga eszmék, bűnös szenvedélyek” nyerik el méltó erkölcsi büntetésüket, ami – néhány képi illusztráció után – elalélt „a vénséges rónasági éjszakákon” mint hűség vagy hűtlenség.  A vers harmadik szakaszában ismét csak az utánzatok pusztulásáról olvashatunk, mert az igazi anyag, amelyet a dolgok alakítottak, „sosem számolja fel magát.” Az anyagi forma pusztulásával – „elpárolgó életenergiák” – „haszontalanság, ami még marad.” Az elpárolgó életenergiák azok a teremtőelvek, amelyek származhatnak a Teremtő Agytól (az örök és átörökíthető) szellemtől és ennek egyedi képviselőjétől, az embertől. Ezek elhalása az emberlakta Föld történetének vége Lászlóffy biblikus látomásában. „Agónia, vagy csak a kikopott láthatár.”

           E ponton fordul egy olyan képileg ábrázolt fogalomhoz, amelyet feltehetőleg nem csak a modern elméletek segítségével lehet értelmezni, de létezik olyan eset, amikor a modern szemlélet jobban közelíti a kérdéses tárgyat. Ilyen esetnek látom az emberi civilizáció eltűnésének ábrázolására alkotott képeket Lászlóffy alábbi versszakában:

                       Amputált zarándokhelyek, olvadozó

                       kontinensek jégzajlása, parttalan exodus.

                       Az emlékeknek reinkarnálódva sincs semmi esélyük

                       birtokba venni az üres teret.

Ember nélküli, élőlények nem lakta, halott táj. Csupa negatív tér-képzet. A francia tudós, Marcel Augé alkotott egy fogalmat, amelyet ő „non- lieux”-nek, ’nem-helyek’ -nek mond. Ilyen az amputált zarándokhely, a parttalan exodus – az üres terek, amelyekben a reinkarnálódott emlékek – az emlékkép mint a valós létező módosult tudatállapota, nem tud reinkarnálódni. Ezek mitikus, bibliai helyek – ’nem-helyek’. (Marcel Augé: Non- lieux. Introduction à un anthropologie de la surmodernité.   Paris, Le Seuil, 1992. 155.old.) (P 21) Más formában is megtaláljuk ezt a fogalmat -  Lászlóffy: egyik versének címe: Holt terek közhelyei ( P 107)

 

„nem gondolni a halálra: ez volt az első ’ars poeticám!”

          Meg kellett ezt egyszer fogalmaznia mint múlt béli elhatározást, mert együtt kell élnie a halál gondolatával – sőt: a fájdalommal, a félelemmel. Radnótival erősíti magát, beleszőve szavait a nosztalgiával induló és teljes rezignációba forduló versébe. Nemcsak szó szerinti idézései vannak – ezeket kurziválja -, de az egész versben Radnóti hangját hallani. A tűnő szó háromszoros ismétlése, megerősítve még két t-vel kezdődő szóval, a pattogó t-hang vezetésével jut el a Radnóti idézet melletti imperativushoz (tiltás).  Az À la recherche-ben a „tündöklőből”  (a szép múlt!) lesznek az „eltűnt drága barátok” és a „Hová tűntek a bölcs borozások?” Lászlóffynál a Ha rám figyelsz-ben ez a „tűnik” hangzik hangsúlyosan a verskezdeten. De ott van a Sem emlék, sem varázslat verscím maga is, meg a szöveg kezdetén a költőt karddal óvó angyal, aki a versvégre eltűnik – Lászlóffynál eleve csak félelmetes és nem védő, mert halálhozó.  Radnótinak e tájék szülőhazát jelent, Lászlóffynak „hazugságtól fulladozó hazát”, s máglyarakást, ami ha még nem is Radnóti köteteit égeti, évekkel később már azt is. Amit Radnótinak személytelen halálként kellett megélnie, Lászlóffynak személyes sorsként jutott: neki „férfikora észrevétlenül halálba fordul.” (P 27)

            Betegségtudatát fokozza a mellőzöttség érzése is. Ha saját teste nyújtana is némi feloldozást, a társadalom lesújt: „mégha tudtomra adja is velősen / az írók maszek szövetsége, hogy a babér- / koszorú másokat illet meg”, és „fölösleges kihívás, minden kacérkodás a halállal”, és „előbb-utóbb a hősök is meglapulnak, / különösképp olyan időkben, amikor nem a fejsze / terít le, hanem a közöny.”  (P 67) A Moszatzöld álom színével a remény lehetőségét sugallja, ám az élők-élősködők színe a beteg számára nem elég vonzó. „A kifulladt vagy a nyálkás mákonyba / fojtott álom lehet ehhez hasonló, / az elaltató buborékok hátán”. S az öntudatos ébredés: „Akkor már inkább a / legkietlenebb fenyők vadonában érjen / halál (akármi), melynek ormát / az értelemre törő keselyű lesi.” (Az értelemre Zeusz parancsára lecsapó keselyű ismét Prométheusz – Lászlóffy korábbi alteregója – örökös ellenfele.) (Á 64-65) Elméjében a halál sokféle vízióban mutatkozik: az iménti rezignáció mellett szép látomásai is vannak (bár rögtön megszorítással kezdi), de csak azért, hogy annál mélyebbre zuhanjon: „Kegyes halálnemről fecsegni kár- / egy ifjú szép metaforát talál:/ lányok ölén ájul a nyár / batisztba…vagy találóbb inkább :/ batisztba ájuló halál.  // Virul a kert ( ha nem is épp Szezám)”; s a lehanyatló vég: „Kibírtad, volt hecc, epézés, ukáz. / Hol tört babér, hol véraláfutás / díszelgett domborodva más- / világra nyílt homlokodon. Nincs / jobb megoldás vagy ráadás.” (Á 72) Egy szép hasonlat segítségével kapaszkodik a végsőkig: „Léptek, köhögések, az agónia jelei; / még megtart valami – megtartom magam itt / (egy kis nosztalgia, pár indulatszó) /, ahogyan egy tárgy az árnyékához ragaszkodik.” (Á 107)

 

Érték és mérték – a klasszikus hagyomány

          Metrumok cikluscím alá foglal egy Középkori zsoltártéma (daktilusok) című verset (Á 121). A dallamos, fülbemászó, lábdobbantó ritmus mintha felszabadítaná egy időre – de csak négy sor erejéig - , aztán, bár a ritmus marad, az oldottság  elhangolódik, végül komorrá válik:

                                      Szoknya szakad bár,

                                      szélszabadon csak

                                      élni: a Nap vár! –

                                      boldogan ontsad

                                      könnyeidet, ha

                                      vágy tüze tör fel

                                      morbid erővel –

                                      (Félre, gyehenna!)

Az utolsó szakasz már a túlvilágra üzen:

                                      Drága halottak,

                                      várjatok, ímhol

                                      porlik a csontom

                                      tiszta magoknak,

                                      s véremet ontom

                                      pórusaimból.

A ritmus kétféle hangvételét a ritmus eredete magyarázhatja. A – U U - -  ritmusegység (neve a verstanban adóniszi kólon) eredetileg gyászdalok ritmusa volt: az Adónisz nevű meghaló és feltámadó isten siratói dobogtak így:

                                    Kálosz Adónisz…

                                    Ó ton Adónin…

A szapphói strófa utolsó soraként Szapphó boldog, szerelmes énekeit vagy éppen kesergő, bánatos vágyódásait zárta le. A ritmus szemantikáját Seneca még ismerte: Medea című drámájában egy közel százsoros résznek adta ezt a metrumot.

(Zenetörténész kollégáimmal vitáztam egyszer, hogy Beethoven VII. szimfóniájának II. tételében miért ez a ritmusa az ostinato basszusnak Hogy a tétel gyásztétel, efelől nem volt kétség, de hogy Beethoven ismerte-e a ritmus eredetét, ez erősen kérdéses. Én viszont azzal érveltem, hogy Beethoven akkor élt és alkotott, amikor Winckelmann már fél évszázada megalkotta a klasszicizmus esztétikáját, foglalkozott Platón műveivel, nyilvánvalóan ismerte Platón zenei nézeteit. A Winckelmann megálmodta klasszicizmus megengedhette, hogy zeneművek antik metrumokat idézzenek, főként, ha tartalmilag illeszkednek a mű témájához, karakteréhez. Egyébként már Bach is írt klasszikus metrumokra műveket: a d-moll zongoraverseny első tétele egészében daktilikus.)

         Ami viszont vitán felül áll, hogy Radnóti Bájoló-ja a harmadik sortól kezdve adonizál, Dudás Kálmán Ének a kertről poémájának már a címében is adóniszi ritmus lüktet, és a hosszú vers végig ilyen ritmusú. Több ritmusemlék is dobolhatott Lászlóffy fülében, ha a félig boldog, félig tragikus verset ebben a formában alkotta meg.

        Már esett szó az ember összetevőit, a lelket és az anyagot szembesítő Végső alkalmatosságra írt vers- ről. Most azt a szakaszt idézem, ahol mélyen az anyagban gyökerező költő testnedveit felajánlja a földnek, bűneivel, indulataival együtt, és utolsóként még működő agyát a sosem hitt Istennel állíttatja le:

                       Szívjon fel sokezer gyökér –

 

                       most, hogy bűneimet visszaadom s velük

                       minden indulatom, már csak az agyam ketyeg:

                            zúzd szét hát közönyöddel,

                       Teremtő, ha te vagy a vég!

                                                                 (P 132-133)

 

 

„odaát is reménykedni fogok / a klasszikus költői modell túlélésében”

            Az ifjú éveiben, a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek modern, gyakran avantgard törekvéseiben nagy részt vállaló Lászlóffy, ahogy magát egyik verscímével később „vagáns költőnek” nyilvánítja (Vagáns- krónika, Á 29) soha nem felejti el, hogy a modernitás is csak akkor értékálló, ha őrzi a klasszikus költészet értékeit. Ezeket az értékeket megóvni a roncsoló hamisításoktól az értékőrzés egyik útja, miközben tudomást kell szereznünk „a megszállott térmemóriás Zebu-/ lunok szánalmas ügyködéséről: minél spirituálisabb / hazugságokkal simítani el az agyakban (akár a tárgyak / körvonalait) a ’historikus heccek’ következményeit” (Á 46) Legkönnyebben kimutatható klasszikus értéke: a mérték, elsősorban az antik strófák versformái. Az ókor nagyjai közt éli mindennapjait, társként szólítja őket a magányba: „Platónnak égre fagyó könnyei, / Szókratész szomorúsága vagyok.” (P 133)

          Nem a posztmodern lingvisztikus irodalomelmélet serkenti azokra a versekre, amelyekben kiemelt szerepbe helyez szavakat – nem a „szó szüli a verset”, nem a szó „generálja a tartalmat”, hanem a költő él a mágikus szóismétlés lehetőségével, ha éppen világán, a szón keresztül éri bántás. A Béke-Nobeldíjas szavak (műfaja:  példázat) elősorol mindent, amire a szó képes, pozitív és negatív irányultsággal és hatással egyaránt. Nem fölösleges itt a szóismétlés (a „szó” megismétlése), hiszen Lászlóffy tudja, hogy mindent a szavakon keresztül érünk el. (P 122) Szilágyi Domokost idéző versében az „értelem” szó a főszereplő: már magában az első sorban kétszer fordul elő, a vers többi részében csupa olyan van, amely rímel az „értelem”-re, de van köztük értelmen túli fogalom is, a Szilágyi számára (is) olyan fontos szó: „szabadság” (Á 68)

           Ha idéz valakitől, jegyzetben kiírja a szerző nevét, olykor még a műcímet is: tudatosan nem él azzal a posztmodern nagyképűsködéssel, amely jegyzet nélkül emel be szövegeket, szövegtöredékeket, törmelékeket, „vendégszövegnek” nevezvén őket; a gesztus értelme:  hadd lássa a nyájas olvasó, hogy a költő milyen művelt, ő pedig milyen ostoba. Lászlóffy tudja, hogy a világ összes művét nem lehet ismerni, tehát abszolút humánus eljárással informálja az olvasót. Neki magának könnyű a megfelelő idézetet saját szövegeihez megtalálni: mozgósított könyvtárat hordoz a fejében. Nem véletlenül sóhajt fel az Obsitos elégiá-ban: „ugyan ki fog itt még / emlékezni a könyvtáradat kémlelő csendre s a klasszikusaid / kőszénnel fűtött nyugalmára..” (Á 198)

         Ő maga megidézi klasszikusait versformákban: ír névhez köthető metrumokat (glükóni versszak P 128; szapphói strófa Á 120; a feltételezett első alkalmazójáról, egy Leó nevű középkori költőről elnevezett leoninust; Omár Khajjamról szép emlékversét rubàì-ban írja; Csokonait a halottas ágyán kedvenc ritmusával, a choriambus és anapesztus kapcsolatával idézi fel. (P 127)

Kedveli a nagyon zenei szimultán ambroziánust, amelyet hol ellenpontként használ (Barbár te deum P 49); hol a nosztalgia merengő ringatózásának aláfestésére ( Őszi etüdök, Á 74-75). Ír haikut a már említett rögeszméről ((Á 62); fülében őrzi, tollával idézi a Weöresnek és Nemes Nagy Ágnesnek oly kedves adóniszi és choriambus kapcsolatát ( - U U - - // - U U - ; P 42); megkettőzi az adóniszit ( Song 72; Etüdök – ’58, II. , P 76). És ír egy sajátos formát, amire több költő egymástól függetlenül talált rá: én tükörszonettnek nevezem, mert az első szonett utolsó sorával kezdődik a második szonett, és így tükörtengelyesen felelnek meg egymásnak. (Sejtek szonettje P 76. Tandoritól, Simor Andrástól ismerek még ilyet, de különlegessége miatt nagyon ritka forma. Lászlóffyé annyiban tér el a másik kettőtől, hogy monorímes.)

          A moderntől – nem a posztmoderntől! – veszi át a megszakítatlan mondat mint belső monológ technikáját, de kizárólag funkcionálisan alkalmazza az álom- és félálombéli állapot leírására, amelyben a képek úgy csúsznak egymásba, mint az őket megelevenítő szavak (Á 111). Vannak olyan képei, amelyeket korábbi irodalmi élmény generálhatott – ez mindig bizonyíthatatlan -, de ha a minta oly erős, mint esetünkben, egy feltételezést megengedhetünk. A Beckett-apokrif első darabjának kezdete: „Az ég nyílott és becsukódott –  ( P 138)” , amely kép tartalmilag is hasonlít egy Weöres- sorra, de építkezése, a két félmondat gondolatritmusa méginkább rokonítja  a Harmadik szimfónia ( Háromrészes ének) kezdetével: „Kinyílik a táj, lehunyódik a táj”.

 

életem lecsukott ajtaját ki nyitja fel?”

          Minden emberben, de főként minden alkotóban fájdalmasan merül fel a kérdés: hagyok-e nyomot magam után? Lászlóffy az alcímben idézett formában teszi fel a valóban költői, mert megválaszolhatatlan kérdést. Van azonban valami, ami bizonyossággal megválaszolható. A műalkotás, amennyiben érték, feltétlenül megmarad. És Lászlóffy műve – egyetlen, hatalmas mű, amely még nem zárult le, csak gazdagodik az időben hozzáépülő újabb alkotásoktól – feltétlen megmarad.

         Egyetlen hatalmas mű – mondtam -, mert valóban: Lászlóffy nem egyes verseket ír, hanem életművet. Annyira homogén a gondolatvilága, annyira mindig önmaga, annyira nem lelhetők fel benne önellentmondások, sem a műből kikiabáló, hamis hangok, hogy egyetlen, összefüggő műként olvasom.

        Az Iker-kötetek bele is simulnak az életműanyagba, meg monolitként ki is emelkednek belőle: kettejüket szorosabb szálak fűzik egymáshoz, mint a többi kötethez, bár visszautalásokat, átemelt motívumokat ezekben is találunk. A kettőben rejlő megkülönböztetett egységesség a sajátos témának szól: a betegségben töltött életről, a halálról való gondolatokban megmerítkezésből. Az idézetek mellett látható betűjelzésekből (P a Pózok a sebezhetőn, Á az Átörökített magány) jól látható, hogy mindkét kötet minden témával foglalkozik, de a kötetjelző betűk aránya a két kötet között különböző: a Pózok… mintha inkább a költő gondolatainak társadalmi okairól és általában a költőnek a társadalomba való beilleszkedéséről , világképéről ad látleletet, míg az Átörökített… a megsebzett test és lélek kínjait, a magunkban hordozott pozitív és negatív adottságok átörökíthetőségét mint filozófiai-etikai kérdést járja körül, és hangsúlyos benne a kérdés: „ki nyitja fel?” Kinek hagyok örökséget és mit hagyok örökül?

           Ha a művek pillérgondolatait sorolom, ezt kapom: hatalom, hazugság, hit, szabadság, magány, jövőkép, élet, halál. S ha a két nagy mű ezekre a fő kérdéskörökre szerveződik, láttuk: az egyes versek is, sőt: az egyes szavak-szóhasználatok is ezt teszik.

           De: és itt következik  a Lászlóffy-költészet eddig senki által meg nem figyelt sajátossága: az egységekből építkezés, amely egységek nemcsak a versekre, a gondolatokra, a szavakra terjednek ki, hanem a hangokra is mint a hangulatot leginkább befolyásoló költői eszközökre.

A legfeltűnőbb a hangok használatában az alliterációk halmozása. Ez azért kap különös jelentőséget, mert Lászlóffy nem díszítő hajlamú költő. Vannak gyönyörű képei („Élénkpiros bogyójú kontyvirág, / takard el azt is, ami nincs, de rág.” P 14; „felforrósodott szavaim mint  vörös / belű körte vagy kásás naspolya / bozontosfejű üstökös vaktában / zuhanok feléd…” P 40), szépséges tájleírásai, de Lászlóffy elsősorban a gondolat tisztaságával, a szarkazmus kifent pengéjével, a teljes művelődéstörténetet birtokló tudásával emelkedik ki a mai lírából.

            Természetesen nem tudok minden alliterációt felsorakoztatni. Ám az ide gyűjtött, válogatott példaanyag mennyisége meggyőző lehet arra nézve, hogy Lászlóffynak fontosak a hangok, fontos, hogy jelző és jelzett szó azonos hangon kezdődjék, hogy az egymással tartalmi viszonyba hozott szavak élén ugyanaz a hang álljon. Mintha a hangazonosság közelebb hozná egymáshoz a szavakat, szorosabbra fűzné összefüggésüket. Ezek az összefüggések – ha jól meggondoljuk – mind a fentebb felsorolt főbb gondolati pillérek.

Nézzünk néhány példát: egy csilingelést, fémek összeütődését hallató magas cs hang, amelyet ellenpontoz egy mély, fenyegető  z, ami még jobban kiemeli a cs magasságát: „Csak talmi csillogás volt, vagy kudarc; / s közben a zajló, zúgó sors, a harc (?) / iszapárban, csapda elől, csalók  / közt csenevész elégtétel, ha volt.” (P 31) A kemény, zöngés, bilabiális zárhang, a b a kelletlenség, az erőszak jelenléte: „ a boncterembe beráncigálva azt hajtogatod konokul,/ hogy úgyis csak látszat-leletre bukkanhatunk!” (P 120) Ugyanígy: „Béklyóban  balga eszmék, bűnös szenvedélyek.” (P 21) A hangfestő d egy „verekedős” jelenetben: „démont döngető Dante” (P 112); a fuvallatok, a szél lebbenésének hangfestő hangjaként az f: „árnyék fut át felhevült halántékodon (…) és elnézve a fehér csempekályha fölött / annak fényét is mintha felleg vonná…” (P 111). A roppantás-törés hangját festő  t: „Törött korsók töredékein taposol”( Á 114); a fogvicsorítva kínlódást aláfestő v: „A vers a végek virtusa, / a kifordíthatatlan valóság” (Á 118); ugyanígy kínlódik a következő versben: „őrület határán velem / vergődő világ védtelen / pokolkincsét…” ( Á 68). A költőt betegségében sokszor kerülgette  vagy el is érte a hányás, ennek hangfestője az undorítóvá tett szavakban az ny: „A nyíl – a nyelv, a nyál”, és tovább: „nyüvek játéka, körkörös  / nyalakodása”  (Á 75). Szinte magyarázza az iménti képet a rá következő: „ a csorba száj mint ízlelő-/nyílás, s a nyelőcső rekedt /riasztó hangja” ( itt az r hang világos kapcsolatot teremt a rekedt és a riasztó között, Á 75). Az í-vel mintha már a nyelvén ízlelgetné is, száját széjjelhúzva: „tűnő ízek, izgalmas ingerek” (Á 55). Csokonai rokokó báját, könnyének hullását kíséri a már kimondáskor is ajakkerekítésre késztető gy: „gyöngyszemein lángra / gyúlva lebeg a gyönyör” – az l hivatott finoman megmozgatni a képet (P 127)

          Az alliteráció erősített formája a figura etymologica: ez már nemcsak a szavak összetartozását jelzi, hanem egymásból keletkezését is. Gyakran használja Lászlóffy ezt is, mindig funkcionálisan; a haragtól sziszegve: „ milyen szedett-vedett társaságban szorongnak”(P 12), ugyanígy alliteráció és figura etymologica együtt: „ a megbánást hörögve színlelő fantomok színe előtt (…). A nyüzsgő, mert feltámadt tények szemében szemen-/szedett hazugságok / bevett szokások (…) amikor már nem érzi határait, mint a szétba…ott birodalomban” (P 121); szintén alliteráció és egy látszólagos figura etymologica együtt: „a kétszínűség is könnyen  könnyeket csal ki” (P 66)

 

Az élet kríziseinek hangjai

        Az idézhetetlenül sok alliterációból kiemelkedik két, egymással ellentétes tulajdonságú hang, mindkettő gutturális (torokhang): az egyik a nagyon kemény, pattogó zárhang, a rövidre zártságra, lezárt cselekményre utaló k; a másik az ellentéte, a szintén gutturális, de zöngétlen spiráns (réshang), a h, amelynek időtartama a beszélő szándékától függ. A kettő olykor együtt szerepel, s hogy ez mennyire tervszerű, azt versben fedi fel, a vers címe: Kísérletek az ábécé visszaszerzésére. „Ma elhullattam néhány betűt, / holnap egy gyíkot látsz kúszni feléjük - / hall, lát (jobban, mint te) , ha nem is érzi, /…/hogy mennyi meleg és szenvedély /  híján maradtál …” (P 10). (Az itt megszólaló m hangnak a meleg felidézése a funkciója, de más helyzetben nem ilyen kiemelt szerepű. ) Ha az élet egészét keríti körbe egy versben, legfőbb hangulati elemeit a h és a k hangok ellentétes jellegzetességei adják. A vers címe maga is egy életegész, ezért halmoz benne más alliterációkat is. (Amiképpen kint és bent törvény, formát keres mosoly s nagy tudományod)

                                     Látod-e, hó, a hullafoltokat?

                                     Fáradt a föld, ne panaszkodj neki.

                                     Időmalomból nem liszt-, már csak

                                     koponyapor száll, pilinkézve

                                     pilledten a teremtés kacatjaira.

                                     A nagyvilágon kívül kíméletlenül

                                     forog az óriás malomkerék s a vénák

                                     falán megkövesedve, hol hazárd,

                                     hol halandzsázó mítoszokban,

                                     őröletlenül (őrület!) hány tisztázatlan

                                     szándék, tűszúrásnyi, krátermély sebet ejtő

                                     tévedés, a törekvő tudat tépelődő,

                                     tépett, semmivé szakított foszlánya

                                     keveredik. Korán érkeztél; későn.

                                                  ….                         (Á 95)

A „nosztalgia zsákutcájában”  az idő „ostromra emlékezik”, ami marad, az a h birodalma: „salak, zagyvaság, szanaszét / hányt holmi, szennyáradat mosta / fércmű s hazugság-hulladék (…) pucér valóság, űr-hideg /  hiányérzet, nincsen hova”, s ha „a mostoha / agyrémmel feleselgetsz néha”, legfőbb társai – ha nem is kellemesek – a kemény k hangok: „rajtad kívül ugyan mi véd, ha / kánikula vagy egy vad orkán / le-lecsúszik az ember néma / kobalttal kövezett torkán?”  (P 77)

            (Hogy itt az élet legszemélyesebb tényeiről van szó, az a posztmodern teóriát nem érdekli. Igaz, a szöveg se nagyon, hiszen abból ki kell lúgozni az életrajzot.)

E kettős polarizáltságú vers a ritkább. Vannak versek a h tartományban:

„  s a lebontott utcák házszámait / keresgélő szentek, haramiák./ A hó elolvad és marad a hiány.” (P 116) Ha a póz a h-val jelenítődik meg, a szöveg a halál elől menekülés vágya: „A nevetséges /  hiszékeny? / póz és a természetes közti / üvöltéseket vagy a hallgatás halálfutamait?” (P 120).  „Einstein hajótörést hallucináló idő roncsai” ; „a halál röhögésére / a megbánást hörögve színlelő fantomok színe előtt? / Plakátokon a hazárd hősiesség: hadisarc! – (…) szemenszedett hazugságok”, és a versvégen: „A költő képzelete viszont: romolhatatlan. Feltéve hogyha  félig halhatatlanul is bírja a hajszát.” (P 120-121).  „Mit hajít ma eléd a kéz?/ Koncot vagy eledelt – gyanús, / hamis rajta a hártya is; / képzeld magad elé őt: // hazugsága vigasztaló.” (P 128)

          A Pózok kötet első versének hangütése: „fél élet ráment a hiszékenységre / s a hazugságra a másik fele (…) higgadt korrekciók esélye / csak halandó – a halál sose hazárd.” (P 8) Gyakran kerít h hangulatot a hatalom köré, tudván, hogy a hatalom halált képes osztani: „terhes lett volna hallgatni, ha vérvíz / keveredett el nyálakkal s habozva mondták volna, nem felfújva habosra / a hatalom harsány igéit?” ( A vers címe: Hárfaének!!! Sz.E., Á 44) Nietzsche rozsdás nyelvéről szólván – jellemzően szótagszintig bontja le – érzelmeit hamisaknak ítélve a nyáladzást megképző ny –szavakkal méltatja (nyüzsgő szavak, nyáladzó száj) , és magát az érzést komolyan venni nem tudja, a hamisságok között tartja számon: „vékonyodó halántékon vagy a világítótorony alatt”; „ a hűtlenségtől hőkölő idő iróniája”; „Halálba hanyatló arcok foszlott gobelinjei –  / hány gondolatra nincs bűnbocsánat” – majd magához fordul: „te ne tudnád: két hamis / esküt, hazugságot elválasztó küszöb)? A célhoz érés illúziója / balga álom.” S a József Attilás gesztus („No de hát ne búsuljatok” a címben : „Azért túl könnyen ne adjátok meg magatokat.”,  Á 51) Az önmegadáson való felülkerekedés – Nietzsche apropójából – a h-k halmozásával, elhárító gesztussal, a hangok szintjén  mint a vers legkisebb alkotóelemén keresztül történik.

           Egy-egy nem jelzés értékűnek szánt h- alliteráció sor elkápráztat szépségével: „holdfényben habzó patak” (P 41), de  gyakrabban törnek elő a halál-hangulatot hozó sorok:

„Ha panteista hangulatból haldoklásba hőköl, / az éhségtől szédelegve, a Pascal-.kurzust hallgató: / az aggódásnál már csak a halálotok után is hallható (!) / idő mértéke viszonylagosabb.” (Á 117)

          Az életének nagy részét zenében gyönyörködéssel töltő Lászlóffy számtalanszor él zenei asszociációkkal. Talán nem véletlen, hogy a Holdfény-szonáta ihlette meg:

                         …rám tört a kérlelhetetlen vihar.

                         A húsba hasító éhség; vagy  csak a hiány.

                         Aztán a hűvös esti ég….

                                                                     (P 117)

Beethoven Hatodik szimfóniá-ját is így hallgatja: „ott marad az a –moll börtönében a hatodik szimfónia, - s teljesen hihető, hogy a nagy lebegő kezdet után tragikus nyöszörgéssel zárul mégis minden!” (Á 110) A költő az emberi élet, saját élete sorsát éli meg a műben.

          Rövidebb, h-s alliterációs kapcsolatteremtései közül csak néhányat: „Halottnak hitt hangokból feltörő hit” (P 119); „Hűsét érzem, mint hús a kardvasét” (P 121); „hazugságtól fulladozó haza” (P 27) ; Hármas holtág ( Á 117); „hatalmas homloküregem” (Á 55). És néhány példa arra, hogy milyen lényeges jelentést tulajdonít a h-hangnak:

                     az illúzió „összkomfortos” mellék-

                     hatása hányingert súg agyvelőd

                     /hátra/hanyatló jobb féltekéjébe –

                     mindkettőbe. Hamvas órák egymásra

                     emlékező hűs-ege és hűsége

                     angolosan vonult el-hallgatásba                    

                     (nem túl fagyosba). Legfőbb bölcsessége

                      e viszonynak: mint viszolyogtatott

                      huzat, levegőváltozás esélye…

                                                                        (P 55)

„A hű igék / elpártoltak tőlem. Hülyére kiabálja /magát a csökött (a túl lezser?) ÉN (na és!)” 

és két  sorral lejjebb a  a h-k és a k-k  valóban torokszorító egymásmellettisége: „ezt gondolják / a gének ( vagy csak ez a ’hamiskulcs-éneknyi’ / torokkaparászás.) Feketelyuk, más semmi.” (Á 84)

 

Hangok a végleten

Mi szól? Hogyan szól?

 „a neandervölgyi ész / bár átütve a zsigereken: ezt gondolják / a gének (vagy csak ez a ’hamiskulcs – éneknyi’ torokkaparászás” (Á 84) A hamiskulcs-ének is beszédes: a zenében élő költő betegségében csak hamisan tud énekelni. Mert kapar a torka. Két k-val. Másutt: hányások, halk hisztéria. Meg kell hallani, mit és hogyan beszél a költő a betegségéről, ami – öntudatos és önkritikus, teljes lényét vállaló humanista ember lévén – nem lehet tabutéma. S ha nem írja is le az orvosi kórismét, az árulkodó tünetek ott vannak a kötetekben. A h kiemelt szerepét láttuk – teljes magyarázatát az ellentét hanggal, a k-val kapjuk meg: „ puha álom  /és érdes árnyékú önkívület / közt kallódsz, a kivilágított / időtlenséghez mérve sorsodat..” (P 118) A kemény k koppanása  a legteljesebb ellentétben van a leheletkönnyű h-val. Kiejtésének élménye heves és megrázó: „mi véd, ha / kánikula vagy egy vad orkán / le-lecsúszik az ember néma, / kobalttal kikövezett torkán?” (P 77)

És k-val jeleníti meg beszédképtelenségét:

                          Iszonyatos hang, érdes, kénes, kóros

                          színezetű. A képzeletet is megkaparó,

                          igaz, de képtelen vagyok cinkosságot

                          vállalni vele. Nem könnyed, valcerező

                          hang (habár szekrénybe zárt vinnyogásra,

                          vakkantásra sem lenne hozzád méltó).

                          Ziháló, becsapva önmagát is. A falka

                          vicsorgását kihívó – vacogtató, rekedt

                          krákogás…

                                                           (P 91)

A rettenet folyamatos, hosszan tartó. Talán az segít, ha ír róla.

                          nem lángnyelvekkel  csak anya-

                          nyelvvel s új születéssel

                          kerestünk kiutat

                          kiáltozva fel-felköhögtük

                          ha fullasztott

                          az elégett  salak

                                                         (P 38)

és hozzátesz egy sort, ami emberi tartását bizonyítja: a legbetegebb körülményeket a társadalom betegségeihez, hazugságaihoz hasonlítja:

                         mint demagóg szavak

Állapotát nála pontosabban senki nem írhatja le, s a leírásban ott van az általam kiemelt két hang:

                         Krákoghatsz, suttogásra foghatod

                         hangod maradékát, s blőd álmok

                         tűntén magadból kiadhatod

                         a slájmot:

                         az eszményinél képlékenyebb,

                         sebezhetőbb maradsz.

                                                        (P 99)

(A sebezhető egyben – mint arról már esett szó – magyarázat a kötetcímre is.)

Lágy, h-val fuvalló sorokkal indul, de elsötétül az á-hangoktól és ugatóvá válik a k-któl az egyik vers:

                      Hullámkarok közt, nézd csak, ölelné magához

                      a mély víz, ám ő csak a fickándozó halakat

                      lesi. Fekete szárnyával-árnyával betakarja

                      áldozatát. Ki vagy te és ki adta neked e

                      nevet? Kárókatona! kormorán! Ízlelgetem,

                      s beleképzelek játékos, bűnös jelentést  és

                      hangulatot.

Majd sok á és sok k következik, míg el nem jut a vers lényegéhez: „kegyetlenséget takar.” (Á 71)

        A költő rossz hangulata – mint láttuk - , sokféle világi, társadalmi okból is komor. Kultúrpesszimizmusában kaparásznak a k hangok, és nemcsak szóélen, hanem a szavak belsejében is: „Konvenciókkal birkózik a nyelv; márványszobrokat / kerülget, szerteszaladnak a / gondolatok: bekalandozni a / spekulációk újabb korszakait. (olykor ez kimondhatatlan zűr-/ zavart okoz); tódulnak a Vonzásokra és választásokra köpő, / tülekedő, szerencsejátékos janicsárok (…) kiapadt könnyek; ugyan ki fog itt még / emlékezni a könyvtáradat kémlelő csendre s a klasszikusaid / kőszénnel fűtött nyugalmára, bár a vidám kibicek kórusából?” (Á 98)

Együtt a k és a h egy középkori himnuszban, ami a magasztos dicséretből a vers végére haláltánccá fajul, egyértelműen a k dominanciája alatt:

                       Kápolnafalra, klastromi

                       kőre vetített aggkori

                       képzelgések – harmóniát

                       hazudó végső csonkaság!

                       Kényszerű vezeklés-adag;

                       rejtett ígéretek  alatt

                       behorpadt mellkas hidegen

                       tartósított hite…

S az utolsó szakasz vadomori-ja:

                       Megingó erkölcs; muzsika

                       sugárzik szét, tán így igéz

                       a végső megsemmisülés (?):

                                   …

                       ott, ahol már untig elég

                       a hús mögötti tartalék.

                                             (P 44-45)

A végső kétségbeesés k-hangjait új hang kíséri: a földről távozás lebbenését hallhatóvá tévő l:

                      Kezdenek már bomlani részeim, illanó

                      kín és kéj olaja, máris a légbe száll.

                      Dögbálvány leszek – ó ég!

                      Jaj, csak lángra ne gyújtsa a

 

                      füstárnyék-derekú, vércseszemű lidérc

                      meggyűlt könnyeim …

                                                  ( P 132)

 

         A költő – mit tehet mást? Versbe foglalja betegségének legkínzóbb tüneteit, a beszédre képtelenséget, a hangok kiejtésének nehézségét. Ezek a leírások a kemény k-hangok „károgása, krákogása” felhasználásával öltenek hangzó testet. A vele szembeállított h feltehetőleg a könnyebb hangadás lehetőségét adja a költőnek, hiszen a h kiejtéséhez nem kell a hangszálakat rezegtetni. A h: egy lehellet, egy suttogás. Néhány nyelvben csak írásban jelölik a h-t: néma, nem hangzó része a nyelvkészletnek (olasz, francia). Feltehetőleg ez a sóhajszerű hang  kevésbé erőltette meg a beteget, mint az éppen a torokban lévő hangszálak erőltetésével képzett k. A h: megkönnyebbülés, de egyben  redukálódott képesség, ami vezethet a teljes elnémuláshoz, a lélek kileheléséhez. Vidámnak tehát a h-t sem mondhatjuk.

                      

    A Lászlóffy-univerzum olyan elemekből épül, amelyeknek a legkisebb elemei, a hangok, ugyanazt mondják, mint a nagyobb összetevők, a szavak, szókapcsolatok, mondatok, gondolatok, versek. A külső világ veszélyeztetettségeiről, a humánum háttérbe szorulásáról és a költő magánéletének felborulásáról, a halállal való folytonos küzdelméről tudósítanak.    Rész és egész homogén egységet alkot: tartalomban, hangulatban, a művek megformáltságában.

      Ritka, hatalmas teljesítmény. Ritka élményt nyújtó olvasmány. Megpróbáltam a lezárt ajtót kinyitni, felfedni a művet a jelennek és az utókornak.