2020.06.04., csütörtök - Bulcsúnapja
search

MÁTYÁS KIRÁLY ALAKJA A MAGYAR IRODALOMBAN

Kiss Gábor

 

Mottó:

 

Eljön a férfiasabb kor…

S lantom nagy Hunyadiak hős harcát zengi

meg akkor.

(Janus Pannonius)

 

 

Mátyás király alakja a magyar irodalomban

 

 

            Hunyadi Mátyás – vagy ahogy a magyar nép legszívesebben nevezi: Mátyás király uralkodásának története, e nem mindennapi tehetségű és felkészültségű államférfi alakja, jellemvonásai évszázadok óta foglalkoztatják hazánk történetíróit, gondolkodóit, a szó, a kép, sőt a zene avatott művelőit. A hihetetlenül gazdag Mátyás-irodalomban jelen vannak a krónikák, a történeti esszék, eposzok, drámák, regények, sőt zenés művek, filmadaptációk is. Ha visszatekintünk a halála óta eltelt több, mint 500 esztendőre, láthatjuk, hogy minden korban igyekeztek valamilyen módon erőt meríteni, tanulságot leszűrni tetteiből, uralkodói magatartásából. Solt Andor írja az 1940-ben kiadott Mátyás király emlékkönyvben, hogy „Nemzeti múltunk számtalan kiválósága közül őt énekelték meg legtöbbször: annyian és annyiszor írtak róla, hogy a Mátyásról szóló műveken lemérhetjük irodalmunk félezer éves fejlődését.”[1] S valóban, e szűkre szabott és korántsem teljes áttekintés sok szemléletes példát szolgáltathat a fenti megállapításhoz.

            Mátyás király alakját az idők során számos sztereotípia vette körül: igazságos, bölcs, művelt, hősies stb. Ezeket a közhelyeket olvasva, egy mindenki által szeretett, becsült, tréfák és vigalmak között élő, vadászó, művészetpártoló reneszánsz király jelenik meg előttünk – ugyanakkor tudjuk a történelemből, hogy ideje jelentős részét hadakozással töltötte, összeesküvéseket szőttek ellene, családi perpatvarai, szerencsétlen házasságai voltak. A rengeteg adó miatt alattvalói szinte utálták; a nagyúri renden lévők – hatalmuk korlátozása miatt – lázadoztak ellene. Az ismert Mátyás-kép kialakulásának, ezen ellentmondás feloldásának egyik első kulcsát Heltai Gáspár „Krónika az magyaroknak dolgairól” című, 1575-ben megjelent művében találhatjuk meg: „Éltében mind az egész ország reá kiált vala Máttyás királyra, hogy igen kövély, nagyravágyó, hertelen haragó és felette igen telhetettlen vólna. Megnyúzná és megönné az országot a sok vámokkal és a nagy rovásokkal, mert négyszer rója vala minden esztendőben az országot etc. De mihellyt meghala, minden ember ottan dícsérni kezdé őtet, mert mindjárt meg kezde bomlani a békesség az országba. Ottan megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavallyából a másikban esék. Akkoron kezdé minden ember megesmerni, micsoda jeles fejedelem vólt volna a Máttyás király. És akkoron kezdének mind az emberek mondani: De csak élne Máttyás király, bátor minden esztendőben hétszer róná meg az országot etc.”[2] Heltai Gáspár – úgy tűnik – nagyon pontosan közvetítette a Mátyás-kép változásait, melyeket még közelről követhetett, hiszen nem sokkal a király halála után született. A Mátyás halálát követő uralkodóválasztás még visszatükrözi a vele kapcsolatos averziókat, hiszen a közkeletű vélekedés szerint nem véletlenül álltak a főurak a krónikás által is „tunya és goromba” jelzővel illetett László, vagyis II. Jagello Ulászló cseh király mellé: olyan urat kívántak maguk fölé, „akinek az üstökét a markukban tarthaták”. Csakhogy alig múlt el a temetés, Kinizsi Pál és Báthori István már csatát vívott Corvin János herceggel, a német csapatok elfoglalták és feldúlták Székesfehérvárt, a törökök pusztították a Délvidéket, a fizetetlen fekete sereg a Felvidéket. Nem csoda tehát a Heltai által feljegyzett közvélekedés, melyet megerősít a Gyöngyösi-kódexben fennmaradt „Emlékdal Mátyás király halálára” című költemény, mely valamikor a XV–XVI. század fordulóján keletkezett. A névtelen szerző már heroikus magasságokba emelte Mátyás alakját, mikor így írt róla:

 

„Magyarországnak fényes tüköre

És rettenetes bajnoka

Nyomorultaknak kies hajléka

Nagy ékességnek is te valál oka.

 

Nagy ékessége tisztességének

Nagy bátorsága félelmünknek

Oltalmazója magyar népeknek

Rettenetes lél az lengyeleknek.

 

Királyok között lél te hatalmas

És nagy ügyeknek diadalmas

Néped között nagy bizodalmas

Légy Úristennél immár nyugodalmas.”[3]

 

            A rengeteg borzalommal járó XVI. század emberei valóban úgy tekintettek, tekinthettek vissza Mátyás korára, mint valamiféle aranykorra. Görcsöni Lantos Ambrus 1574-ben – az ugyancsak Heltai Gáspár által kiadott – Históriás énekében így jellemezte Mátyás korát:

 

„Az bornak, búzának böcsi nem vala,

Mindenféle barom bőséggel vala,

Póroknak sok arany pénzök vala

Só fejér és vas is sikeres vala.”[4]

 

            Ha meggondoljuk, hogy a király valóban be tudta szedni az egyébként elképesztő méretű adókat-vámokat, úgy, hogy az ország láthatóan nem rokkant bele, akkor a krónikás éneke, minden költői túlzás ellenére közel állhat a valósághoz. A romlás századának embere tehát joggal mondhatta ki, amit Görcsöni Lantos Ambrus munkájának folytatója, Bogáti Fazekas Miklós jegyzett le 1576-ban: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság.”

            Láthattuk már e szemelvényekből is, hogy a XVI. századi literátorok igen tájékozottak voltak Mátyás király életét és uralkodását illetően. Ez nem csoda: a történeti irodalomban jól ismert, hogy Mátyás királyról számos, hiteles feljegyzés született már életében. Mindez köszönhető neki magának is, hiszen több neves humanistát hívott meg udvarába, akik azután részben saját feljegyzéseiket, részben a király által készíttetett írásaikat hagyományozták az utókorra. Közismert Galeotto Marzio vagy Pietro Ranzano neve – legkiemelkedőbb azonban mindenképpen Antonio Bonfini, a tudós történész, aki a király megbízásából elkészítette a magyarok krónikáját, illetve folytatásaként Mátyás életének és uralkodásának történetét, majd pedig a király halála utáni eseményeket és II. Ulászló király uralkodását is megörökítette. Ezek a humanisták voltak, akik megalapozták a későbbi korok Mátyás képét; Bonfini írásai először másolatokban terjedtek – ahogy Heltai Gáspár írta, „minden püspöknek megvolt a maga Bonfiniusa” – majd a különböző változatokat összegyűjtve, kiegészítve, 1568-ban Zsámboky János kiadta a teljes szöveget. Aki pedig azonnal nekiállt ezt lefordítani, magyarázni, kommentálni, az nem volt más, mint a már sokat emlegetett Heltai Gáspár, a szászból lett magyar, a katolikus papból evangélikus, református, majd unitárius lelkész, kolozsvári patrícius, nyomdász és kiadó. Heltai tette közkinccsé magyar nyelven Bonfini munkáját – az ő Mátyás képe alapvetően pozitív, de reálisabb is, mint némely, az uralkodót ájulásig ajnározó bértollnoké. Az ő Mátyása igazi nagyúr, sokszor kevély, uralkodásában magahitt, néha igazságtalan – de jó ember is, gondolkodó, tudósokat, tudományt pártoló, az országot keményen és hősiesen oltalmazó; Heltainak egyébként legrosszabb véleménye az urakról, különösen a törökkel paktáló Szapolyai Jánosról volt. A krónikás szöveg mellett – és ez igen fontos momentum – a királyról külön jellemzést is készített, és ebbe beleszőtt olyan elemeket, amelyek később a nép között kerengő Mátyás-mondák alapjává váltak. Írt az álruhás esetekről: a török tábor kikémleléséről, a budai szőlőkapások közé vegyülésről; a kolozsvári bírónál lezajlott fahordás történetét egész részletesen megörökítette. Mátyás alakja itt már átfordult a legendákba, és lehetőséget kínált arra, hogy az „egyszerű nép” is magáénak tudhassa  a nagy királyt.

            A későbbi korok gondolkodói, irodalmárai ezt a két szövegkiadást használták: Bonfinié is, Heltaié is megjelent a XVIII. században újabb kiadásban. Bonfini krónikáját használta fel Zrínyi Miklós is, a költő, aki a XVII. század szellemi életének egyik legnagyobb hatású szerzője volt. Zrínyit erősen foglalkoztatta az ország sorsa: bár lojális alattvalója volt a Habsburg-háznak, de jól látta, hogy a birodalmi érdekek hogyan gyűrik maguk alá Magyarország érdekeit, és sehogy sem jut erő a legnagyobb veszedelem, a törökök kiűzésére. Azt is érzékelte, hogy a magyar nemzet egysége megbomlott, katolikusok és protestánsok, Habsburg- és törökpártiak esnek egymásnak, az országgyűléseken gyártják a törvényeket, de senki sem tartja be őket. Ráadásul az 1655. évi  országgyűlésen az udvar szerette volna elfogadtatni a Habsburg-család örökös királyságát, amit akkor az országgyűlés elutasított; megjelent viszont egy névtelen röpirat (ma már tudjuk, hogy Pálfalvay Antal c. püspök készítette), amely nem éppen hízelgően nyilatkozott nemzeti királyainkról. Zrínyit oly mértékben háborították fel ezek az események, hogy hazatérve, visszacsapást készített elő. Így született meg 1656-ban, történelmi esszé formájában a „Mátyás király életéről való elmélkedés”. Zrínyi olyan példát keresett történelmünkben, amellyel saját korának minden romlottságára választ adhat – így lelt rá ő is a nagy király alakjára, akit így jellemzett: „De nem mindenik seculumban (században) születik Fénix, és sok száz esztendeig kell fáradozni a természetnek, meddig formálhat oly embert, aki világ s országok megbotránkozásának gyógyítója legyen, s maga nemzetének megvilágosítója. Ilyen vala a mi jó Mátyás királyunk, aki mellé avagy igen kevés, avagy senki Keresztyén királyok közül, kik utána voltak, ne álljon hasonlatosságért, mert bizony megocsusodik érdeme Mátyás mellett, s elvész tündöklősége, mint a csillagoknak nap támadásán.” Zrínyi nagyon alaposan elemezte Mátyás uralkodását, nem hallgatva el rosszallását sem, pl. Szilágyi elfogatásáért vagy a csehek elleni háborúságért – ezt különösen azért helytelenítette, mert vallási ürüggyel tört ki, a pápa ösztönzésére, Zrínyi pedig élesen ellenzett minden, vallási okokból történő háborúskodást, még a törökök ellen is. Nincs mód hosszan elemezni e nagyszerű írásművet – kommentárjai, magyarázatai rendkívül érdekesek, érthettek belőle kortársai. Kettőt hadd idézzek a legjellemzőbbek közül: „Nusquam libertas gratior extat, quam sub rege pio”, vagyis „A szabadság sehol sem biztonságosabb, mint egy jó király alatt.”  A másikat csak magyarul: „A királyok esztelenségéért a népek bűnhődnek.” Írta ezt a Habsburg abszolutizmus árnyékában…[5]

            Nemcsak Zrínyi Miklós volt azonban, aki Mátyás király alakját a példaképek közé sorolta. A XVII. században megerősödő jezsuita rend egyre több iskolát, kollégiumot állított a nevelés szolgálatába – ennek része volt (amelyet később más tanítórendek is átvettek) az úgynevezett „iskoladrámák” készítése, amelyeknek a diákok erkölcsös nevelését kellett szolgálniuk. A jezsuita szerzők örömmel nyúltak Mátyás alakjához: dicsőítették uralkodói erényeit, hősiességét, kegyességét (ez utóbbi illusztrálására gyakran dolgozták fel a Szilágyi Mihállyal való konfliktusát, és a megbocsátást). E darabokat latinul írták és adták elő, így a rend külföldi iskoláiba is eljutottak, ezzel is öregbítve Mátyás nemzetközi hírnevét. Egy nevezetes előadásról szükséges ezzel kapcsolatban megemlékezni: 1707. december 28-án Kassán, a jezsuita kollégium növendékei magának Rákóczi fejedelemnek és kíséretének játszottak egy három és fél órás darabot Mátyás királyról. A darab címe is barokkosan hosszú, tartalma szerint: A halandó által elérhető, Pallas által is dícsért legfőbb hadi dicsőség, avagy Corvin Mátyás egykori magyar király hadi erénye. Ezek az iskoladrámák sokszor zenével, tánccal is kiegészültek, néha száz szereplőjük is volt – minden bizonnyal hatással voltak a világi színészetre, és az is nagyon valószínű, hogy a magyar nyelvű színiirodalom nem véletlenül nyúlt mindjárt kezdeteikor Mátyás király alakjához.[6]

            A XVIII. század Magyarország újjászületésének százada – lecsapolták az elmocsarasodott területeket, újra benépesültek az elpusztult falvak, megindult a lakosság növekedése, a jövevények magyarosodása. A Habsburg uralkodók támogatták az ország újraéledését, de az összbirodalom érdekeinek megfelelően korlátozni akarták szuverenitását. Mindez kiváltotta a magyarok kissé dacos, önérzetes, a nemzeti érzést középpontba állító magatartását. Ez minden területen jótékony hatást gyakorolt a magyar kultúrára – az irodalom, a tudományok, a művészetek virágzásnak indultak. A modern, az európai áramlatoknak megfelelő irodalom megalapozója a közvélekedés szerint Bessenyei György volt. A tiszántúli nemesifjú Bécsben, a nemesi testőrségnél szolgált, és mohón szívta magába a felvilágosodás eszméit – munkái legalább annyira bölcseletiek, mint irodalmiak. Ő is megtalálta a maga Mátyás király alakját, melyet egy haténekes eposzba foglalt. Ez az eposz azonban nem hasonlít az antik eszményekhez, Zrínyi műveihez – a racionalitás jegyében íródott. Így kezdődik:

 

„Ama nagy Hunyadi Mátyásról éneklek

Kit ditsőségének karjai közt lelek,

A ki Thronusáról tudott törvényt szabni

S Hazáján mint Atya Király uralkodni.”

           

            Ez az Atya Király az eposz kulcsszava: a „jó uralkodó” eszméjével és gyakorlatával foglalkozik az egész mű során (ne felejtsük el, hogy Bessenyei Mária Terézia alattvalója volt!). Mátyás alakja itt vészesen hasonlít a felvilágosult abszolutizmus király-eszményére, és külön erénye (úgy mint a jezsuita iskoladrámákban) a nagylelkűség, a megbocsátás. Bessenyei – akárcsak Zrínyi Miklós – erősen helytelenítette a csehek elleni háborút, mert nem fogadta el az erőszakos térítést (Mária Terézia uralkodása idején ez még élő gyakorlat volt). A történetben még Vitéz János érsek is kikel Mátyás térítő szándéka ellen.[7]

            Bessenyei eposzának inkább csak eszmetörténeti értéke van – van viszont egy irodalomtörténeti érdekessége. A „Hunyadi” ugyanis csak kéziratban maradt fenn: 1929-ben a budapesti Állami Berzsenyi Dániel Reálgimnázium VII. osztálya saját költségén – a diákok uzsonnapénzét összeadva – kiadta ezt a művet nyomtatásban. Az osztály tanulója volt – többek között – Hegedüs Géza, a későbbi neves író és főiskolai tanár, aki ezt a megkapó történetet meg is írta önéletrajzi művében.[8]

            Ugyancsak a kor nagy kérdései köszönnek vissza a Bessenyeit követő nemzedék egyik jellegzetes alakjának, Szentjóbi Szabó László Bihar megyében élő költőnek a drámájából, melynek címe: „Mátyás király, vagy a nép szeretete jámbor fejedelmek jutalma”. A színmű keletkezésének dátuma: 1792, ami máris elárulja megírásának és címválasztásának okát. II. József és II. Lipót uralkodása után vagyunk – ismert, hogy József császár nem volt hajlandó megkoronáztatni magát, nehogy meg kelljen esküdnie a magyar törvényekre, mert azok betartását reformjai akadályának vélte. II. Lipót rövid uralkodása és halála után I. Ferenc megkoronázására készült az ország: semmi meglepő nincs ezek után abban, hogy Vitéz János érsek így oktatja a koronázásra készülő Mátyást: „Esküdj meg, hogy a mi törvényeinket és szabadságainkat megtartani és oltalmazni fogod! Esküdj meg, hogy az alattvalóidnak kegyes atyja, a szerencsétleneknek oltalmazója, a szűkölködőknek jóltevője, a bűnösöknek igaz, az eltévelyedetteknek irgalmas és igaz bírája lész!… Esküdj meg, hogy hazánkat mindenféle lehető ellenségektől megoltalmazod!” Rögtön látható, hogy a koronázási eskü szövege ötvöződik itt a felvilágosodás által megalkotott „jó király” eszméjével – ráadásul ebben a drámában Mátyás olyan eszményien ember és király, hogy a rendek nem is kívánják vele aláíratni a koronázási hitlevelet, ő meg a trónt elfoglalva sírva borul anyja nyakába – itt már jelen van egy újabb európai ízlésbeli jelenség, a szentimentalizmus is.[9]

            A XIX. század más irányt kezdett szabni az irodalomnak és a többi művészeteknek: a klasszicizmusból a romantika felé vették az útjukat. A két felfogás, stílusirányzat határán egy gyönyörű magyar verset találunk, Berzsenyi Dániel „Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás” című ódáját. Berzsenyi az „atya-király” tépelődéseket magára hagyva, visszatért a nemzeti büszkeséghez, ahhoz a király alakhoz, aki évszázadokra visszamenőleg a legnagyobb hírnevet szerezte országunknak. Csak úgy dübörögnek sorai:

 

„S mikor ragyogtak tornyaid, oh Buda!

Felségesebben, mint mikor a dicső

         Király s Apollo tisztelője:

         Bölcs Hunyadiak kezein virágzál?

 

Mint hajdan a Delius oszlopit,

Delphus csudáit napkelet, alkonyat

         Bámulta s a fáradt zarándok

         Ormai közt iszonyodva állt meg:

 

Sok messzi ország bölcsei, bajnoki

Jöttek hazánknak látni dicső egét

         Rémülve nézett a világ ránk

         S nemzeteket tapodó erőnkre.”

 

            Berzsenyi ódájában – és persze világképében – Mátyás alakja a romlatlan nemzeti virtust testesíti meg az elpuhult, tespedt jelennel szemben; ugyanúgy ébreszti alakját, mint Vörösmarty Árpádét a Zalán futásában: „Ki vagy te fényes csillag az óvilág Sötét ködében? Századok éjjele nyugszik terajtad: mégis égő arculatod közibénk sugárzik.”[10] Ez pedig már a romantika irányába mutat. A romantika múlt felé fordulása ugyanakkor már nem csak a „jót” és „értelmeset”, hanem egyre inkább az „érdekeset”, az „izgalmasat” is keresi; az antik hősökből pedig lassan, de biztosan ismét emberek lesznek. Így járt Mátyás király is: alakját a történeti kutatások mellett az egyre nagyobb számban megjelenő, személyéhez kapcsolt anekdoták is színesítették (ezek egy része tipikus vándormotívum, de viharos gyorsasággal terjedtek). Megjelent és szinte egyeduralkodóvá vált személyével kapcsolatban az „álruhás” motívum – mint említettük, ezt már Heltai Gáspár is terjesztette, de a korábbi századok hősi eszményéhez nem illett ez a magatartás.

            Most viszont számos dráma szerzője kapott a témán: említsük meg csak Andrád Eleket (Mátyás király és a kolozsvári bíró – 1807) vagy Pálóczi Horváth Ádámot (A tétényi leány Mátyás királynál – 1816). A színművek elmaradhatatlan kelléke az álruha, a leleplezés, az igazságtevés. A kor kiemelkedő drámaírója mindenképpen Kisfaludy Károly, aki már egész drámasorozatot tervezett „Mátyás kora” címmel. A 12 műből négy készült el: ebből a „Barátság és nagylelkűséget” tartják a legtöbbre, melyben Mátyás király a kegyvesztett Janus Pannonius koporsójánál meditál, a hamvakat őrző remete társaságában, az uralkodás követelményeit és a természetes emberi érzéseket összeugrasztó sorsról. A trónus ára az egyéniség háttérbe szorítása, megtagadása – jellegzetesen romantikus felfogás.

            Kisfaludy Károly vígjátékaiban is élt az álruhás, igazságtevő Mátyás alakjával; ugyancsak etalont teremtett „Budai harcjáték” című, 1828-ban írt balladájával, melyben a cseh Holubár lovaggal vívott lovagi tornát örökítette meg.

            E motívumot alkalmazta Arany János is, a Pázmán lovag című víg balladában, de a király nevének említése nélkül.

            Az álruhás történetek egyik legszebbike Vörösmarty Mihály „Szép Ilonka” című műve (1833); bár a történet hőse nem igazán Mátyás király, hanem a reménytelenül szerelmes Ilonka, Mátyás alakja is rokonszenvesre van hangolva. Igaz, hogy akarva-akaratlanul ő kergeti reménytelen helyzetébe a lányt, viselkedése mégis nemes, tartózkodó, nyoma sincs benne a későbbi korokban olyan dehonesztáló, szoknyavadász figurának.

            A szép regébe Vörösmarty egy igen aktuális politikai üzenetet is beleszőtt – ne feledjük, 1833 a nagy reformkori országgyűlés ideje – az álruhás Mátyás szájába adva a király szerepéről szóló korabeli felfogást:

 

„Éljen hát a hős vezér magzatja,

Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja,

Melyben attól elpártolni kél;

Egy király se inkább, mint hitetlen:

Nyűg a népen a rossz s tehetetlen.”[11]

 

            Mátyás király alakjának a társadalmi-politikai küzdelmekbe való bevonása más költőknél is megjelenik: a néppel való szoros kapcsolatát többen is kiemelik – pl. Czuczor Gergely regéjében Hunyadi Mátyás eredetileg szegény származású, és így lesz nagy király; Erdélyi János történetében pedig az angyalok az eke mellett koronázzák meg a beteg béres helyett szántó királyt.

            Garay János Mátyás király Gömörben című, 1840-ben készült „történeti életképében” Mátyás már társadalmi igazságot tesz, amikor így szól az urakhoz:

 

„Ím dolgozott a munkás, míg vigadánk, urak

Ne váltanók fel őket, hogy ők vigadjanak?”

 

            Erre a korra datálódik az első Mátyás regény is; 1839-ben készült Jósika Miklós: Csehek Magyarországon című nagyepikája. A király itt, mint tökéletes, gáncs nélküli lovag jelenik meg, esze, ereje, műveltsége, emberi nagysága páratlan. Jósika regénye – összhangban Széchenyi István „kiművelt emberfőket” kívánó és támogató magatartásával – eszményi példát akart állítani a király alakjával a kor magyarjai elé. Ezt tették egyébként a többi szerzők is: Mátyás király hihetetlen népszerűségére még a reformkorban hazánkba utazó angolok is felfigyeltek. A közönség semmi dehonesztálót nem fogadott el vele kapcsolatban: feljegyezték, hogy mikor 1846-ban Hugó Károly: Egy magyar király című darabjában kedvezőtlenül ábrázolta Mátyás királyt (egy igazságtalan ítélet kapcsán), a színházi közönség egy része tüntetőleg elhagyta az előadást… A XIX. századi mértékadó író-költők szinte kötelességüknek érezték megemlékezni Mátyás királyról – csak említsük meg Gyulai Pál, Tompa Mihály, Szász Károly, Vajda János, Thaly Kálmán nevét – műveik a Mátyás anekdoták gazdag tárházának felhasználásával készültek, de bentmaradtak az irodalmi toposzok körében. Találhatunk azért itt is aktuális üzeneteket, pl. Jókai Mór 1857-ben írt Dózsa György drámájának betétdalában:

 

„Világverő Mátyás király sírján még a virág zöldül

A dicsőség hova tűnt el a szép magyar földrül?

Leáldozó nap sütése, alkonyodó éjről:

Régi dal, régi dal, régi dicsőségről…”

 

            Nem nehéz kitalálni, hogy a levert szabadságharcot siratta a versben Jókai.[12] Érdekes még, hogy Arany János egy egész balladakört épített fel a Hunyadiak köré, de a király alakját nem tudta megénekelni, bár készült rá, csak töredék sikerült neki…

            A XIX. század második felében fokozatos változás állt be Mátyás alakjának megformálásában, melyet összefüggésbe lehet hozni a polgárosodó ország kultúrájának kommercializálódásával. Az álruhás történetek kikezdték a király alakjának fenségességét,  egyre több frivol vonás jelenik meg személyében. Vahot Imre – egyébként megbukott – Költő és király című művében maga Beatrix királyné ecseteli az uralkodó szoknyavadász voltát: „Ő álruhában száz helyen és százféleképpen szokott megjelenni, s minden lépten egy-egy szerelmi kaland nyomát hagyja maga után.” A későbbi, hasonló fogantatású alkotások közül talán a legszínvonalasabb Mikszáth Kálmán: A szelistyei asszonyok című kisregénye. A közismert történetben Mikszáth ízlésesen egyensúlyoz a hagyományosan kötelező királytisztelet és az anekdotikus tiszteletlenség határán, de Mátyás figurája már inkább az eszes, pajzán, bővérű uralkodót jeleníti meg. Ez a történet roppantul népszerű lett, számos nyelvre lefordították, több operettfeldolgozása is ismert. Az 1960-as években „Mit csinált felséged 3-től 5-ig” címmel filmet forgattak belőle, 1976-ban pedig többrészes TV-film alapjául szolgált. Mikszáth még egy érdekes históriából készített regényt a Kis prímás címmel: ez azt örökítette meg, hogy csinált Mátyás király esztergomi érseket Beatrix királyné unokaöccséből.

            A XX. századhoz érve tehát Mátyás alakjának szinte minden ismert vonását felvázoltuk. Ami ebben a században történt Mátyás megjelenítésével, azt többé-kevésbé láthattuk a korábbi időszakokban is. Bródy Sándor „Mátyás király házasít” című darabjában a romantikus érzékenységtől, de a naturalisztikus ábrázolástól sem riadt vissza („Ha akarlak, látlak, ha megunlak, szemétdombra doblak” – mondja pl. a király a Petronka nevű lánynak). A konzervatív felfogás nem is fogadta ezeket az elterjedt ábrázolásokat, és 1924-ben Surányi Miklós megírta nagyregényét, a Nápolyi asszonyt, melyben megpróbálta helyreállítani a király „megtépázott” becsületét. Az ő felfogásában Mátyás a XIX. század eleji, „gyémántsisakos” ember eszményét testesíti meg, leckét adva a laza erkölcsű világnak. Juhász Gyula nagyszerű szonettjében[13] Mátyás „királyi holló, mely nyugatra tart”, de közben garabonciásként „írt keres az árva pór bajára”; Móra Ferenc tündéri verses meséjében, „Az aranyszőrű bárányban” egy igazi népi hősre, az igazmondó juhászra támaszkodó, bölcs uralkodó. Megjelenik alakja Heltai Jenő: A néma levente című színművében; Harsányi Zsolt 1937-ben egy hatalmas, regényes életrajzot szentelt életének. Ezt a művet Hegedüs Géza ajánlásával 1985-ben újra kiadták, tehát ma is használatos – meg kell jegyezni róla, hogy irodalmi szempontból nem sokra tartották az ítészek, de azt mindenki elismerte, hogy a korabeli történeti irodalmat rendkívül alaposan tanulmányozta, ezért az ismeretterjesztésnek fontos eszköze.[14]

            Az újabb keletű regények közül említsük még meg Jankovich Ferenc háromkötetes nagy művét, a Világverő Mátyás királyt, Kiss Dénes: Jégen választott király című könyvét – s utoljára egy kissé furcsa nyelvezetű és felfogású könyvet, mely 2000-ben jelent meg, Mathias Rex címmel, Benedek Szabolcs szerzőségében. Mátyás itt egyes szám első személyben, a XX. század végi fiatalok lezser, szlengbe hajló nyelvén „szövegel”…

            Időutazásunk végén, melyben csak villanásokat mutathatunk fel a rendkívül gazdag Mátyás irodalomból, láthatjuk, hogyan épült fel az a Mátyás-kép, amelyet mi is ismerünk, használunk. A történeti kutatások még gazdagíthatják ezt a képet – a magyar nép azonban már mindörökre a mesék vándorútján ballagó, igazságot tevő király alakját örökítette meg emlékezetében. Ezt a képzetet pedig még a fekete sereg sem tudná megingatni… Heltai Gáspár fabuláival szólva: Bizony, így van ez…

 

 

 

 

[1] Solt Andor: Mátyás király a magyar szépirodalomban = Mátyás Király. Emlékkönyv születésének ötszáz éves fordulójára. Budapest, 1940. II. 455. p.

[2] Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól. (Sajtó alá rend.: Kulcsár Margit.) Budapest, 1981. 402. p.

[3] ld. Solt Andor i. m. 456–457. p.

[4] ld. Solt Andor i. m. 460. p.

[5] Zrínyi Miklós: Mátyás király életéről való elmélkedés = - -. Válogatott prózai írások. Budapest, 1954. 19–57. p.

[6] ld. Solt Andor i. m. 462–463. p.

[7] Hunyadi. Bessenyei György által. Budapest, 1929. 63 p.

[8] Hegedüs Géza: Egy jól nevelt fiatal felkészül. Budapest, 1984. 425 p.

[9] ld. Solt Andor i. m. 466–467. p.

[10] Berzsenyi Dániel: Összes művei. Budapest, 1978. 31–32. p.

[11] Vörösmarty Mihály: Költői művei. Budapest, 1987. I. 231–235. p.

[12] ld. Solt Andor i. m. 478. p.

[13] Juhász Gyula: Mátyás király. = - - összes versei. Budapest, 1970. 50–51. p.

[14] Hegedüs Géza: A szerző, a műfaj és a hős = Harsányi Zsolt: Mathias Rex. Budapest, 1985. I–VIII. p.