Vég Veronika: Rab Lia két szerelme

A 21. században szinte mindenhol az utcákon gyanús fekete furgonok jártak, a szülők ki sem engedték gyermekeiket egyedül. Az a hír járta, hogy a fekete rablók-mert így nevezték el őket- különböző módszerekkel kábítják el áldozataikat, és viszik ismeretlen helyekre.

A városszéli erdőben volt egy kisebb ház, ebben egy lány lakott nevelőapjával. A lányt, akit Liának hívtak, nem engedték be a városba, mert annyira féltették. Lia nem tudta, mi is folyik a világban, nem tudott a fekete kocsikról, és az ott rejlő veszélyekről, de nagyon kíváncsi volt a városi életre. Amikor betöltötte a 17. életévét, elhatározta, hogy elszökik, csak egy éjszakára bemegy a városba, bulizik egyek, mint a többi fiatal, és mire apja reggel felkel, már otthon is lesz. Jól kieszelte a tervét, és meg is valósította. Nevelőapja már este tíz körül mélyen aludt. Lia ezt látva útnak indult. Eljutott az első szórakozóhelyig, ahová bement volna, de nem volt nála pénz a belépőre. Az őrök jegy nélkül nem engedték be, de az egyik felajánlotta neki, hogy hazakíséri, ne kelljen egyedül az éjszaka közepén mászkálnia. Lia elfogadta az ajánlatot, hiszen barátai nem voltak, így legalább ismerkedhetett. Út közben jól elbeszélgettek, és a lánynak egészen megtetszett a fiú. Nem akarta felvetni előtte titkát, hogy igazából az erdő közepén lakik, ezért azt hazudta, hogy a faluvégi utolsó ház az övék. A fiú addig kísérte, ott megbeszéltek egy újabb találkozót, elbúcsúztak egymástól, és Lia elindult a ház felé, majd bebújt egy bokor mögé, ott megvárta, míg a kísérő fiú elhagyja az utcát, és hazaindult. Az erdő széli úton nem volt közvilágítás, semmit sem lehetett látni, de a lánynak semmi félelemérzete nem volt. Egészen addig, amíg egy szúrást nem érzett a felkarjába, amitől elkábult. Amikor magához tért, egy üres, rideg teremben találta magát. Nagyon megijedt, a falnak dőlve, magába zuhanva sírni kezdett. A sírást meghallva nyitódott az ajtó, és egy izmos férfi lépett be rajta, majd azt mondta, nem teszek kárt benned, ha azt teszed, amit mondok. A lány több hónapon keresztül élt a férfi mellett. A férfi kihasználta, megszégyenítette, szolgának használta. Nem bánt vele kegyesen, a lány mégis úgy érezte, törődik vele. Átgondolta életét, rájött, hogy kevés az esély arra, hogy valaki megtalálja, ezért belenyugodott a helyzetébe, és az idő során meg is szerette a férfit.  Liát eltűnése reggelétől keresték, a város tele volt a képével. A kép eljutott a fiúhoz, aki aznap éjjel hazakísérte. Úgy döntött, addig nem nyugszik, míg a lány elő nem kerül. Átkutatta az egész környéket. Már csak egy tippje volt, hogy hol lehet. A várostól távol volt egy föl alatti pince, sok éve rendezetlenül, senki nem használta. Amikor odaért, látta, hogy a lejárat ajtaja nyitva van, hát lement. Egyből megpillantotta Liát, aki nagyon megörült, és a fiú nyakába ugrott. Lia elrablója, aki időközbe beleszerelmesedett Liába, megjelent az ajtóban. Észrevette, hogy a lány más nyakába ugorva várja haza, és nagyon ideges, féltékeny lett. Hirtelen felindultságában meg akarta ölni a fiút, de a lány a fiú elé ugrott, így terve kudarcba fulladt, hisz a lányt nem akarta bántani. Lia megkérte elrablóját, hogy üljenek le, és nyugodtan beszéljék meg a történteket, hányadán is állnak. Kötöttek egy megállapodást, miszerint hármasban is tudnak boldogan élni. A megállapodás egy ideig jól működött, de hamar rájöttek, hogy a pincébe örökre nem maradhatnak, a kinti világ pedig tönkre tenné kapcsolatukat.  Lia elrablóját valószínűleg börtönbe zárnák, ami megkeserítené életüket. Így egy végső megoldáshoz folyamodtak. Úgy gondolták, a megoldás csak az öngyilkosság lehet. Italukba mérget kevertek, a méreg elfogyasztása előtt feketével a falra egy szöveget írtak, ami így szólt:

„Boldogságunk útjába már nem állhat semmi, csak veletek tudok én boldog lenni. A világon és azon túl, hol az élet megfakul.”