2020.03.31., kedd - Árpád napja
search

A római birodalom fénypontja

Debreczeni Balázs

A római birodalom Traianus császár alatt érte el legnagyobb kiterjedését. Ezt persze még nem tudhatták akkoriban a császár-alattvalói, a római néptömegek; s honnan a csudából is tudhatták volna, milyen jellegzetes formájú félszigeten laknak. Hogy e félsziget olyan kecses, amilyen kecsesek csupán a leendő olasz csizmák lesznek, sok ezer esztendő múlva.
Nem. Mindezen rejtelmes dolgokat még a nagy Pontifex Maximus sem tudta, hiába tanulmányozta nap mint nap a madarak röptét elmélyülten s hiába jósolt állati belsőségből.

A márványból készült Traianus-oszlop a Császár hódításainak emlékműve. Az oszlopot díszítő domborművek a mai képregényekhez hasonló módon mesélik el a római légiók győzedelmét. A harminc méteres emlékmű reliefjein ádáz küzdelem dúl: a sisakos, kardos, pajzsos római harcosok hosszú, tömött sorokban nyomulnak előrefele; oly buzgók, akár a spriccelő spermiumok. Az ütközetben elesett „hősök” saját vérükkel termékenyítik meg a provinciát.

… Nyári éjszaka volt, fülledt meleg. A forró, macskaköves utakat elfoglalták a plebejusok. A macskaköveken, meghatározott időszakonként, római katonák meneteltek. Olykor megálltak egy-egy épület kapujában, s hangosan kiabáltak:
– „Traianus nevében, engedjen be!”…
Kényes, olajozatlan macskajaj keveredett a Holdat ugató kutyák alkalmi koncertjével. 

Rúfusz költő volt, barátja filozófus. Aznap éjjel éktelen női sikításokra ébredtek fel. Két római légionárius ráncigált egy hangosan sikítozó, vörös hajú némbert a filozófus villája előtt.
– Most biztosan megerőszakolják, majd bedobják a Tiberisbe. – mondta a költő.
– Igen… És mindezt alighanem „Traianus nevében” teszik… De mért kiabál? – kérdezte a filozófus.
– Szeretné elmondani az Igazságot. Azt akarja, hogy meghallgassuk. 
– Nevetséges… Minden indulat nevetséges. Senki sem fog segíteni rajta. Az emberek elhúzódnak az útból.
– Az Igazság az utcán ment, és ordított. Mi pedig meghallgattuk a szavát, és most nem tudunk visszaaludni tőle. Róla gondolkodunk, az Igazságról. Ez is valami. 

Rúfusz, a költő, eloltotta az olajmécsest. Barátja azonban álmatlan volt, a sárgán lebegő teliholdat nézte. Az erkélyen állva kiváló évjáratú bort kortyolgatott. Nagyon fáradt volt aznap este. Azt remélte, egy kicsit később elszenderedik a bortól. A Hold előtt Jupiter madarát látta elsuhanni az égen. „Mit jelent ez?” – töprengett elmélázva. „Holnap majd beszélni fogok a Pontifexszel, hátha kiokosodom tőle!”

A házuktól néhány utcányira, a két római légionárius eközben a Tiberis felé tartott. A vörös hajú lány ott rúg-kapálódzott a magasabbik hátára vetve. Már éppen ott álltak – akárcsak Hannibál a Korai-magömlés kapujában –, amikor is egy sötét árny suhant el az égen, nekivörösödött fejük fölött. Izmos, tagbaszakadt fickó. Atlétikusabb testfelépítésű, mint a római gladiátorok. Sötét lovagi köpenyében olyan volt, mint a „zoomorf” – (még nem tudhatták!) – mezopotámiai istenségek: félig emberi alak, félig egy bőregér behemót keveréke.  
A vörös hajú lány – Paulinának hívták – mindeközben kereket oldott. 
– Traianus nevében, engedjen el! – ordították a rómaiak. Ám az ultrahangokkal kommunikáló rejtélyes teremtmény a füle-botját sem mozdította…

Valaki – (vagy: „Valami”) – „Jött”, „Látott” és „Igazságot” szolgáltatott aznap éjjel. Majd tovaszállott az éjszaka fekete leplének számtalan redője alatt.