2020.10.30., péntek - Alfonz napja
search

Balaton László: Bódé-magány

                                                                     

  "A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott."
Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról

  Hiába várta, az egyik reggel nem nyitott ki. Aztán másnap, sőt, harmadnap sem. Huszonöt éve dolgoztak együtt. Ők ketten. A méregzöld furnérlemezből összeeszkábált újságosbódé és a rokkantnyugdíjas férfi, Aladár bácsi. (Aladár úr, így hívták a lakótelepen, ahol ő volt az egyetlen hírlapárus.) A bódé gerincoszlopán, bordapolcain tartotta az újságokat, magazinokat. Aladár úr kis, háromlábú vasszéken ült, két vastag párna biztosította alfele kényelmét. A fülke oldalán nyílt egy szűk bejárat, az öreg csak lehajtott fejjel fért be rajta. A nyári hőségben résnyire nyitva tartotta az ajtót. Télen két kötött pulóverben, mellényben, kabátban, sálban, a füleit is védő sapkában ült a bódé közepén. Vastag kordbársony nadrágja alá jégeralsót húzott, a hótaposó a vádlija közepéig melegítette a lábszárát. Csak ujjatlan kesztyűben tudott dolgozni, mert különben nem tudta volna a pultra szórt aprót felcsippenteni, vagy kihúzni a vékony napilapokat az újságstócból. Mindig a tenyerét tartotta a fizetségért, de az érmék minduntalan kihullottak remegő kezéből.


  Sokáig jól ment az üzlet, reggelente hosszú sor állt a pavilon előtt. Árusították a megyei napilapot, az országos napilapokat, színes magazinokat: női divatmagazinokat, gyerekújságokat, autós újságot, zenei kiadványokat, pult alól pornólapokat; hivatalosan, a polcról, erotikus újságokat, romantikus regényeket, totót és lottót, kaparós sorsjegyet, cigarettát, öngyújtót, rágót, cukorkát, csokit, buszjegyet, levelező- és képeslapot, borítékot és bélyeget, telefonkártyát.

 A bajok akkor kezdődtek, amikor megnyílt az első szupermarket a lakótelepen. A változás nem hirtelen állt be. Nem, sajnos, nem. Lassan és tompa fájdalommal növekedett a válság. A sebtapaszt is jobb gyorsan letépni, erős, de mégiscsak egyszeri fájdalmat okozni. Itt nem erről volt szó. Lassan, kínkeservesen terjedt a seb, egyre mélyebbre szakadt a húsban, egy finom szellő, egy csepp eső is az idegeket megtépő, égető fájdalmat okozott. Aztán az éles keserv elmúlt, maradt az örökké lüktető, soha nem szűnő - bár enyhe - szenvedés. Egyre csak fogytak a vevők. A törzsvásárlók sokáig kitartottak, de reggel már nem állt sor az újságosbódé előtt. A melósok még jöttek a sportújságért és a cigiért, a közeli gimnázium diákjai még rágóért, csokiért, és főleg cigiért (Aladár úr szálanként is árulta nekik), a tanárok a kormánypárti vagy ellenzéki napilapokért. A tompa fájdalmat a bevétel folyamatos csökkenése okozta.


  Aladár úr évekig kitartott. Minden egyes nap fél hatkor nyitott - még vasárnap is -, délben bezárta a bódét, hazament a két sarokra lévő lakásába, a hetedik emeletre, ahol az ebédet pontban negyed egykor - nem 12:14-kor, nem 12:16-kor, hanem pontosan 12:15-kor - tálalta a felesége, Mária asszony. A koszt - ahogy az asszony nevezte - gyomorkímélő volt, mert Aladár bácsit emésztési zavarok kínozták. A koszt - ahogy a férj nevezte - pocsék volt. Csibeleves só és bors nélkül, zöldségleves só és bors nélkül. Főtt krumpli, rizs, natúr csirkemell. Só nélkül. Az öregúrnak minden reggel sült kolbászt vagy hurkát csempésztek a bódéba a törzsvevői, némi friss fehér kenyér és ecetes paprika is dukált mellé.


  Aztán felépült a szupermarket mellett a pláza is, benne az országos hírlapterjesztő hálózat kioszkjával; a régi vevők is kezdtek elmaradozni, és ezek a hiátusok már durva tőrdöfések voltak. Az internet fokozatos térnyerése is csökkentette a papíralapú újságok keresletét. Ugyan ki olvas tegnapi, múlt heti, múlt havi híreket? Egy kattintás és a világ minden friss történése elolvasható. A döfések először csak a combba, a karizomba hatoltak, csak alig a húsba, a bőr alá. Aztán a májba, a gyomorba, a belek közé. Legvégül a kegyelemdöfés: a szívbe egyenest. Eljött az a nap, amikor nem jött senki.


  Az újságosbódé is érezte, látta, hogy minden megváltozott, hogy minden változik napról napra. Hogy milyen kevesen vásárolnak, hogy eltűntek a megszokott figurák, eltűnt a reggeli törzsvendégcsapat, akik órákig elbeszélgettek, cigarettáztak a bódé előtt, politizáltak, szidták a mindenkori kormányt, majd visszasírták négy múlva, megbeszélték a meccseket, szidták a városi futballklub játékosait, edzőit, vezetőit, majd visszasírták őket néhány év múlva. Észrevette, hogy a terjesztő egyre kevesebb újságot hoz, a kulturális folyóiratok eltűntek a polcairól, a napilapok minimálisra csökkentett példányai hézagosan is elfértek a főpolcon. A kirakatba már alig került valami, az eddig árnyékos beltérbe be-betört a napfény. A pászma vakító sávjában apró porszemek keringőztek. De megvilágítottak az öreget, az újságárust. Ez elég volt. Elég volt a bódénak, hogy Aladár úr mindennap ott ült. A közelsége, hogy együtt vannak, ez volt a minden. Az élet teljessége.


  Akkor reggel, amikor már harmadik napja nem jött az öregúr, nyirkos, zuzmószürke novemberi szerda kezdődött. Egész hajnalban szitált a köd, még délelőtt sem szállt fel, a monokróm panelházakat nyomasztó, elmosódó lepellel takarta be. A bódé oldalán és a kirakat rácsain koszos, rozsdaszínű cseppek gyöngyöztek, majd hullottak alá, áztatták a betontalapzatot. Hirtelen pocsolyalé csapódott a kirakatüvegre, teherautó ugratott fel a járdára. Négy férfi szállt ki a járműből, méregették, körbejárták a pavilont. Közben Aladár úr is megérkezett, felesége és egy pufi mellényes, baseballsapkás fiatalember kísérte. Az öregúr és az asszony is gurulós bőröndöt húzott maga után. Aladár úr szomorú tekintete tükrözte a helyzet tragikumát, hogy ez a búcsú pillanata. Az újságos szeme könnyben ázott, a maradék árut a bőröndökbe pakolták. Mikor végeztek, Aladár úr megsimogatta a bódé zárt ajtaját, és a kulcsot a fiatalembernek adta. Aztán a feleségével együtt eltűntek a házak között. A bőröndök kerekei kanyargós nyomokat hagytak a járda töredezett felszínén.


  A négy markos férfi megragadta és feldöntötte az immár üresen álló bódét. A betontalpakat a plató végébe hajították. A pavilon csak nehezen fért fel, az egyik sarka le is törött, zöld pozdorja hullott a járdára.


  Hosszú percekig zötykölődött a teherautó, a bódé ide-oda csúszkált a sima fémplatón. Lejtős területen álltak meg, a munkások lecsúsztatták és lábra állították nehéz terhüket.


A bódé - meztelen talpai alatt - ismeretlen felületet érzett: rothadó avart, zizegő faleveleket, a föld sársimaságát. Egy tölgyerdő tisztására hozták. Körülnézett. Mellette egy sárga műanyag hullámpalával fedett, hosszú, L-alakú épület, egy szabadtéri színpad és egy kézilabdapálya állt. A bódé előtt betonkockák sorakoztak, a rések között fűcsomók, vadvirágok és magoncok törtek fel.
Nem értette, hogy mi történik vele. Motoros fűkaszát, gereblyéket, seprűket, benzines kannát pakoltak a gyomrába. Szerszámoskamra lett egy erdei színház szomszédságában.


  Néha felnyitották, kivettek belőle egy-egy szerszámot. Aztán visszapakolták az eszközöket. Ez a monoton élet folytatódott évekig, de a bódé megszokta. Hiányzott neki ugyan Aladár úr, de megszerette az erdőt, megszerette a nyári színpadot. Szívesen hallgatta a színdarabokat, a gyerekműsorokat, a népdalesteket. Különösen az operaáriákat szerette. A nyáresti fesztiválok után még egész ősszel dúdolta a kedvenceit.


  A talpa, az oldalai viszont lassan rohadni kezdtek. A bomló falevelek, az eső, a hó kikezdték a faanyagot. Puhult a lába, a nedvesség egyre feljebb kúszott, már a nyakát csiklandozta.
Az egyik éjszaka - halk reccsenéssel, finom huppanással - kidőlt a jobb oldala. Másnap jöttek a karbantartók, és kipakolták a szerszámokat, majd - a fejüket vakarva - körbejárták a bódét. Végül legyintettek egyet - Fából van, majd elrohad! -, és a sorsára hagyták.


  Az üres pavilon, az oldalán tátongó hatalmas sebbel, még sokáig állt a fák között. A kirándulók csodálkoztak, hogy mit keres egy újságosbódé a parkerdő közepén. Néha gyerekek bújtak el a bódéban, és használták mint erődöt, bástyát a három megmaradt falat. Részeg fiatalok kitörték a kirakatot, letépték a rácsokat, és a sarkokba vizeltek. Egy öreg hajléktalan két telet is eltöltött a fedett menedékben. Szerelmespárok mély szíveket és monogramokat véstek a zöld oldalfalakba.


  A tető alá madarak fészkeltek, a borzok és a rókák gyakran körbeszimatolták, és előfordult, hogy szülőszobának nézték. Egy egércsalád örök lakóháznak foglalta el. Nap mint nap hallgatta a mellette csörtető őzeket és szarvasokat.


  Az idő tovább rágta, harapta lyukas testét. Az oldalain borostyán szaladt fel, lassan szétroppantotta. Egy júliusi éjszakán nagy vihar tombolt a parkerdőben. Levelek peregtek az óriási fákról, karvastagságú ágak szakadtak le és álltak bele a földbe. Egy terebélyes, öreg tölgy recsegve-ropogva dőlt ki, és maga alá temette az újságosbódét. A darabjaira szakadt kicsi épület maradványai mélyen az avar közé, a puha földbe nyomódtak. A fatörzs mellett egy horpadt fémlap hevert még sokáig, rajta piros, kopott felirat: ....... Aladár újságostrafikja.