2020.12.04., péntek - Borbála, Barbara napja
search

Balaton László: Hat napon át, hat éjen

 

 

Mondd, milyen színe van az utoljára látott falevélnek?Aradits László: Szilágyi Domokos halálhírére

Hat napon át, hat hosszú éjen

 

  Ma megölöm magam. Vagy holnap, nem is tudom. Legyünk pontosabbak, még nem tudom, mikor. Azt már tudom, hogy igen, csak az időpont kérdéses. Kérdéses-e az időpont, ha tudom, hogy igen? Igen, megölöm magam. Beláthatjuk, hogy az időpont – az eldöntött ön-ölés pillanatában – kevésbé érdekes, mint a tény, hogy meghalok. Ma vagy holnap, mindegy. Meg. Meghalok. Meg fogok halni. Ma halok. Holnap fogok meghalni. Tegnap haltam meg. Halott vagyok.

  Lebotorkálok a lépcsőn, a botot mindig előrenyújtom a következő lépcsőfokra, kitámasztom, és csak utána lépek egyet, először a jobb, aztán a bal lábammal. A szabad kezemmel a fekete vaskorlátba kapaszkodom. A földszinten találkozom a takarítónővel. Köszönök, és jó munkát kívánok. (Lehet, hogy ő lesz az utolsó ismerős arc, amit látok, mielőtt megölöm magam?)

 Alig múlt délután egy óra, mikor kilépek a lépcsőházból. Egy óra van, délután, még csak október vége, de úgy érzem, mintha már sötétedne. Október vége. Az a fajta szürkeség permetez mindent, ami bebújik az ember bőre alá, viszket, idegesít. Köd mindenütt. Ragad, tocsog. A lakótelepen kevesen sétálnak. Autó is alig jár. Egy pillanatra előbukkan a nap. Akaratlanul is odakapom a fejem, de még mielőtt megsimogatna a lágy, melegítő pászma, a felhők összezárnak, és leszakad az ég. Esőfüggöny borítja be a lakótelepet.

  A világosszürke kabátom gallérját felhúzom, és átfutok az úttesten. A zuzmószürke házak között fehér, lapos tetős ABC nyúlik hosszan. A bolt mellett kiskocsma, virágbolt. A kocsma párás kirakatán egy vendég sejlik át, svájcisapkás öreg kapaszkodik a nagyfröccsébe. A bolt, a virágárus és a kocsma apró teret keretez, a közepén két telefonfülkével, és egy, már felásott, téliesített virágágyással. A tér majdnem üres, csak egy hősies anyuka küzd az elemekkel. Babakocsit tol, az átlátszó ponyva megvédi a csecsemőt. Az anyukán bokáig érő fekete esőkabát, piros bokagumicsizma. A babakocsit szorító ujjai között cigaretta ázik. Az ABC-ből fejkendős öregasszony lép ki, a szivárványcsíkos szatyrából kenyércsücsök lóg ki, a papír nem fedi, a héj lassan pépessé ázik. Fekete esernyőt húz ki, a szél megtépi, kifordítja. Mellé lépek, a bolt fotocellája szélesre nyílik. Az italpulthoz sietek, bolgár konyakot, üveg ásványvizet teszek a kosaramba. A pénztáros rám néz, elfordítja a fejét, mint egy kíváncsi kutya. A szemeiben szomorúság, féltés. Felidegesít, kisietek a boltból.

  Rosszul lépek, pont egy pocsolya közepébe, megcsúszom, a bottal alig tartom meg az egyensúlyomat, bokáig ázik a jobb lábam. Ideges leszek, a kocsma felé indulok, pedig nem akartam ma többet inni. Reggel öklendezve legyűrtem két deci konyakot, de csak azért, hogy ne remegjem a kezem, mikor borotválkozom. Miért borotválkozik, ki halni készül? A sima arcomon akadály nélkül gördülnek az esőcseppek a nyakamig, a piros hosszú sál – szinte a térdemet verdesi – beszívja a nedvességet. A bokámtól a térdemig szaladnak fel a csapadékcseppek, egész testem ázik, reszketek.

  Bemegyek a kocsmába, deci konyakot kérek. A pultos megállás nélkül beszél, főleg az időjárásról, megőrjít, fizetek, menekülök. Megpaskolom a kabátom belső zsebét. Ott van a gyógyszer és a boríték is. A gondosan megcímzett boríték. A búcsúlevelemet rejti. Írhattam volna sms-t, e-mailt vagy egyszerű üzenetet is. Egy sima post-itet is, felragaszthattam volna a kék üvegvázára, ami ott áll a konyhaasztalon, a hervadt rózsáimmal, amit két hete vettem. De akkor korai, túl korai lenne a felfedezés. Még a végén megtalálnának, s ami a legszörnyűbb eshetőség: megmentenek. Meg lehet menteni a menthetetlent?

 Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.

  Az eső egyre jobban megeredt, az ital közben átmelegített. Pillanatra megállok, talán még se?, talán mégis?, nem, nem, nem. Mint megdagadt szivacs gyűlik a város felett a szürke gomoly, a kéz aztán újra szorítja, kicsavarja, ömlik a szürke víz.

 A postához érek, letopogom sáros talpamat. Megrázom magam, mint egy kutya, a levéllel a kezemben belépek.

  • folyt. köv. -