2019.12.08., vasárnap - Mária napja
search

Balaton László: Szenteste

 

 

 

  Nem esett hó egész decemberben. Sőt, egyáltalán nem esett hó évek óta. Néhány gólya- és fecskepár el sem repült Afrikába, az országban már nem emlékeztek a fagyos hajnalokra, a deres tájra, a gyerekek azt sem tudták, hogy mi az a jégvirág, a téli gumik a garázsokban porosodtak.

  B. este hatig dolgozott december 24-én is. A gyártelep portafülkéjében 12 órás műszak után váltotta az éjszakás kollégája. Boldog karácsonyt kívántak egymásnak, acetonos házipálinkával koccintottak. Kupica híján vizespohárba töltötték a ragasztószagú italt. Még nosztalgiáztak egyet arról, hogy – úgy tizenöt évvel ezelőtt – a kilencvenes években egyszer milyen nagy vállalati ünnepséget tartott az igazgató, pont 24-én délután, az a buli persze elhúzódott, már részegen mentek haza, a karácsonyfa befaragása hangos káromkodások között, némi ujjvérzéssel párosulva sikerült csak, de legalább a boríték ott volt a farzsebében, az évvégi jutalom, az a néhány zöld ezres, aminek az asszony is örült, és elnézte, hogy a férje imbolyog, mint egy balatoni bója vihar előtt, és olyan szaga van, mintha cefrében fürdött volna. De az volt az utolsó, amikor elnézte, az volt az utolsó közös szentestéjük.

  Beleégett agyába, szívébe az utolsó este, amikor felesége kiadta az útját. Ruháit az ablakon szórta ki az asszony, repült utána a bőröndje is. Kislánya csak ölelte, keservesen sírt, kérlelte, hogy maradjon, könyörgött anyjának is, hogy ne küldje el. Nagyfia csak legyintett rá, szánakozó tekintete rosszabb volt, mint ha haragudott volna. Hibázott, akkor este már tudta, hogy végzeteset hibázott, ezt már nem lehet rendbehozni. Mindennap ivott, kiabált a gyerekekkel, a feleségével, másnap gyötörte a lelkifurdalás, ezért újra ivott, újra ordítozott. Most már nem kell kiabálni, nincs senkije. Nincs senkije, akivel kiabálhatna.

   Lánya most végzős az állatorvosi egyetemen (még jól emlékszik, amikor megvette a kislányának azt a természetbúvároknak szóló színes, nagy könyvet, valami angol írta, aki valamilyen görög szigeten hozott létre egy magánállatkertet), a fia sikeres ügyész lett, gyakran látja nyilatkozni a tévében, az esküvőjére még meghívta, de B. ott sem tudott viselkedni, csak esett-kelt, összebeszélt mindent, és végül átzuhant az étterem üvegajtaján, kórházba is kellett vinni, teljesen szétszabdalta a homlokát. A fia az arcába üvöltötte, hogy soha többé nem akarja látni. Nem is látta azóta a gyerekeit, ahogy a két unokáját sem. Egy ideig még próbálkozott, telefonált, írt, de hiába. A lánya egyszer felvette a telefont, de sírva kérte, hogy ne hívja többet. A menye néhány éve titokban küldött egy fotót az unokáiról, a két fiúról, a fényképet a tárcájában hordta, de egy részeg éjszaka azt is elvesztette.

  Lassan sétált haza, nem volt miért sietnie, csak az üres lakás várta. Nem is kellett körülnéznie, mielőtt lelépett a zebrára, alig járt már autó, a tömegközlekedés is már órák óta leállt. Egy rövid utcán keresztül, kertes házak között vezetett az útja a lakótelepre. A sarkon takaros, egyszintes kockaház állt, valamikor az ötvenes években épülhetett. Még nem húzták le a redőnyöket, B. jól látta, ahogy a karácsonyfára csíptetett gyertyák fénye megcsillant a piros és sárga üveggömbökön, az ezüst boán, a szaloncukrok sztaniolján és az aranyszínű csúcsdíszen. A fa alatt angyal-, fenyő- és mikulásmintás selyempapírba csomagolt ajándékok várták, hogy végre kibontsák őket. A szoba közepére állított, ünnepi terítővel letakart dohányzóasztalon mézes puszedlik, fehér és rózsaszín habcsókkarikák, zserbó- és kókuszkocka-piramisok tornyosultak. Idős bácsi skótkockás mamuszban csoszogott a lemezjátszóhoz, régi bakelitet vett elő, felhangzott a Csendes éj és a Mennyből az angyal. Az öregúr mosolyogva fordult fehérhajú, törékeny feleségéhez, megfogta a kezét, és a komódon sorakozó, családi fotókat nézték mindketten, miközben áhitattal énekeltek.

  A következő nagy, kétszintes házat fényfüzérek borították: zölden vibráló karácsonyfa, kék Mikulás, piros orrú, barna rénszarvasok, narancssárga szánkó. Az eresz alá rögzített hangszórókból halkan szólt a Last Christmas. Három luxusterepjáró parkolt a térkövezett udvaron, a vörösen világító láthatósági nyakörvet viselő angol szetter szűkölve kaparta a bejárati ajtót.

  Vakító fénygirland hálózta be a szomszéd kovácsoltvas kerítését is. A hatalmas nappali- és konyhaablak mozivászna vonzotta B. tekintetét. Bóbiskoló nagypapa ült a hintaszékben, szája sarkából nyálcsík csorgott, Zorro-jelmezbe öltözött unokája műanyag karddal próbálta elvágni az álompatak útját. A házigazda - norvég mintás pulóverben - gőzölgő forraltbort töltött a fehér pöttyös piros teásbögrékbe. Felesége ötpercenként guggolt a tűzhely elé, várva, hogy a sörrel locsolt pulykasült elérje a kellő pirultságot. A kanapén testes nagymama ült, ölében kicsi szőke lány. A kislány tátott szájjal hallgatta a nagyit, aki mesélt neki, talán a régi nagy havakról mesélt, amikor még derékig ért a hideg, tömör vagy porhanyós hópaplan, amikor napokig otthon maradtak, mert a tanító bácsi rendkívüli szünetet rendelt a kis falusi iskolában, mert tudta, hogy sok diáknak kilométereket kellett gyalogolnia, és nem akarta, hogy megfázzanak a szakadó hóesésben, mert gyakran még kabátjuk sem volt, sem egy rendes cipőjük vagy csizmájuk, és az olajpadlós tantermet nem lehetett rendesen befűteni az egyetlen vaskályhával.

  A következő ház mozgásérzékelő lámpája bekapcsolt, és bevilágította az udvart: grincsfa bojtja hajlott a tüskés díszcserjére, a bokor mellett műanyag gólya, lepattogzott festésű kerti törpe és szélmalom állt. A teraszon éppen hamburgerpogácsa sült, fiatal apuka sürgött-forgott a grill körül, a házból gyerekzsivaj és ütemes rapzene szűrődött ki.

  B. a ferences templom mellett is elhaladt, működtek még a régi reflexek, keresztet vetett, pedig már régen elveszítette a hitét.

  Hirtelen hűlni kezdett a levegő, az addig csillagos eget sűrű felhők borították be, erős szélvihar söpört végig az üres utcákon. A szokatlan decemberi meleg pillanatok alatt megszűnt. A környező vetésekről károgó varjúsereget sodort a szél a város fölé. A templom kőangyalai között tanyázó galambok szorosan összebújtak.

  B. belépett a lépcsőházba, halkan járt, nem kapcsolt villanyt, nem akarta zavarni az ünneplő családokat. A lakásokból halászlé, rántott hal, mákos guba és tojáslikőr illata áradt szét az egész épületben. Benyitott a hideg lakásba, feltekerte a konyhai falibaba fűtésszabályozóját, bekapcsolta a rádiót, a hűtőből elővette a karácsonyi menüt: előre csomagolt kocsonyát. Egy üveg merlot-t tartogatott szentestére, meg is bontotta. Egy pohárral rögtön megivott az alsópolcos vörösborból, aztán még egyet. Kedvetlenül hallgatta a híreket, a karácsonyi betétdalokat. A kocsonyát csak piszkálta villájával, a rosszul pörkölt, szőrös disznófül elvette a kedvét az evéstől. Újabb pohár bort töltött, ezt már csak kortyolgatta.

  Az utolsó közös karácsonyra gondolt a gyerekeivel, vállait néma zokogás rázta meg, sós könnycsepp ízét érezte cserepes ajkain. Elővette a gyógyszeres dobozt, a markába nyomkodta az összes altatót és nyugtatót, szinte élvezte, ahogy a műanyag búra alól kipattantak a tabletták. Kitöltötte a maradék bort is. Sarkig kitárta a konyhaablakot, a könnyein keresztül nézte, ahogy a szemközti négyemeletes ház egyik lakásában egy boldog család ölelkezik éppen össze, majd vidáman koccintanak.

  Leült a piros műbőrrel bevont stokedlira, és egy utolsó cigarettára gyújtott. Remegő markában egymáshoz koccantak a tabletták, lassan a szájához emelte a kezét.

  A lakás csengője hangosan visított fel, ijedtében a földre szórta a gyógyszereket. Dühösen a bejárati ajtóhoz lépett, és kinézett a kémlelőlyukon. Magas, szakállas férfit látott elegáns, szürke szövetkabátban, barna bőrkesztyűben, mellette két csinos nő állt, diszkréten kisminkelve, édes parfümjüket az ajtón keresztül is érezte, a fiatalabbik kezében karácsonyi ajándéktáskát tartott, mögöttük két kamaszfiú téblábolt, lehajtott fejjel nyomogatták telefonjukat, és a szemükbe lógó hajukat igazgatták.

  A szél váratlanul elállt, a levegőben repkedő platánlevelek kacsázva szálltak le a parkoló autók közé. Hatalmas, puha hópelyhek hullottak az ünnepi fénybe borult házakra, fehér bundába öltöztetve a szürke várost. Az utcák megteltek boldogan szánkózó, hógolyózó gyerekekkel, felnőttekkel. Hetvenes nagypapa kacagva feküdt hanyatt a játszótéren, hóangyalt formázott karjaival. Óvodás kisfiú kíváncsian kóstolgatta az ismeretlen, fagyos meglepetést. Fiatal szerzetes imára kulcsolt kézzel, csukott szemmel élvezte, ahogy a jéghideg pelyhek elolvadtak az arcán. Tizenöt éve nem láttak havat, tizenöt éve nem volt fehér karácsonyuk. A templom harangja éjféli misére hívta az embereket, a lakótelep falai között betlehemesek éneke visszhangzott.