2019.04.25., csütörtök - Márk napja
search

Balaton László: Palánták

 

 

  Kázmér bácsi mindennap fél ötkor kelt, illetve csak ébredt, mert fél hatig – amikor is felesége, Eleonóra néni finom horkolása szuszogássá halkult, és férje felé fordult – mozdulatlanul feküdt, magában imádkozott, gondolkodott, gyerekkora rövidfilmjei peregtek ilyenkor végtelenítve, a döngölt padlójú boronaház, a szülei, a dombok, az erdő, és a kenderáztató tóka, aminek a jege egyszer beszakadt alatta, a társai elfutottak, majdnem megfulladt, és mire hazaért, a ruhája keményre fagyott rajta.

  Egymásra mosolygott a két öreg, Eleonóra néni májfoltos, vékony kezével megsimogatta férje ráncos arcát. Az asszony lassan felült az ágyban, lábaival tapogatva megkereste a párhuzamosan egymás mellé állított lila posztópapucsait, felvette a szék támláján hagyott sárga pamutköpenyét, és kiment a konyhába. Bekapcsolta a hűtő tetejére állított régi rádiót, gyufát gyújtott, a gázrózsához tartotta, a láng sisteregve lobbant fel. A remegő, kék lángcsóván keresztül egy arckép villant fel. Elégett, eltűnt. A kétszemélyes alumíniumkotyogóba forró vizet engedett a mosogatócsapból, jól megtömte a szűrőt, az őrölt kávé illata betöltötte a szűk konyhát, és kicsalogatta Kázmér bácsit.

  A harmadik emeleten laktak, egy másfél szobás lakás volt az otthonuk már majdnem ötven éve. Fiatalon házasodtak össze, faluról költöztek be az újonnan épült lakótelepre. A férj a Ruhagyárban helyezkedett el mint férfiszabó, az asszony a Tejipari Vállalatnál talált munkát, a pénzügyi osztályon dolgozott bérszámfejtőként. A Tejipari Vállalat csarnokában most diszkó és konditerem működik, a Ruhagyár omladozó torzójában hajléktalanok és drogosok ütöttek tanyát, néha tűz üt ki a vasgerendák, a téglatörmelék és a kitört ablakok között.

  Kázmér bácsi kinyúlt, bolyhos melegítőben és fehér kínai tornacipőben – csak ezt a könnyű cipőt viselte el fájós, bütykös lába – ment le minden reggel a földszintre, hogy felhozza az újságot a szürke pléhlemezből szegecselt-hegesztett postaládából. Felfelé csak lassan haladt, meg-megállt, zihált. Kiterítette a dohányzóasztalra a napilapot, a gyászhírek és a sportrovat elolvasása után leült a feleségével reggelizni. Kázmér bácsi legszívesebben pirítóst evett zsírral, és forró kakaót ivott hozzá. A nagyapját látta, aki sparhelt lángján pirította a nagy karéj kenyeret, bicskájával kaparta le az égett részt. Az öregapja bort ivott, a kakaót nem is ismerte. Eleonóra néni mindig csak kefirt evett és kevés zabpelyhet. A konyha falán fiatal, öltönyös fiú bekeretezett képe függött, mellette rajszöggel rögzített falinaptár, egy név bekarikázva, kétszer.

  A reggeli után Eleonóra néni az erkélyre ment. A zöld drótüvegen keresztül áthatoló napfény smaragd-derengéssel vette körül a hosszú, alacsony ládákat. Az asszony állott vízzel öntözte a virágfölddel töltött műanyag koporsókat. A paradicsompalánták nehéz illata megrekedt az erkély forróságában. Ennyi maradt – ez a kis műveteményes – a vidékből, a régi szagokból, a régi életéből.

 Eleonóra asszony visszatette a fal árnyékába az ásványvizes palackot, visszament a lakásba, elhúzta a vastag sötétítőfüggönyöket. A kisszobába nyitott. A szobában íróasztal, egyszemélyes heverő, a falakon poszterek, popsztárok, sportolók. A szekrény tetején serlegek. A polcokon meséskönyvek, ifjúsági regények, kötelező olvasmányok, sportévkönyvek. Az üveges vitrinben újabb kupák, érmek, oklevelek. Az íróasztalon mappába rendezett, kivágott cikkek, úszóeredmények, egy fotó egy éremátadásról, a dobogó tetején egy mosolygó, izmos fiú.

  A délelőtt többi részét a temetőben töltik. Betonperem között feketefölddel feltöltött virágágyás, árvácskák sorakoznak, precízen, párhuzamos sorokban. Kékek, sárgák, lilák. A sírkövön fehér kőgalamb, feszület, búcsúmondat (A víz elnyelt, az Úr magához emelt), Horváth Kázmér 1946-, Horváth Kázmérné 1948-, Horváth Lajos 1970-1987, ovális fénykép, mosolygó, öltönyös fiú. A sír mellett keskeny pad, a zöld deszkán szürke zuzmó, itt ülnek ketten, még elfér mellettük Kázmér bácsi világosbarna autóstáskája. A földön kapa, kis seprű, ásványvizes flakon. A sírkő mindkét oldalán repedezett kőváza, mindig friss virággal. Eleonóra néni földet szór egy kefires pohárba, fóliával lefedi, táskájába teszi.