2020.06.04., csütörtök - Bulcsúnapja
search

Balaton László: Szürke szatyor

 

 

  Az utcai szemetesekből - mint megtépázott hatalmas repülőkutyák - fekete ernyőcsonkok meredeztek. A szél állandóan fújt, nem túl erősen, de annyira igen, hogy megszaggassa a gyengébb, kínai esernyőket. A novemberi nyúlós, nyálkás, ködös idő átnyúlt decemberbe. A platánfák kéttenyérnyi levelei beterítették a lakótelep járdáit, parkjait, játszótereit, de jutott belőlük a parkoló autók közé is. Éjszaka még nem fagyott, reggel a köd áztatta a várost, és délutánonként mindig megeredt az eső. A járdákon hosszú, széles, gyakran bokáig érő tócsák akadályozták a haladást. Kikerülni nem is érdemes, a felázott, süppedős pázsit még rosszabb volt.

  Sínadrágos kisfiú szaladt a játszótér felé. A szél mozgatta a hintákat, csalogatta a fiút. A kissrác csizmája köré vastag sárréteg gyűlt, futása lelassult, földbocskora ólomsúlyként nehezítette mozgását. Rúgott egyet, vizes sárcseppek fröcskölték tele az arcát, a ruháját. A rúgás lendülete kibillentette az egyensúlyából, fenekére huppant. Hangos sírásba kezdett. Az anyja rohant, hogy felsegíti. Erős, szőrös kéz megelőzte. A szürke nadrágos, barna bakancsos, kinyúlt pulóvert, munkásmellényt viselő, tagbaszakadt férfi felhúzta a fűből a gyermeket. Mosolya felemelte a több számmal kisebb, zöld kötött sapkát a feje búbján, szinte leugrott csupasz piliséről. Az anya csúszkálva, botladozva utolérte a kisfiút.

  • Hagyja békén, hallja! Eressze el! Szóljanak neki, hogy hagyja békén a kisfiamat! – visította.

  Négyemeletes ház tövében színes csoport, férfiak és nők vegyesen. Sárga mellényük rikított a pasztellszínű környezetben. Fáztak, cigarettafüst-burokban beszélgettek. A piros műanyag gereblyék, lapátok és seprűk a falnak támasztva.

  • Árpi, gyere vissza!

  Hátizsákok, reklámszatyrok egy kupacban a plexioldalú buszmegállóban. Betegesen vékony, egérarcú, szemüveges férfi vigyázott rájuk, a munkások szerény csomagjaira. A kifakult Fradi-baseballsapka alól kilógott vékony szálú, zsíros haja. Arca szederjes, kékeslila hajszálerek hálózták, foltokban borostás. Zöld pufikabátja legalább két mérettel nagyobb volt az ideálisnál. Világoskék farmerját vézna lábszáraira tapasztotta a szél, a nadrág alsó öt centijén taposott sarkával. Kezében szürke nylonszatyrot tartott, mindkét oldalán divatlapból kivágott reklámfotó. Az egyiken tengerparti jelenet, bronzbarnára sült, fiatal, vékony lányok falatnyi, türkizkék bikiniben. A másik oldalon kisportolt férfi, bicepszén feszült a gombos, galléros póló, frizurája, szakálla tökéletesre nyírva.

  A táskák őre egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, fagyott lábujjait mozgatta a lyukas zoknijában, az acélbetétes bakancsban. Félig szívott csikket vett elő kabátzsebéből. Nehezen gyulladt meg az ázott cigaretta. Gyorsan végigégett a rövid szál, még a füstszűrőbe is beleszívott egyet. A csikket a zsebébe tette, az esőben nem ment el a szemetesig. A szatyrába nyúlt, literes műanyag palackot vett elő, kortyolt a borból. A flakont törölközőbe csavarta - rejtette és a táska mélyére süllyesztette.

  Elállt az eső, a csapat elindult. Szabályos kört alkottak, és a középpont felé húzták a sáros, nedves avarlepedőt, derékmagas kupac emelkedett. A gereblyék fogai közül kipiszkálták a platánleveleket. Nagyszájú zsákot nyitottak meg, gyorsan telemerték.

  Amint végeztek egy területtel, a táskahalomhoz mentek, mindenki megkereste a saját, ócska batyuját. Ettek, ittak, dohányoztak. A fiatalabbak nem ettek, nem ittak, telefonjukat vették tenyerükbe, és dohányoztak. A következő házhoz pakoltak, a következő füves területet tisztították. Új kupacba rakták a táskákat, és Rozogára bízták. A férfi olyan rossz fizikai állapotban volt, hogy a gereblyét is alig bírta el. Erre jó volt: őrizni a többiek értékeit.

  Pedig jól indult az élete. Szakmát szerzett, autószerelő lett, városszerte elismert szakember. Fiatalon nősült, két fia született. Saját műhelyt nyitott, két alkalmazottat is felvett. Családi ház, balatoni nyaraló. Aztán a szokásos közép-európai menetrend: kocsmázás, haverok, nők, ittas vezetés. Elvették a jogosítványát, állandósultak a veszekedések, az asszony elhagyta, még több pia. Elvesztette a műhelyét, eltűntek a barátok. A házat, a nyaralót eladták. Kifizette az asszonyt, az adósságait, nem maradt semmije. Elitta a semmit is. Rozoga most egy ágyat bérelt egy öregasszonynál. Nem élt, csak próbált még létezni, még meg nem halni.

  Az eső újra rákezdett, most nagy cseppekben, szinte zsinórszerűen. A munkások a falnak vetették a hátukat, az esőfüggönyön keresztül nézték a forgalmat. Hétköznap délelőtt volt, a lakótelepen alig mozdult valaki. A helyi járat húszpercenként húzott el előttük, az úttest kátyúiból egészen a járdáig felverte a szürke vizet. Hosszú szoknyás cigány asszony termoszt vett elő, a tea már langyos volt, fémkupakba töltötte, háztartási kekszet mártott bele, fogatlan szájában sokáig forgatta.

  Vadonatúj, piros Fiat 500-as húzódott le az út szélére, furcsa hangokat adott ki magából, köhögött, krákogott, mint egy tüdőbajos, dohányos öregasszony. Az ablaktörlő lapát megállt a szélvédő közepén. Ijedten pislogott a vészvillogó. Egy kéz jelent meg az ablakban, egy telefon. Az arc nem látszódott. Vékony, hosszú ujjak csapkodták a kormányt. Kinyílt az ajtó, felnyílt a motorháztető. Az ajtóban megjelent egy ernyő, a szél kifordította, kitépte a kezek közül. Magas, fiatal nő szállt ki az autóból, fázósan húzta össze magán vajszínű, alakját követő szövetkabátját. Derékig érő, sötétbarna haját pillanatok alatt szétzilálta a vihar. Arcát vagdosta az esőpermet, a szemfestéke fekete csíkokban folyt le. A motorhoz ment, kabátja szárát csapkodta a szél. Mély pocsolyába lépett, bokáig elsüllyedt, magassarkúját ellepte a víz. Kecses, izmos vádlija remegett, harisnyáján esőcseppek peregtek. Felemelte a motorháztetőt, megint telefonált, káromkodott. Kétségbeesetten nézett körül. Meglátta a falnál megkövülten álló munkásokat. Megigézve bámulták a gyönyörű nőt, aki úgy szentségelt, ahogy még ők sem szoktak. Elnémultak, szoborcsoporttá merevedtek, csak a cigifüst szállt fölöttük.

  A nő már csendesen sírt, de csak a jó megfigyelő tudta volna megkülönböztetni az eső- és a könnycseppeket. Egy autó sem állt meg segíteni. Kisteherautóból fiatal melósok füttyögtek, cuppogtak, obszcén szavakat kiabáltak.

  • Segítsenek, kérem! A vőlegényem nem veszi fel a telefont.
  • Rozoga, te nem autószerelő voltál fénykorodban? – kérdezte egy kövér, tokás, idősebb férfi. Nagy hasa kilógott a fekete kötött pulóvere alól.
  • Volt neki fénykora? – röhögtek a kollégák. Rozoga velük nevetett. Belül sírt, szemhéja idegesen ugrált.
  • Na, menj már segíteni! – noszogatták. Egy kezet érzett a vállán, meglökte, majdnem orra esett. Már nincs visszaút. A kocsihoz ment, lassan, bizonytalanul járt. Térdei sajogtak, csípője kikopott.
  • Köszönöm! – rebegte a nő. Nagy barna szemei végigmérték a férfit. Szánalom és remény keveredett a tekintetében.             

  Rozoga felemelte a motorháztetőt, pár percig előrehajolva matatott. Zsebéből svájci bicskát vett elő, kihajtotta a csavarhúzót és egy fogót, a vezetékek közé nyúlt. Szinte eltűnt a kis motortérben. Olajosan bukkant elő, lecsukta a tetőt.

  • Üljön be, és próbálja meg beindítani! – szólt az átfagyott nőnek.

  A motor halkan duruzsolni kezdett, az ablaktörlő újra integetett. A nő kiszállt az autóból, Rozogához lépett. Nem mondott semmit. Testtartása, tekintete maga volt a hála. A pirosra festett körmű ujjak végigsimították Rozoga csontos, öreg arcát, a puha, nyirkos ujjbegyek épphogy érintették a bőrt. A férfi mozdulni sem bírt. Észre sem vette, amikor a nő elővette a pénztárcáját, egy húszezrest húzott elő és Rozoga kabátzsebébe csúsztatta. Az autó eltűnt az egyre jobban szakadó esőben.

  • Rozoga, te hős! Bajba jutott nők megmentője! Láttuk ám, hogy kaptál pénzt! Gyere, és hívj meg minket valamire, úgyis lejárt a műszak!

  Rozoga csak állt, arcát égette a simogatás emléke. Elindult, utolérte a többieket. Kedvelte ezeket a férfiakat és asszonyokat. Sokat ugratták, de rendes, szegény emberek voltak. Nehéz sorsúak, mint ő. Most a hátát lapogatták, büszkék voltak rá.

  A közeli kocsmába mentek, Rozoga sorra kérte a fröccsöket, rövideket. Ő is sokat ivott, de nem rúgott be. Az ital nem hatott rá, nem hathatott rá. Akkor este nem. Testében, lelkében olyan események zajlottak, olyan csendes vihar dúlt, amit még soha nem érzett, vagy már elfelejtette. A társaság egyre részegebb lett, egyre hangosabb és trágárabb. Csak Rozoga maradt csendes, fáradt arcára néma derű ült. Észrevétlenül felállt, a pulthoz ment, fizetett. A maradék pénzt a pultosnál hagyta, érezzék csak jól magukat a többiek.

  Kilépett a kocsmából, de még egyszer visszafordult, a párás kirakatüvegen keresztül mosolyogva nézte mulatozó munkatársait. Lassan sétált haza, az arcához nyúlt, érezte a nő finom ujjait. Nagyot szippantott a levegőből, az esőszag mellett a nő illata is vele maradt.