2021.10.22., péntek - Előd napja
search

Balaton László:Farkasok



  Már egy ideje csak a konyhát használom. Ott van a zöld heverő, a vaskályha elég meleget ad. A szobák ajtaját bezártam. A konyhába az udvarról is bejutok, a ház többi részére nincs szükségem. A fürdőszobára sem. Kétnaponta vizet melegítek, és egy szivaccsal alaposan átdörzsölöm a testemet. A nagyanyám is így fürdette nagyapámat, mikor már nem tudott felkelni, mikor már pelenkázni kellett. Hetente kopaszra borotválom a fejemet, megtanultam, hogy hogy érjem el a tarkómat is. Két tükröm is van. Egy a falon, a Jézus-kép mellett, egy kézi, pipere, a kezemben. Évekig anyám nyírt, aztán az asszony, most én, enmagam. A szakállamat hagyom. Ágazik, szerte, mint a körtefám, mit nem metszettem évek óta. Esténként fekete teát főzök a nagy alumínium kannában, két filtert használok fel. A teát borral iszom, egy deci tea, egy deci vörösbor. Húsz pohárral is elfogy reggelig. Mellé pálinkát töltök a fémkupicába, töpörtyűt, szalonnát és kenyeret rágcsálok. Közben írok, telnek a füzetek, a kék füzetek, leírok mindent, és hallgatom a farkasok üvöltését. A faluban bolondnak tartanak. Az írást még elnézik, de farkast nem láttak a környéken évtizedek óta. Én hallom őket. Itt ólálkodnak a házam körül, a kutya is fülel az asztal alatt, morog.

***

  Azt mesélték az öregek, hogy vége lesz, vége a világnak, ha elmennek. Ha a farkasok elmennek, akkor minden megváltozik. Egy új világ jön, boldogabb. Miattuk volt a falu az, ami. Miattuk voltunk együtt, miattuk tartottunk össze. Tudtuk, hogy mi ellen kell védekeznünk, hogy mi ellen kell összezárnunk. De elmentek. Nem értettük, miért. Akkor még nem. Pedig a vadász is eltűnt a nagy hóviharban, sőt, a falu lakossága is egyre fogyott. Mégis elmentek. Ehettek volna. Nem volt már erőnk. Zabálhattak volna. Mégis elmentek. Az öregasszonyok még egy ideig riogatták a gyerekeket az ősi mesével, aztán az is feledésbe merült.  A világnak nem lett vége, és mi sem lettünk boldogok.

***


  A farkasok körbeveszik a falut. A templom mögötti sziklafalon áll a vezér, az alfa, a hold megvilágítja, vonyít, a falak visszhangozzák az üvöltését.
- Adós nekem ez a falúúú! Adós nekem ez a falúúú!
A kisebb korcsok a kutyaházakba húzódnak, a pajtákba, a kukoricagórék alá. Onnan csaholnak.
- Megfizetjük, meg-meg-meg!
A kölykök halkan nyüszítenek, anyjuk mögé bújnak. A nagyok, a vének az éjszakába szimatolnak, morognak, ínyüket mutatják.
- Jobb, ha elmégy! Jobb-jobb-jobb!
A falka a vezért nézi, vár. Várnak. A két legifjabb farkas kecskét vonszol, néha szamárcsikót, birkát. Elmennek. Eltűnnek a hegyekben. Majd teliholdkor visszajönnek.


***


  Letopogom a havat a csizmámról, mielőtt belépek a kihűlt konyhába. A sapkámat és a kabátomat az ajtóba vert szegekre akasztom. Begyújtok a kályhába, megmelegítem a teát és a bort. Az ázott farkasszag betódult a házba is. Rágyújtok, elnyomja a fenevad bűzét. Felnyitom a füzetet, villanyt már nem kapcsolok, feltekerem a régi petróleumlámpát, a hold is bevilágít a hiányos redőnyön keresztül,  kortyolok a pléhbögréből és a pálinkából, írok.


***
  A nyakába szúrtam a vasvillát. Hörgött, vért köhögött fel. Egy téglával bezúztam a koponyáját. A nagy fekete házőrzőm feltépte a hasát, a belei kifordultak. Reggelre betemeti a hó. Majd kikaparom, és talicskán betolom a főtérre, a kocsma elé. A véres ruháit elégetem a kályhában, de a bakancsát megtartom, pont az én méretem.