2020.01.27., hétfő - Károly,Karola napja
search

Bincze Diána: Barátságom a © jellel

 

 

 

 

 

Szeles, hűvös novemberi nap volt. Munka után, mosollyal az arcomon sétáltam hazafelé. A járda szélén egy kis lényt pillantottam meg. Nagy hirtelen nem is tudtam, állat-e vagy növény.

Lehajoltam hozzá és megsimogattam. Gömbölyűnek nem mondanám, inkább csak kerek volt. Két ujjammal felemeltem és gondoltam, szemkontaktust keresek vele. A szem a lélek tükre- mondják az okosok. Neki szem sem adatott, mégis láttam rajta, hogy érző lényről van szó. Sugárzott belőle a szomorúság, a sértődöttség.

– Szia, kis barátom! Nem zavarlak?

– De, nagyon is! Éppen meditáltam! Visszatennél a levelek közé?

Nem ezt vártam, mert én segítő szándékkal közeledtem feléje.

– Csak feltűnt, milyen szomorúan ülsz itt! Gondoltam, hátha segíthetek, hátha csak egy kedves szóra, egy őszinte mosolyra van szükséged!

– Túl sok mesét olvasol- jegyezte meg barátságtalanul.

– Elnézést, akkor visszateszlek. Ne haragudj, ha zavartalak volna. De hadd kérdezzem meg, milyen fajta létező vagy?

Ekkor úgy éreztem, hogy talán ezt nem kellett volna. Egy ideig csend volt, csak a szél fújt. Ott lengett az ujjaim közt és kezdtem megbánni, hogy egyáltalán megálltam. Lenne nekem dolgom otthon is, nem itt tereferélni!

– Nem mondod, hogy nem ismersz meg? Hiszen engem mindenki ismer!- felelt büszkén, majdnem rátartian.

Kicsit jobban megnéztem, majd megállapítottam:

– Tényleg! Te vagy az ímél-címekben használatos @ jel!

– Micsoda sértés! Hát milyen világban élünk? Volt már neked könyv a kezedben?

– Hogyne lett volna! Szeretek olvasni és ajándékba mindig könyvet kérek.

– El is szoktad azokat olvasni? Attól tartok, hogy nem!

Ez rosszul esett, így még jobban megvizsgáltam, ki is lehet ez a sértődött entitás.

Amikor leesett a tantusz, azt ő is meghallotta.

– Hát persze, te vagy a copyright jele!

– Az bizony! Ha már ismered a nevemet, te is elárulhatnád a tiéd!

Elnézést kérve- teljes néven, ami a személyi igazolványban szerepel- bemutatkoztam. Válaszomat áthatotta az az aprócska öröm, hogy új ismerősöm is érdeklődik, nem zárkózik el.

– És tényleg meditáltál itt a járda szélén? Biztosan ez a legmegfelelőbb hely?

– Dehogy meditáltam! Hallottam egy új szót, azt akartam használni. Állítólag ha háromszor már használtad, akkor az már a te szavad!

 

Kicsit kiábrándultam, azt hittem, műveltebb lény tanyázik a könyvek impresszumában. Még ő szól be nekem! Nem tettem szóvá, mert nem akartam megbántani. Senkinek nem szoktam tudatosan ártani, mert nagyon együtt érző vagyok.

– Úgy láttam, hogy esz a búbánat.- törtem meg a csöndet.

Felsóhajtott, majd megjegyezte:

– Jól láttad és jól mondtad. Magam sem mondhattam volna jobban, hogy micsoda fájdalmakat élek át, hogy engem mindenki ismer, de barátom egy sincs. Erre idejössz te, fel sem ismersz. Ezzel megdől az elméletem, hogy világhírű vagyok. Hát nem ismer engem mindenki a Föld kerekén?

– Dehogynem, én is ismertelek, csak váratlan és szokatlan helyzetben találkoztunk. A könyvben látva, olvasva mindenki felismer és tudja, mi a jelentésed.

– Valóban? És mi?

– Copyright jel, a szerzői jog jele.

– Ez minden, amit tudsz rólam?

Erre már nem bírtam tovább, visszakérdeztem:

– És te mennyire ismersz engem? Ki vagyok én?

– Egy álmodozó, aki hazafelé menet a copyright jellel barátkozik.

Nem tudtam, megsértődjek-e, mert támadásnak is vehettem volna, amit mondott. A mondanivaló formájának, a barátkozik szónak mégis megörült a lelkem. A megbélyegző álmodozó minősítéssel régen találkoztam, talán még az egyetem előtt lehetett. Azóta sikerült elfogadtatnom a környezetemmel, hogy nem álmodozó vagyok. Sokkal inkább bölcsész, magyar szakos, nyelvművelő, művészlélek, írónő, – kinek melyik tetszik – aki keresi a helyét a világban.

Sikerült kedvesen visszakérdeznem:

– Akkor mi most barátkozunk?

– Úgy sincsenek barátaim- jegyezte meg kókadtan.

– De hol is élsz te, hol találhatnál barátokat?

– Talán azt hiszed, hogy a gesztenyefák avarjában, a sündisznó szomszédságában élek?

– Fel sem merült, de nem kell megszólni azokat a növényeket és állatokat, akiknek ez az otthona.

– Tudod, én a megyei könyvtár nyomtatója alá bújva élek. Melegít is és szeretem azt a melódiát, amit munkája közben dudorászik.

– Szeretnéd, ha visszavinnélek a könyvtárba, az otthonodba?

– Az ujjaid közt lógatva?- kérdezett vissza bántón.

Ezzel sikerült zavarba hoznia.

– Bocsánat- szóltam, majd a bal tenyerembe tettem és újból feltettem a kérdést.

Egész testével bólogatott, a nem létező szeme is csillogott.

– Nem értem, akkor bemenjünk?- és vártam a megerősítést.

Nem szólt egy szót sem, csak bólogatott.

A 16:30- as buszig még bőven volt egy óránk. Meghívtam magamhoz, hátha gyorsabban telik így az idő. Készítettem egy instant kávét, megkínáltam zselés csokis keksszel. Mindig csak hárított, még vizet sem fogadott el. Rá is kérdeztem:

– ©, mit szeretsz enni, mivel is táplálkozol?

– Ragadozó vagyok, nálam kisebb lényekre vadászok- felelte a legkomolyabb ábrázattal.

Ezt nem vettem komolyan. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy hülyének néz, majd megszavaztam neki a feltétel nélküli jóindulatot és betudtam egy gyerekes füllentésnek.

– Azt nem hiszem- jegyeztem meg.

– Csak vicceltem. Ritkán eszek bármit is, és akkor sem sokat. Egy kis tintát szoktam régi újságok lapjairól lenyalogatni.

– Szóljál csak, ha korog a gyomrod, minden nap kapok friss napilapot és a régit sem dobom ki.

Láttam, tele van félelmekkel, azért nehéz vele bármiről is beszélgetni. Ha nem nyílik meg a többi ember felé, ha minden szót csavarhúzóval kell kihúzni belőle, hogyan várhatja, hogy barátokat talál? Közben arra lettem figyelmes, hogy már 16:20 van. Meg is ijedtem, főleg hogy még a kikölcsönzött könyveket sem készítettem össze. Erről gyorsan le is mondtam, a © jelet a nagyobbik táskámba tettem- lehet, kicsit erőteljesen- bezártam a lakás ajtaját és nyakamba kaptam a lábam. Az utolsó pillanatig küzdöttem, csak futottam és futottam. Távolról még láttam a felszálló utasokat és ahogy bezáródik a busz ajtaja.

 

Kinyitottam a táskámat és csak ennyit szóltam: Ezt lekéstük.

Rákérdeztem, hogy megpróbáljunk-e következő nap vonattal felutazni a megyeszékhelyre, de ő nem szólt semmit. A hallgatást beleegyezésnek vettem.

– Mit szólnál, ha vonattal mennénk? – tettem fel a kérdést, és gyorsan előkaptam a mobilomat. A világhálón láttam, hogy ilyenkor már nem megy arra vonat, még átszállással sem. Felajánlottam, hogy aludjon nálam. Egyértelmű hümmögéssel beleegyezett.

 

Hazaérve megjegyeztem:

– Érdemes lenne most megvenni és kinyomtatni a jegyet.

– Hangosan szoktál gondolkodni?- bökte meg kérdésével a lelkemet a kis szimbólum.

Azt hihette, sikerül zavarba hozni és majd jót kuncoghat rajtam. Mentségére szóljon, hogy ha meg kellett volna mondania, miért is szúr szavaival folyton a másikba, csak hebegett- habogott volna. Nem gonoszság vagy bántás vezérli, egyszerűen csak a természetéből fakad. Mint ahogy a kutya haragszik a macskára. Szerencséje volt velem, hogy én nem ugatva szóltam vissza. Tekintetemben a jóra kérés ült, elmémben a büszkeség és az együttérzés feszült egymásnak.

– Ha társaságban vagy újdonsült ismerőssel vagyok, bizony igen. Várj csak, te milyen jeggyel, bérlettel szoktál utazni?

– Semmilyennel. Aki a könyvek impresszumában lakik, annak nincs szüksége jegyre- lódította rezzenéstelen arccal vagy mivel.

– Nagyszerű! Akkor a megspórolt pénzből holnap ihatok egy kávét- zártam a beszélgetést, majd elmentem zuhanyozni. Fél óra múlva barackszínű pizsamámban tértem vissza. Ott találtam a jelet a felhajtott takarón a franciaágyon. A © meg is dicsérte:

– Szép nagy ágyad van! Franciaágy, mint a jó világban élő fiatal házasoknál! Két személyre ágyazva és felhajtva.

Igyekeztem kitérni, más témára váltani.

– Esténként sokat forgolódok. Nehezen alszok el. De nem vagy egy kicsit éhes? Nem kérsz egy falásnyi tintát?

– Sem falásnyit, sem nyalásnyit. Mondtam már, hogy ritkán eszek. Neked viszont koroghat a gyomrod.

    Ez volt az első, hogy © nem magára reflektált, hanem másra gondolt- merült fel bennem. Kedves tőle.

– Iszok egy bögre kakaót és már meg is van a vacsora. Egyedül enni viszonylag fiatalon azért elég szomorú- szóltam.

– Hahó, én is itt vagyok! Miért lennél egyedül?

– Az előbb közölted, hogy te aztán nem kérsz tintát. Hogyan egyek jókedvvel, ha csak nézik, ahogyan tömöm a burámat?

– Ha elfogadok egy sor tintát az újságból, mosolyogva vacsizol?- kérdezte tőle szokatlan kedvességgel az új ismerősöm.

– Hogyne, már hozom is! Van itt minden: megyei napilap, női magazin, ne adj Isten, ismeretterjesztő folyóirat- de amikor ez kicsúszott a számon, már meg is bántam.

– Természettudományos ismeretek vagy milyenre gondolsz?- kérdezte lelkesen.

Jaj, jaj. Megszólalt bennem a vészharang és mint tűzvész vagy árvíz idején, félreérthetetlenül kongott. Elkezdett gyorsan lüktetni a szívem, de igyekeztem nem mutatni az izgalmamat.

– Anyanyelvi ismeretek, nyelvművelés, nyelvápolás- válaszoltam látszólag nyugodtan.

– Olyat még nem kóstoltam.

Nem mondhattam, hogy nem is fog, mert azokat hosszú évek óta gyűjtöm és féltve őrzöm. A © kezdett kinyílni felém, nem ronthattam el a kezdődő barátságunkat.

Így bementem a szobába és a könyvespolcról óvatosan leemeltem több évfolyamnyi számot. Ezekkel besétáltam a konyhába, egymás mellé pakoltam őket az asztalra, és kértem, hogy válasszon közülük, melyiket kóstolná meg. Kiválasztotta a legfrissebbet, bebújt a lapok közé és ügyesen kinyitotta.

– Megengeded, hogy innen egy sor legyen a vacsorám?- kérdezte udvariasan.

Jó minőségű, lehetőleg friss tintával akartam kínálni és ha nyelvművelésre fáj a foga, hát hajrá, egyen azt! Így tehát biztattam, egyen csak ami tetszik!

Így kezdődött a barátságom a © jellel.