2019.06.17., hétfő - Laura,Alida napja
search

Farkas Balázs: Lufi

 

 

 

 

 

Tegnap kaptam egy fehér lufit.

Ha egy kicsit fújom fel, olyan, mint egy főtt tojás. Ha összenyomom, olyan, mint egy mozzarella.

Nagyon nem akarom felfújni, mert félek, hogy a képembe durran, és akkor az felnyomja bennem az adrenalint. Mert azt fogom hinni, hogy arcon lőttek.

Tessék, megint itt vagyunk.

Félek, hogy majd fekszem kiterítve. Egy kórházi ágyon, mellettem nem csak fehér lufik lógnak felfelé, hanem színesek is. Lesz piros, meg kék, meg ilyen izészínű is. De aztán a színes lufik át fognak változni, mindegyik fehérré. Leeresztenek, és olyanok lesznek, mint a fityma. Ráncos, vén fitymák pihennek majd a kórházi ágy mellett.

Így tálalnak fel az örökkévalóságának.

A világ pedig vígan eszik belőlem, csak előbb kezembe nyomja a borsot meg a sót, hogy szórjam magamra, és feküdjek úgy, hogy még legyen hely mellettem az uborkaszeleteknek, meg annak a kis girbegurba fűszernövénynek, amiből a Canada Dry-t főzik.

Kanadában persze minden mást megisznak, csak azt nem, aminek a nevében benne van, hogy Canada. Nem is tudok hirtelen kanadai ételt mondani. Olyan igazit. Van a Tim Horton-féle kis fánk, amit egyszer megpróbáltam receptből újraalkotni, ha már az Atlanti-óceánt nem tudom átlépni minden nap, hogy vegyek egy zacsival.

Hogy ne csak magamat ismételgessem, el kell mondanom, hogy egyszer felrúgtam két liter Canada Dry-t, amin nem volt kupak, és összetocsogtam vele a szőnyeget. Azt hiszem, még egy illetlen viccet is elmondtam utána.

Velem mindig kiabáltak, ha ügyetlen voltam. Akkor is, ha nem én voltam ügyetlen, hanem az ügyetlenség csak úgy megtörtént. Egyszerűen ott termett, aztán megvárt engem. És én véletlenül éppen arra jártam, aztán csak ott ácsorogtam, mint valami debil kis hülye, akit le lehet szidni. Mindig kiabáltak. Az emberek annyira félnek. Az emberek nagyon, nagyon félnek.

Én is félek. Félek, hogy majd fekszem kiterítve.

Tessék, megint itt vagyunk.

A lufival az emberek ünnepelnek: ünneplik az újévet, a falusi búcsút (illetve, zalaiul bucsu, kínaiul chǔ, a játékokból ítélve ez egy kínai ünnep), ünneplik a születést, a gyógyulást, a politikai pártok sikerét… pedig az egyetlen, amit ünnepelni illik, az a tudományos áttörés.

Mint 1824, amikor Faraday (a fizikus, nem a Lostból, hanem a valóságból) feltalálta a lufit.

Mind lebegnek, és majd ti is lebegni fogtok, kuncog a Krajcáros.

Jobb lesz visszatérni a mozzarellához. Felidéz bennem egy képet a múltból. Ott vagyok Olaszországban, nézem, ahogy a Pio megpróbál pizzát készíteni, ez egyike azoknak a vállalkozásainak, amelyek az évek során végül sehová nem jutottak. De ahogy most ott áll, igazán eltökélt, a konyhát teljesen összelisztezte, felvett egy fehér kötényt is, és ott áznak a mozzarella-gombócok egy tálban.

Egyet el is kérek. Hófehér, nyálas kis golyó.

Igazából nincs is íze. Majd akkor lesz, amikor rásül a pizzára, tulajdonképpen így lesz pizza-íze.

Majd bele fogok harapni, és amikor elveszem a pizzaszeletet a számtól, a sajt szétnyúlik, és még tovább nyúlik. Valaki odajön, kiveszi a szeletet a kezemből, hogy még tovább húzza, beül vele a kocsiba, rávágja az ajtót, és kihúzza a városból is. De még mindig nyúlik kifelé a számból. Ilyen a jó mozzarella.

Azt hiszem, a pizza csak Olaszországban működik úgy, ahogy kellene. Amikor meglátom, hogy némelyik zsíros pesti ablakból kitolják az összekukoricázott-hagymázott szeletet egy papírtálcán, és utána bőségesen ráfingatják a ketchupot, elmegy mindentől a kedvem. Szerencsére időben észrevettem, hogy a legolcsóbb helyen kell enni, mert ott általában minden rendben van. A ketchupot fel se kínálják.

Emlékszem, a suli büféjében semmi nem volt rendben a pizzaszelettel. Ott csak gumicukrot mertünk venni.

A pizza nem egy új találmány, már Vergilius is emlegette valamelyik elődjét – az ilyen ősi dolgokat szerintem illene tisztelni.

Kenjenek rá majonézt, az legalább eredeti.

A majonéz tele van olajjal meg mustárral meg tojással. Rá van rajzolva a tubusokra mindig a tálalási javaslat.

Egyszer eltökéltem, hogy megcsinálom az összes élelmiszer-csomagolás tálalási javaslatát a való életben is. Meg majd lefényképezem, hogy tényleg ugyanolyan lett-e.

Sehogy nem tudtam repülő pirított kenyérkockát a bögrés leves fölé varázsolni.

Néhány tálalási javaslatot nem is értettem. Egyszerűen nem tudtam felfogni.

A majonéz tubusán persze mindig ott a főtt tojás, szóval csak rakj ki egy főtt tojást, és legyen extra-extra boldog, amiért ilyen szép fehér, és ilyen pazar egyenességgel vágták ketté.

Sose szerettem a főtt tojást.

Olyan, mint egy kis lufi.