2023.01.27., péntek - Angelika napja
search

Farkas László novellái

A sötét király

Megállt a könyvtár előtt, kabátját fázósan összehúzva magán. A metsző őszi szél pillanatok alatt eltüntette a délelőtti nyúlós ködöt, s most dühösen cibálta az út melletti vadgesztenyefákat. Válaszul azok tüskés bombákkal árasztották el a járdát és a szélén elhelyezett padokat, amik a nagy nyári melegben még kellemes pihenőhelynek bizonyultak a lombok alatt, ellenben most nem volt célszerű rájuk telepedni. Az aszfaltra zuhanó burkok széthasadtak, szabadon engedve a bennük megbújó fényes, barna gesztenyéket, hogy aztán azok szanaszét gurulva hol mosolyra, hol bosszankodásra késztessék a leszegett fejjel siető embereket.

A könyvtár bejárata emelet magasan volt. Jobbra lépcsőn, balra egy sima feljárón lehetett odajutni. A kettő közti falon hatalmas sakktábla volt elhelyezve, bábuk nélkül, üresen. Harcmező csata előtt, csata után, csata helyett. Minden lehetőség egy alapvetően értelmetlen helyen. Nem tudta elképzelni, mi szerepe is van a falon a sakktáblának, de nem is akarta megfejteni a rejtélyt. Az azt közrefogó két fekete táblának legalább volt értelme. Bár a bal oldali teljesen üres volt, a jobb oldalira éppen valami plakátot ragasztott ki egy bő nadrágos, fekete kabátos lány. A plakát géppapír méretű darabokból állt össze, amiket a lány precízen illesztett egymás mellé. A lapokat egy férfi adogatta sorban a kezébe, miközben elmélyülten beszélgettek. Nem akarta megzavarni őket, inkább várt. A táblasor két végén rajzolt térképek, alattuk a sakktáblához való bábuk helye. Tizennégy, mindkét oldalon. Valami nem stimmel. Ketten már jó előre feladták? Ki lehet a dezertőr? Gyalog, tiszt, vezér, vagy maga a király? Költséghatékony háború. Minek is annyi ember egy csatához? Elég kettő, bár ez a táblán érdekes lenne. Vagy esetleg ez nem is a hadba indulók gyülekezőhelye, hanem temető? A csatában elesettek végső nyughelye, ami egy végsőkig menő harc után kínál pihenést az áldozatoknak? Mert a királyok maradnak a harcmezőn, akár győztesen, akár bukottan. Ez esetleg megmagyarázza a helyek számát. Furcsa, megfejthetetlen rejtélyek sora. Vajon ki tudja a megoldást?

Közben a lány végzett a ragasztással és a férfival együtt elindultak felfelé a lépcsőn. Ő inkább a másik oldalon ment. Akadály mentesített. Milyen szép kifejezés. Jó is lenne egy olyan út, amin nincsenek akadályok. Vagy, ha nem is jó, de legalább egyszerűbb. Vagy túl  egyszerű? Elveszne az a fajta dicsőség, amit a leküzdésük jelent. Már persze, ha sikerül leküzdeni. Eh, puszta filozofálgatás. Kár ebbe belemélyedni. Ahogy felért, az automata ajtó szétnyílt előtte, szabad utat engedve vele együtt a hideg szélnek is, ami bőszen kapott a lehetőségen és dühödten tett néhány kört az előtérben, valamint a bejárattal szemközti ruhatárban is. Gyorsan beljebb lépett, esélyt adva az ajtónak a záródáshoz. A ruhatári pult mögött álló hölgy összerezzent a szél hirtelen támadására, majd őt meglátva kedvesen elmosolyodott. Már ezért megérte ide jönni. Ritka az ilyen mosoly, főleg egy idegentől. Bár idegennek azért nem nevezhető, hisz jó pár alkalommal járt már itt. Tulajdonképpen nem is számított, hogy a mosolyt mint visszatérő, vagy szimplán csak mint betérő látogató kapta, mindenhogy egy kis örömmel töltötte el. Úgyse sok van, meg kell becsülni. Halkan, szinte alázatosan köszönt, mint aki nem is akar zavarni, csak besurranni csendesen, ha lehet láthatatlanul. Ez viszont nem volt lehetséges. Levetette a kabátját, aztán táskájával együtt begyömöszölte a ruhatár pultja melletti értékmegőrző szekrénybe. Nem kérte el a kulcsot, minek. Ugyan, ki is lopná el az ő állott szagú, kimondottan büdös kabátját. Mert az volt, ezért is nem akasztatta be a ruhatárba. Szégyellte, de nem tudott mit tenni ellene. Az utcai lét egyik velejárója. Megszokta, nem érdekelte. Ellenben látta az emberek orrhúzását, a fintorokat, hallotta a megjegyzéseket a háta mögött. Itt legalább nem volt  egyik sem. Ellene meg aztán tényleg nem tud tenni semmit. Elfogadta, fogadják el. Ha nem, hát különösebben nem zavarta. Végigsimította magán a valaha szebb napokat látott zakót, amit még valahol adományként kapott. Régen volt neki több is, amikor még státuszszimbólum volt az ő beosztásában a megfelelő megjelenés, amikor még a kinézet volt a megítélés első számú szempontja. Most már csak azt a funkciót tölti be, amire ténylegesen való. Ruha, ami melegít és semmi más. Óvatosan, szinte sompolyogva indult befelé, át a lopásgátló kapuk közt. Nem állt szándékában könyvet lopni. Sőt, egyáltalán hozzájuk érni, de még rájuk nézni sem. Undorodott tőlük. Hazudtak, becsapták, hitegették. Hajdanán nem tudta elképzelni a napját könyv nélkül. Már gyerekkorában is falta őket, lenyűgözték a csodás kalandok, a szép történetek, a rengeteg felhalmozott tudás. Hitte, hogy amit tőlük kap, az majd az ő életét is meghatározza. Nem úgy lett. Ha most olvasna, akkor csak olyat, aminek rossz vége van. De nem olvas. Valamin ki kellett tölteni a keserűségét, hát az álságosnak vélt könyvek lettek azok. Tisztában volt vele, hogy a könyvek semmiről nem tehetnek, de a hitvesztése ezt a reakciót váltotta ki belőle. Erre most könyvek közt kell végig vonulnia, hogy a célját elérje. Egyenesen a gyerekrészlegre ment. Köszönt a könyvtárosnak, majd a háta mögött lévő polcról, a felhalmozott játékok közül elkérte a sakk készletet, ahogy máskor is. Mert ezért jött. Persze a meleg és a fedél is nyomott a latban, de az elsődleges mégis ez volt. A gyerekrészleg kongott az ürességtől. Kiválasztotta magának a szokásos asztalt a hátsó részben a fal és egy könyvespolc között, leült szemben a boltíves ablakkal. A fénnyel, a világossal szemben. A szemközti szék felett a falon nyugtalanító vörösben függött egy poroltó. Az ablakon túl őszi színekbe öltözött fák járták kényszeredett táncukat a nekivadult szélben, kontrasztot alkotva a könyvtár néptelen mozdulatlanságával. Kinyitotta a fa dobozt, egyenként kiszedegette a bábukat. Nem borította ki, az túl hangos lett volna. Élvezte a csendet, nem akarta megzavarni. Amúgy is visszahúzódó, magányos típus volt. Nem csapódott az alkoholistákhoz, a kéregetőkhöz, senkihez. A maga útját járta, egyedül. Nem akart beszélgetni, mások gondjait hallgatni, ahogy a sajátját elmondani sem. Soha senkinek nem beszélt arról, miért kötött ki az utcán. Büszke nem volt rá, sajnáltatni meg főleg nem akarta magát. Nem keresett bűnbakot, ahogy a többiek tették. Bár nem beszélgetett, azért hallani még hallott. Minden eltolt sorsért valaki más volt a hibás. Az utcán csupa ártatlan, míg körben mindenhol bűnösök serege. Furcsa világ. Nem akart evvel azonosulni. Ez van, és kész. Ha későn is, de elfogadta a dolgokat úgy, ahogy vannak. Nem motiválta semmi arra, hogy küzdjön ellene. A küzdelemnek csak vereség a vége, legalábbis ezt tapasztalta.

Kifordította a kiürült dobozt, majd komótosan elkezdte felállítani a bábukat. Nem volt miért sietnie. Átfutott az agyán, hogy ki kellene próbálni tizennégy bábuval, de nem tudta eldönteni, kit is mentesítsen a harctól. Végül maradt az eredeti létszámnál. Nem, nincs felmentés, mi is indokolná? Miután minden bábu a helyére került, úgy fordította a táblát, hogy a sötét sereg legyen felőle. Mindig, csakis így. Ez az ő oldala. A világos legyen a fény felőli oldalon, neki bőven megfelel a homályosabb oldal is. Nem csak a világos ellen játszott, hanem a fény ellen is. Átnyúlt a tábla felett, világossal kezdett, ahogy kell. Alkalmanként variált a nyitásokkal, de a lényeg állandóan ugyanaz volt. Először a sötét királynőt szabadította ki, hogy aztán azzal egyből a tábla szélére vonuljon, s áldozatul essen a legelső arra járó gyalognak. Ezt követően a világos királynőt tette hozzáférhetővé. Persze nevezhette volna őket vezérnek is, nem igazán látván különbséget a két fogalom közt, de a királynőt helytállóbbnak tartotta. Egy vezérért nem küzd az ember, egy királynőért annál inkább. Mert ez volt a cél. A világos királynő, miután a sötét elhagyta a csatamezőt. Ebből kifolyólag sötéttel egyből dühödt támadásba kezdett. Természetesen nem akart egyértelmű kimenetelt. Külön gondolkozott mindkét oldallal. A célok, csak azok voltak előre meghatározva, a lépések nem. Világossal előre engedte kicsit a királynőt, mintegy csábító csaliként, természetesen gondoskodva annak megfelelő biztonságáról. Sötéttel erre minden alkalommal ugyanúgy reagált. Támadott. Hol nyíltan, hol rafináltan, de a cél állandóan a királynő volt, mással nem törődött. Nem vonakodott feláldozni sem gyalogot sem tisztet, hogy a célját elérje. Bár a sötét volt az ő oldala, most már tudott gondolkodni a világos agyával is. Későn megszerzett tudás, de itt legalább alkalmazható. Természetesen védte a sajátjait támadás közben, amennyire csak lehetett, de a cél érdekében bármire képes volt. Ahogy haladt előre a küzdelem, úgy fogyott a sötét sereg. A király mellől sorra tűntek el a társak, de ez nem számított. Világos oldalon ímmel-ámmal védte még a királynőt, de aztán úgy alakította a csata kimenetelét, hogy sötéttel végül leüthette. Cél elérve, de a várt katartikus élmény elmaradt. Most is, ahogy ezelőtt annyiszor. Ahogy  ezelőtt. Fásult lett a tekintete, valahol teljesen máshol járt. Innentől kezdve teljesen átalakult a küzdelem. Mintha a sötét oldal elfelejtett volna gondolkozni, rosszabbnál rosszabb lépéseket húzott. Teljesen úgy látszott, mintha sötét feladta volna a küzdelmet, s most csak céltalanul bóklászik a táblán. Világossal frontális támadás indult, elsöprő erővel, akár egy bosszúhadjárat. Sötét megmaradt bábui még tessék-lássék védték a királyt, de aztán az átgondolatlan lépések következtében sorra elhagyták a csatamezőt. Ez már nem az ő háborújuk volt, bármennyire is kitartottak volna a király mellett. Ha egyáltalán ki akartak tartani, s nem inkább csak magára hagyták. A végeredmény szempontjából ez teljesen mellékes volt, mert végül a sötét király magára maradt. Eddig próbált menekülni, lavírozni a pályán, de lassan minden esélye elveszett. Egyedül, senkitől sem támogatva kilátástalanná vált a harc. Talán, ha máshogy gondolkodik a világos fejével. Talán, ha máshogy a sötéttel. Talán, ha gondolkodik egyáltalán. Így azonban, hogy a fejében előre eldöntötte a játszma végét, nem sokat számított a sok talán. A következő lépés már matt. A játszma vége. Nem a világos diadala, csak a sötét bukása. Feldöntötte a királyt. Feladta. Percekig csak nézte a táblán heverő bábut. Érezte, ahogy elönti a fáradtság. Kimerítette a harc. Előrébb tolta a táblát, s két karjára hajtotta fejét az asztalon. Úgyis szólnak majd, ha mennie kell. Pillanatok alatt elaludt. Mint űzött vad a legelső adódó menedékben.

Odakint csitult a szél, a színes levelek abbahagyták kavargó táncukat. A köztük átbújó, pillanatra előszökkenő napsugár mint egy lámpa, megvilágította a táblán fekvő királyt, aztán újra eltűnt. Az asztalra borult öreg békésen szuszogott, talán álmodott is valamit, mert szája szélén apró mosoly tűnt fel. Ellazult álmában. Ökölbe szorított keze lassan kinyílt, s az eddig ott szorongatott világos királynő koppanva esett az asztalra a sakktábla mellé.

 

Komor éjben gyertyaláng

A felkelő nap a vándort már úton találta. A kósza, még erőtlen napsugarak megcsillantak a hajnali harmat apró cseppjein, ahogy azok méltóságteljes lassúsággal legördültek a hosszú fűszálakon, megannyi apró, komótosan mozduló gyémánttal ékesítve a domboldalra símuló rétet. A keskeny, inkább sejthető, mint látható ösvény szeszélyesen, minden nyilvánvaló ok nélkül kanyargott ebben a ragyogó, zöld szőnyegben, lefelé a dombról. Az idegen elnyűtt cipője, meghatározhatatlan színű nadrágjának szára is teljesen átázott az útra hajló fűszálakra tapadt nedvességtől, ám ez egyáltalán nem zavarta. Lassan, kényelmes tempóban lépkedett, közben mosolyogva figyelve az ébredő világ megannyi csodáját. Nem sietett sehová, mert ahonnan jött, onnan nem kellett menekülnie, ahová tartott, oda meg ráér megérkezni. Fontosabb volt számára az ezek közti út, mint maguk az állomások. Széles karimájú, hajdan valószínűleg fekete kalapját mélyen a szemébe húzta, ennek ellenére semmi nem kerülte el a figyelmét. Mindent, amit látott elraktározott, hátha jó lesz egyszer még valamire. Szürke, combközépig érő kabátja már magán viselte az idő múlásának nyomait szakadások, varrások, foltok képében. A hátára vetett zsák teljesen illeszkedett a ruházat alkotta összképhez a maga kopottságával. Nyilvánvaló volt, hogy nem a külcsín a legfontosabb az idegen életében, aki így inkább hasonlított csavargóra, mint tisztes utazóra. Mindezek ellenére valami nem elrejthető méltóság áradt belőle, hasonlatosabbá téve a régi történetek álruhás királyához, mintsem egy cél nélküli tekergőhöz.

Az ösvény, ami látszólag csak összevissza tévelygett, végül mégis egy kisváros pereméhez érkezett, ahol sikeresen becsatlakozott egy szélesebb, köves útba. Az idegen itt pár percre megállt, fürkésző tekintetével végigmérte a katonás rendben sorakozó házakat, az apró utcácskákat, a reggel beköszöntével dolgukra induló embereket a maguk fontosnak tűnő nyüzsgésével és a korai csendet megtörő zajával. Végül igazított egyet a zsákján, és a köves utat követve a város belső része felé indult. Minél beljebb ért, annál inkább nőtt a tömeg és a hangzavar, ám ez egy aprócska fintortól eltekintve semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Egyenesen ment, mint akinek határozott célja van, felemelt fejjel, tudomást sem véve a lökdösődő forgatagról. Az út végül a városka főterébe torkollott, rögtön a piac mellett. A vándor határozott léptekkel átvágott a téren, és a túlsó oldalon leült egy szökőkút faragott kő peremére. Zsákját maga mellé tette, lábait kinyújtotta, de csak annyira, hogy a környezetükről tudomást sem vevő emberek a maguk nagy rohanásában át ne essenek rajta. Csendben, nyugodt arccal figyelte a városlakókat, közönyösen bezsebelve néhány kíváncsi és még több megvető pillantást. Nem tartozott ide, és ezt néhány szemvillanás kíméletlenül a tudomására is hozta. Ez persze neki nem okozott különösebb problémát, mert nem is akart ide tartozni. Csak átutazóban van, jött és megy tovább, valahonnan, valahová. Most viszont itt van, ha tetszik, ha nem, mert a városka az ő útján helyezkedik el, bizonyára nem ok nélkül. Sokáig ült ott némán, szinte mozdulatlanul. Látta, hogy a piac szélén már indul a sugdolózás, ahogy máskor is, ahogy máshol is. Mert az idegen, a más csak fokozza a kíváncsiságot, vegyítve valami belső félelemből eredő ellenszenvvel, tarkítva a jól értesültnek tűnők előítéleteivel. Ha el akarna rejtőzni, akkor sem tudna, mert kivetné magából ez a tömeg, aminek nem része, csak egy külső szemlélője, aki már az ittlétével is gyanút kelt. Néhányan a kíváncsiabbak közül meg-megszólították, eltévedt-e, keres-e valamit, mi járatban van errefelé, de ő csak némán mosolyogva a fejét rázta. Tudta, hogy ezeket az embereket nem a segítőkészség, hanem az információ szerzés hajtotta, hogy aztán tudálékosan tovább gerjesszék a szóbeszédet, kiegészítve most már azzal, hogy biztos néma, vagy nem is ismeri a nyelvet, mindenesetre még annál is idegenebb, mint ahogy először gondolták. Mert állandóan ez van. A város mindig változik, de az emberek sosem. Már megszokta, nem érdekelte. Egy pillanatnyi nyugalmasabb időszakot kihasználva lassan a zsákjához nyúlt, kinyitotta, és féltő mozdulatokkal egy furcsa, régies és réginek is tűnő hangszert húzott elő belőle. Egy darabig csak nézte áhítatos szemekkel, mint aki csodát lát, valami mélyen megtisztelő dolgot, aminek ő is a részese lehet. Mintha legalábbis egy felbecsülhetetlen értékű kincs lenne a kezében, ami már önnön létezésével is kivívja a tartója tiszteletét, s egyfajta bűbájt sugározva beszippantja azt. Aztán a vándor összerezzent, szeméből eltűnt a révület, újra ott volt a tömeg közepén. Kényelmesen elhelyezkedett a néhány helyen már lepattogzott kőpárkányon, gyűrött kalapját a lába mellé tette a földre, és lágy mozdulatokkal megpendítette a hangszer húrjait. Párszor végigfuttatta rajtuk az ujját, láthatóan elégedetten vette tudomásul, hogy minden húr megfelelően szól, aztán játszani kezdett.

Különös, ismeretlen dallamok röppentek fel a hangszerből az ujjak finom játékára, kísérve az idegen halk énekével. Régies, olykor idegennek tűnő, mégis csodás szavak csendültek, belesimulva a zene ritmusába, szárnyalva és lezuhanva, bekúszva a húrok közé, rejtőzve és előbújva, miközben furcsa, érdekes történeteket meséltek régmúltról és jelenről egyaránt, hol vidáman, hol szomorúan, néha vibrálva, lüktetve, néha elandalítva. Ezt azonban csak azok hallhatták, akik a közvetlen közelében voltak, mert nem harsány, figyelem felhívó dal volt, pusztán mint komor éjben pislanó gyertyaláng, mint harmattal vegyülő apró könnycsepp, mint csöndes, szélben foszló suttogás, elveszve a környező zajban. Mégis, az arra járók megtorpantak, rövidebb-hosszabb időre belevonzódtak a dal bűvkörébe, kisimult arccal átadták magukat a történetek sodrásának, kiszakadva pár percre rohanó, mohóságtól hajtott életük egyhangúságából. Aztán persze ki-ki vérmérséklete szerint több-kevesebb idő után lerázta magáról az áradó bűbájt, zavart arccal pár csengő érmét dobott a földön heverő kalapba és rohant tovább annak tudatában, hogy fontosabb dolgok is vannak, mint igéző történeteket hallgatni. Némelyikük még talán szégyellte is magát, hogy engedett a csábításnak és ha percekre is, de levetkőzte a saját világát. A zenész egy bólintással köszönte meg az adományokat, oda sem nézve, mint akit ez egyáltalán nem is érdekel, mert csak az a lényeg, amit ő adott és nem az, amit tulajdonképpen bűnbánatként a kalapba dobtak. Ezért jött, ezért megy máshová és ezért volt máshol is, hogy adjon valamit azoknak, akik csak az idegent látják benne, hogy elcsábítsa őket, elvarázsolja, megmutasson valami mást, amiről úgy gondolta, hogy ismerniük kell. Néhányan órákra is ott ragadtak, teljesen hatása alá kerülve a vándor énekének, sóvárgó szemekkel várva az újabb történeteket. Hogy aztán ők csak kevésbé rohanósak voltak, vagy a dalok feledtették el velük ennyire fontos, vagy fontosnak tűnő tennivalóikat, az a vándor számára teljesen mindegy volt. Csak az számított, hogy talált nyitott füleket, ahová be tudta bűvölni a történeteket, átadhatta a dalokból áradó varázslatot, ami aztán vagy otthonra talált a hallgatóiban, vagy a kezdeti lelkesedés után a feledés homályába merült. Ő csak adni akart és nem elfogadtatni, megosztani és nem ráerőszakolni.

A vándor hát zenélt, énekelt alkonyatig megszakítás nélkül, újabb és újabb történeteket mesélve, soha nem ismételve egyiket sem. Mert gazdag volt, gazdagabb mindenkinél a városban. Ott voltak neki a meglévő és születő dalok egyaránt, ki tudja mennyi. Egyre több az biztos, mert bármerre járt, a világ megírta körülötte a történeteket, neki csak meg kellett jegyeznie és elmesélni annak, akinek csak lehet. Akkor is zenélt, amikor a téren már teljesen elcsitult a nyüzsgés, és az esti szürkületben csak az otthonról elcsavargó gyerekek hallgatták tátott szájjal, pisszenés nélkül, ragyogó szemükben valami furcsa lánggal, amit az idegen dalai gyújtottak, hogy aztán esetleg valamikor majd lobogó tűzzé válva ugyanúgy valami erőteljes késztetést ébresszenek bennük, ahogy valaha vele is történt. Mert az az apró láng, ha megfelelő táplálékot talál, idővel képes lesz bevilágítani bármilyen komor éjszakát. Végül a gyerekek is eltünedeztek önként, vagy hazahívó szóra, így most már csak magának énekelgetett a beálló sötétségben, felidézve régi és előre vetítve leendő zenészeket, akik majd utána jönnek valamikor. Mert jönnek még, az biztos. Ide is, máshová is. A színhely változhat, de a történet, hogy a vándor megérkezik örök. Tudta, hogy rövid időn belül elfelejtik, de ha csak egyvalaki is akad minden városban, akinek a szívében megragadtak a dalok, már nem volt itt hiába. Teljesen besötétedett, a város nyugovóra tért. Valamelyik házban, egy apró szobában talán egy történet az álmok szárnyán új életre kél, s hömpölyög tovább, mint a főtéri forgatag, repítve magával az álmodót, hogy aztán a reggel érkeztével elégedett mosollyal jutalmazhassa az ébredőt, valami más, szebb ruhába öltöztetve az induló napot.

Már nem égtek a lámpák, csak a sápadt holdfény világította meg a kihalt teret. A vándor nem volt ott. Aludtak már a figyelő szemek, senki sem látta, amikor elment…