2020.07.13., hétfő - Jenőnapja
search

Fitos Adrián: Stop

 

 

 

 

   Amennyiben parányi csónakokra, karcsú vitorlásokra, lomha bárkákra is egyaránt érvényes, hogy valamennyi helyzet lehetőségét tartalmazzák, úgy – akár öbölben ringatóznak, akár kétségbe ejtőn ropognak feltételezésekbe hajló nyílt vízen – valamiképpen megtalálhatóak valahol. Mert nem tudni, mióta, nem veszi őket észre. Nem csak hajókat, sok mást sem. Ami nincs a zománcos, háromlábú sótartó, üres, napfénytől féloldalasan besárgult váza szomszédságában, könyökének hála, váratlanul poros kancsóvá zúzódik a köveken. Búcsúzóul még a csöppnyi konyhába téved: botlása ezeréves tepsiben végződik – ezt is nyilván ügyetlenségének, netán szerencsétlen véletlennek tulajdonítja. Másrészről, az ilyen-olyan állapotú lelet dacára, örömtelinek és bizonyítóerejűnek. Észre sem veszi, máshogy talán észre se veheti.

   Aminek szárnya van, Káró közelgő árnyékától megzavarodva, elsivít a testről. Kikerült arcát nézi, noha sosem az, sértetlen. Nem lesz tőle ismerős. Ahogy egykori meztelenségével se lehet cafatokból felruházni.  Anélkül, hogy, például, arra gondolna, túl régóta áll itt mindahhoz, ami megmutatkozni kész, tagadhatatlanul elszörnyed. A test, mintha az Kárón múlna, maradjon inkább a korábbi helyén, mintsem vallomásában veszítse nyomát. Senki nem hiheti az efféle horderejű felfedezésről, hogy a végtelenségig ártatlanul előadható. Most a legfontosabb: minél hamarabb eltűnni.

   A férfi, aki végül kisteherautóval felveszi néhány kilométerre a várostól, legalább olyan izzadt és büdös, akárcsak ő. Úgy látszik, megjelenéséhez szalmakalap és mocskos trikó dukál, további, felbecsülhetetlen mélységű háj, barátságosan kivillanó, barna szemek. Egy szavát se érteni. Olasz volna várható, talán az is, valahol annak számít. A félórás, köves úton egyfolytában hahotázik és beszél. Tekintetükben ugyanúgy váltakozik a táj, ahogy a másik. Káró is bólogat, helyesel, sápadtan, várva, mikor és melyik szakadékba nyargalnak. Rövid, tényleg, mindössze szusszanásnyi csönd után, pont, mint aki röpke megfontolást követően máris elhatározásra jut, a fiú térdére csap, vigyorog. Hogy éri el, bajosan, hasába merül a kormány, Káró elől, a kesztyűtartóból vaskos és retkes borítékot húz ki, a fiú kezébe adja, rákacsint, hogy az utat már véletlenül se követhesse kevesebb szem. A maszatos fényképeken a férfi ismeretlen nőkkel látható. Azokon nem izzad; mindenféle, jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb, hétköznapi, színes, fekete-fehér, akármilyen ruhákban pózolnak, kivel miben. Mosolyognak egymásra, alkalmanként a gépre, fotósra, vagy Kárónak, több tucatnyi felvételen. Nyilvánvaló, szeret ismeretlen nők társaságában mutatkozni. Hirtelen fékez, néhányuk kicsúszik Káró kezéből, aki, miután fölszedegeti, meggondolatlanul alulra teszi őket. Ennek nem örül a férfi, dühösen kiabál, elveszi mind, rendezgeti, valamilyen láthatatlan sorrendbe. Nem is néz föl, vastag karja, könyöke az ajtónak passzírozza Kárót, aki rögvest kiszáll, kidől, kizuhan az autóból. Kecskék vonulnak át komótosan az úton, köztük együgyűen mosolygó, integető pásztor.