2021.07.29., csütörtök - Márta, Flóra napja
search

Gyenes Júlia Boróka: A nem használt helyiségek illata

 

Mikor már eléggé megnyugodott és elkábult a szokatlan délutáni verőfénytől, nagy szusszanásokkal kísérve a kimaradt levegővételeket, heverészve a parton, alig-alig tudva, vagy inkább felfogva az időt meg a létezést, a vizet, a felmelegedést, ami a döglött pontyot kisodorta a sekély vízbe, hogy a gyerekeknek is legyen mivel játszaniuk, és a szüleik is mondhassák, hogy „fúj”. Szóval a befejezetlen gondolatmenetek közül azt kezdte el fejtegetni, hogy a mögötte lévő kamasz srácok, miért verekednek folyton a füvön hemperegve. Hárman. Különösen a legvéznábbik akarja mindenáron ledominálni a jégkrém mintás-gatyás pilóta szemüveges másikat. Aki gyengéd humorral és hamis tiltakozással kapálózik alatta. Közben ilyeneket ordibálnak, hogy: „Faszfej! Fasszopó! Megmondtam neked, hogy negyedik vagy!” - és ehhez hasonlókat. Ekkor úgy érezte, ki fog zökkenni amúgy is labilis helyzetéből, a pillanat immár elveszni látszott, ezt nem akarta megvárni, kinyújtózkodott és felállt. Elege van már a zsibongásból, egész nap másra se vágyott csak nyugalomra, így tehát sétálni indult.

Útközben kavicsokat rugdosott maga előtt, próbálta minél precízebb ívben gurgatni maga előtt őket. Mértani egyeneseket rúgni előre, s közben menni hazafelé. Már ment le a nap. Majdnem rálépett egy békára. A sokadik tökéletlen és félrecélzott kavics után befordult, és megállt egy út menti gyümölcsösnél. Kereste az apróját, barackot vett, és meghallgatta a bácsit, aki mögötte nézelődött az utcán, és láthatóan szerette volna elmesélni legalább a gyerekkorát valakinek, aki meghallgatja, de Manunak ott volt a saját gyerekkora görcsként beleágyazódva a gyomrába, így egy darabig ténfergett az öregemberrel az utcán, majd beleharapott a gyümölcsbe, és rögtön érezte, hogy erre volt szüksége. Intett a bácsinak, megpróbált megértően grimaszolni tele szájjal és tovább állt. 

Eltelt így jó pár perc az Időből, amit Manu voltaképpen nem is nagyon értett, hogy micsoda. Valami, ami egyszer csak indul és azóta megy, de igazából sosem indult el, mert mindig is telt. De mégse lesz elég semmire. Azaz ezt mondja mindenki, de voltaképpen ők sem tudhatnak sokkal többet. Az utcában volt egy ház, amit elkezdtek építeni, megvolt a ház alapja, és egy hatalmas kovácsoltvas kerítés azt sugallta az ég felé törve, hogy itt történni fog valami, amit védeni kell, építészeti remekmű van készülőben, hogy ez aztán igazán pompás ház lesz. Azóta sem történt semmi, nem tudni, hogy a pénz, vagy a kedv fogyott-e el... A kerítést elhordták, helyette egy összefont rács jelezte néhol fadeszkákkal „kipótolva”, hogy ház ugyan nincs, de tulaj még van. Ennek már sok-sok éve, de Manunak mégis ennyi jut eszébe erről a telekről valahányszor erre sétál, és végigtekint rajta, mi másra gondolna, próbálja Ő meglátni az újdonságot, de igazság szerint az lenne a hazugság - ha van ilyen -, mert ő itt semmiféle újdonságot nem lát. Neki itt semmi sem változott, semmi sem fejeződött be, sőt el sem kezdődött, nem történt semmi, amióta itt van.

Mikor hazaért, már teljesen besötétedett. A kertkaput az évek alatt ellepte a gaz, a fű térdig ért és a bejutást nehezítette, hogy a bejárat mellett megpróbált felkapaszkodni egy vadrózsa, igen nagy sikerrel, ugyanis, mint mindig, Manu ahelyett, hogy lemetszette volna a hajtásokat az egész terjeszkedésnek indult rózsabokorral együtt, inkább átverekedte magát rajta minden alkalommal. A tövisek ejtette karcolásoktól egészen veszélyesnek tűnhetett a derengő utcalámpák fényében. Ami Manuéknál takarékosságból, halvány sárgásan pislákoló fénnyel jelzi, hogy dereng ugyan, de nem fogyaszt sokat. Horrorisztikus hangulatot adva a békés harcnak.

Ahogy kinyitotta egyetlen nagyszobája ajtaját, szembetalálkozott saját zuga mélységével. Kívül szürkés fény jelzi a határokat, de bebámulva a fekete szobába, az ajtó sziluettje, és aztán fekete lyuk, ami bármekkora teret takarhatott volna. Mit számít az, hogy mekkora lyukban él, ilyen takarékos utcalámpákkal és isten-háta mögötti sötétséggel egy palota is ugyanilyen fekete lyuknak tűnne. Így hát Manu úgy döntött, még nem kapcsolja fel a lámpát, nehogy elrontsa ezt az illúziót, ha már egyesek szerint az élet rövid, és kevés van a felismerésből, úgyhogy ő megőrzi magának az alaktalan szobáját, ha már így eszébe jutott, tartson minél tovább a felismerés. Becsukta maga mögött az ajtót. Lépett hármat balra, és négyet jobbra, és egyet úgy semerre, csak találomra, botorkálva a sötétben megtalálta lábujjával az asztal egyik sarkát, az mentén végigtapogatózva elnyújtózkodott a falig, s a fal mentén továbbtapogatózva megtalálta a csapot.  

Emlékeiben megvolt a mozdulat, a vaksötétben behajolt a csap alá, és ivott pár öblös kortyot a hideg vízből. Miután elzárta a csapot, a csőben felgyűlt víz akadozó, előbb nagy, majd egyre kisebb cseppekben távozott a csőből. A mosatlan edények és poharak hengerein és idomain legurulva, a cseppek különböző magasságból, különböző helyekre érkeztek, más-más hangot adva. Mivel a víznek rendelkezésére állt egy torony koszos tányérokból, ezért a csöppöknek tovább tartott a végükre érni, és amíg leértek, és ahogy egymást követték, az szinte zenének hatott, vagy valamiféle improvizációnak, ahogy a vaksötétben potyogtak lefelé. - Csipp-csupp, még lejjebb, le a földbe, el jó messze, talán a tengerig is elúsznak. Ekkor egy pillanatra Manu megirigyelte a vízcseppeket.

Visszabotorkált a sötétben az origóig, vagyis a szoba közepén lévő asztalig, onnan elrugaszkodott és markolászva az előtte lévő levegőt és teret egyszerre csak ujjai nekiütköztek a kandallónak. Rutinos mozdulatokkal pakolta a hasábokat. Kisöpört egy kis hamut, és begyújtott. A földön ujjaival kör alakba gereblyézte a hamut, lapította, simogatta, rajzolt vele, azután eltörölte, majd megint újabb formákat hasított a szürke kis kupacba. Mindegyik hamucsík kicsit más árnyaltú volt, szép horizontokat és szántóföldeket képzelt maga elé. Lassan újra kirajzolódtak a szoba körvonalai. Halványan pislákoltak a fények, enyhén meg-megrezzentek az árnyékok. A tűz egyre magabiztosabban ropogtatta a fát a kandallóban, így hát becsukta a fémreteszt, felállt, megszemlélte a tüzet és így szólt: 

- Ez már a miénk! 

Majd lekuporodott a kandalló elé, és elalvás előtt két dolog jutott az eszébe: A nem használt helyiségek illata, vajon olyan, mint a villanyóraszekrény szaga? A benzin illata. Az is milyen jó.