Jahoda Sándor: Tintoretto atya anyósa

                                                                          

 

 

 

 

Tintorettó atya anyósa – ahogy szokták mondani: – „öreg, mint az országút”. Vagy, más néven, ahogy Tintorettó atya szokta mondani: Az a vén kurva…

      -     Az a vén kurva megint fölbaszta az agyam! – kesergett nekem a minap.

• Miért? Mit csinált már megint? – érdeklődtem.
• Mit! Mit! Azt mondta, cseréljem le a zárat.
• És?
• Mit és!? Ez a tökkelütött azon hisztizett, hogy bejárnak a lakásába, és elvisznek mindent.
• Mindent? – csodálkoztam.
• Hm – bólintott. – Most épp a csekkjeit vitték el…
• Biztos be akarták fizetni.
• Be ám, a faszomat, azt akarták!
• De akkor miért...?
• Honnan a faszomból tudjam? Ez a hülye meg kihívta a rendőröket...
• Micsoda?!
• Ahogy mondom. Úgy leégetett előttük, hogy…
• Ez valóban rejtélyes. És még mit vittek el?
• A gyógyszereit, de azt még a múltkor.
• Érdekes betörők vannak arrafelé…
• Nem is a rendőröket kellett volna hívnia, hanem a mentőket, hogy bevigyék a diliházba. Esküszöm, bebaszom egy otthonba, aztán a büdös életbe’ feléje se nézek, engem nem érdekel a vén boszorkány! Többet el se megyek hozzá.
• De a Márti küld neked pénzt a számára, nem?
• Az is ott a picsába’, Londonban van, onnan okoskodik nekem!...

      Erre megcsörrent a telefonja. Ránézett, és rögtön megnyúlt az arca.

      -     Ő az, bazdmeg… - motyogta, aztán sóhajtva fölvette. – Mgen? Voltaaam! Nem kiabálok!! – ordította, mint a sakál. – Hogy? Hagyjál már, bazdmeg, voltam, igen… Mi? Nem káromkodok, te hülye picsa! Menj már! Na, jó, szevasz... Mit?...

      És ez így ment vagy 20 percen át, Tintorettó atya legnagyobb sajnálatára. Mire letette, olyan csüggedtség vett rajta erőt, mint – mint mindig, mikor az exével telefonálgat. Halálos fáradtsággal nézett rám, halálos fáradtsággal néztem rá. (Az ordítozásaitól, én is kissé megviselt voltam).

      -   Átmegyek sörért – szólt aztán. – Elfogadsz egyet te is?

      -   Kösz, elfogadom.

      Ment. A szomszédban lakott, Szeszterciusz testvér mellett, aki az egyik legjobb barátom, de ő akkor még aludt. Tintorettó atya pár perc múlva jött is, két-két sörrel a hóna alatt.

      -   Alszik még ez a zsivány?

      -   Mint akit kiütöttek.

      -   Mivel ütötte ki magát?

      -   Bástyával.

      -   Megint azt a moslékot issza?

      -   Olcsó.

      -   De ha olcsó üvegest is vehet, akkor mi a szarnak veszi ezt?

      -   Örök titok, melyet a sírba is magával visz majd…

      Tintorettó atya odaadott egy sört, megköszöntem, megbontottuk.

      -   Ez az öregasszony rendesen megrövidíti az életed – jegyeztem meg aztán.

      -   Olyan hülye, mint a segg. Az összes autómat elszállítatta.

      -   Mert?

      -   Ott voltak a ház előtt. Egyik nap megyek, hát már nincs ott egyik sem. Mondom neki: hol a picsába’ vannak a kocsik? Aszongya: zavartak a kilátásban, hát elvitettem őket…

      -   Elképesztő!

      -   Te ilyen hülyét még nem láttál. A múltkor is…

      Na, erre már bepöccentem. Egy hirtelen mozdulattal felálltam, és indulatosan kifakadtam.

      -   Ebből elég volt! Beszélek az öregasszonnyal. Megyek, szia!

      -   Várj, ne rohanj a vesztedbe! – könyörgött Tintorettó atya.

      A zajokra fölébredt Szeszterciusz testvér, és kikóválygott a szobájából.

      -   Mi van? – kérdezte dülöngélve.

      -   El akar menni az öregasszonyhoz!

      -   Nem!

      -   De! – kiáltottam, és már mentem is az ajtóhoz.

      -   De hisz még a címét sem tudod!

      -   Ez nem akadály számomra – mondtam elszántan.

      -   De hisz még a nevét sem tudod!

      -   Olcsó kifogások nem állíthatnak meg! – szóltam, és bevágtam magam után az ajtót.

      Még hallottam, ahogy Tintorettó atya és Szeszterciusz testvér hangosan az életemért imádkozik, de engem már senki és semmi nem állíthatott meg.

 

      Azóta nem látott senki.

      Valószínűleg hősi halált haltam.