2019.12.08., vasárnap - Mária napja
search

Kalász István: Két novella

Stand by me Megállók és szívek

KALÁSZ ISTVÁN

 

Stand by me

 

Az író a fürdőkádban ült, a víz meleg volt, az ablak párás, kint télies ősz, a férfi a kádban olvasott, amikor kopogtak, a szomszédnő nyitott rá, hogy előbb csöngetett, a lakásajtó nyitva volt, bejött, percek óta szólogat a nappaliban. Nem hallja? Az író zavarba jött, nem hallottam, a nő folytatta, segítenie kell, az író többször ígérte, ha baj van, szóljon… és most baj van. Azonnal jövök, mormogta az író, a nő kiment, várok, mondta, és a férfi esendőnek érezte magát. Két nappal előtte hagyta el az élettársa. Mindenkit elűzöl magad mellől, mondta a nő és elment, te nem tudsz úgy szeretni, hogy jó legyen. Az író azt kiabálta utána, hogy a szeretet döntés, nem érzés.

A nő állt az ajtó előtt, tudja, a volt férjemről, a lányom apjáról van szó, az író bólintott. Ismerte a történetet, a fiatal férj elment külföldre, ünnepekre jött haza nagy táskákkal, aztán többé nem, pénzt sem küldött, de a szomszédnő nem bánta, mondta, hogy nem szerette a férjét, jobb így, őt is egyedül nevelte az anyja. Az író felöltözött, kijött a fürdőszobából. Aztán állt a nővel szemben. Tessék, hallgatom. A volt férjem, mondta a nő, súlyos beteg. A szíve. Telefonált, hívott. Menjek el hozzá. Látni akar. Mielőtt meghal. Az író nem értette, egy szigeten lakik, laknak, fent Dániában, nem tudom, miért költöztek oda, semmi sem megy arra. Az ott a világvége. Pénzem most nincs, sóhajtott a nő, de megadom, kérem, vigyen el. Magának van autója. Jó autója. És ideje is van. Mostanában nem ír semmit. Ugye? Utána mosok, vasalok magára, ha gondolja. De nem mosolygott, miközben ezt mondta.

Egy nappal később indultak, két napig ültek az autóban. A nő elmondta, hogy a férje nem volt rossz ember, csak esetlen, érzéketlen, nem, durva nem, csak sérült, a férje otthonban nevelkedett. Az író vezetett, és arra gondolt, hogy semmi sem történik ebben a történetben, egy nő és egy férfi találkozik, házasság, remény, gyerek, válás, és most a férfi beteg lesz. Kint laposabb lett a táj, erősebb a szél, vörösek, kékek a házak, tehenek álltak mezőkön, és a fiatal nő mellette egyre csak mesélte, hogy a férfi nem volt jó neki. És ezt éreznie kellett volna. De, mondta az író, a férfi betegsége mégis mindent megváltoztatott, így van ez, és vezetett tovább északnak, a nő pedig azt felelte, hogy ő beszélni akart, még éjjel is felrázta, ha a gyerek aludt, de a férje soha. Átmentek egy hídon, szélmotorok surrogtak, kávét ittak az autópálya melletti étteremben, a nő telefonált, beszélt a lányával, a férje telefonját nem vette fel senki. Aztán elértek a tengerhez, fújt a jeges szél a víz felől, sirályok vijjogtak, majd jött a komp, kék-fehér, lomha hajó. Amivel át kellett menniük. A szürke ég alatt. Arra a szigetre. Amin élt a nő volt férje. Kivel? Egy mongollal. Az író nevetett. Micsoda? Mongol a nő? Tényleg? A nő is nevetett, de-de, onnan jött az a nő, a poros tundrából. Kerek a feje, a szemét nem látni. Fekete a haja, persze. Állítólag sem dánul, sem németül nem tud. Nem értem. Miért ez a nő kellett neki? Mitől jobb, mitől több ez a nő, mint én? Érdekes így a történet? Az író nézte a tengert, a semmire sem emlékeztető felhőket, arra gondolt, hogy napok óta nem nézett tükörbe. A benzinkutaknál fénylő lap volt a falon a mellékhelyiségben, csak elmosódottan látta az arcát.

A komp szinte üres volt, egy fehér furgon és az író fekete autója álltak lent. Az utasok: három szőke asszony, egy öregember, két szótlan afrikai a hajó végében. És ők az ólomszínű tenger fölött. A nő ült az emeleti büfé mellett, itta a híg kávét, néha kiment cigarettázni. A hidegbe. Három évig éltünk együtt, mondta később a nő, a férjemet egy buliban ismertem meg. Zenélt. Ez tetszett. Hogy gitározott. Énekelt. Stand by me. Vad volt. Az író hallgatott, fiatalkorában ő azok közé tartozott, akik nem gitároztak, nem sportoltak, ő csak állt, figyelte a lányokat, hogyan vihogtak a színpad előtt, meredtek a fönt zenélő iskolai zenekar énekesére. A jóképű győztesre. Aki vad volt, na, persze. És hangos. Igen, a zenészek, mondta végül az író, vonzóak, ez mindig így marad, a zene a legjobb csábítás? Kérdezte hangosan. A nő nevetett, a nők a sikeres férfiakat keresik, ott az erő. És aki fent áll, sikeresnek tűnik. Kint havazni kezdett, ez meglepte az írót, nem gondolta, hogy a tenger fölött havazhat. A férfiak meg a gyengét, folytatta a nő, az alázatot akarják. De én nem vagyok az. Sirályok bukkantak fel és lepték el a hajót. A nő mutatta a telefonját, megint van vétel, közeledünk. Amikor a párából fel¬bukkant a sziget, az író arra gondolt, jó lehet itt élni, és a volt szerelmére gondolt, ahogyan feküdtek egymás mellett, és nem beszéltek semmiről. Ahogyan örömtelenül nevettek. Szinkronban. Ahogyan a szerelme azt mondta… De nem, ez nem illik ide, ez a nő története.

Színes házak között, betonúton haladtak, a habzó tenger mellett. Egy kempingben lakókocsik álltak, két borzas kutya futott át előttük. Szörnyű, mondta ekkor a nő, hogy itt találkozom vele. Mit fogok mesélni a lányomnak? Itt a világ legvégén… Ahová elbújt a szégyen elől. Aztán megérkeztek a házhoz. Erdő mellett állt, sötét fák előtt, kerítés nem volt, csak egy pajta hátrébb, a fák között. Az író azt mondta, nem akar bemenni. És az utolsó komp két óra múlva indul. Vissza. A szárazföldre. Igyekezzen, mondta a nőnek. A nő kérlelni kezdte, fél a találkozástól, az író ne hagyja cserben, menjen be vele, így ketten léptek be a házba. A sötét lakásban két öreg dán volt, magasak, vékonyak, mosolyogtak, jöjjenek, a magyar férfi bent van a szobában, magas láza van, az orvos reggel volt itt, adott morfiumot, holnap délelőtt jön megint. Az öreg nő beszélt, ők itt laknak az utcában, idevalósiak a szigetre, a magyar férfi nincs jól. A rák… Az író nem értette, rák? Nem a szíve? Az öreg nő mosolygott, a morfium miatt van, lassítja a szívet, de a rák már hónapok óta öli. Azért akarta a volt feleségét, de a gyereket nem, hogy jöjjön. Ide. A nő sóhajtott, hol van, nézett az íróra, a férjem. Az öreg dán az ajtóra mutatott, bent alszik. Talán. Az író mondta, akkor most menjenek be. A komp indul. És a barátnője, kérdezte a nő halkan, a mongol nő hol van? Az öreg dán mondta, telefonáltak a kikötőből, hogy jött a magyar autó, a nő erre elment, hogy ne zavarjon. Az író elképzelte, egy mongol nő a tundrából a sötétedő dán tengerparton áll, és arra vár, hogy elmenjen a magyar autó. És visszajöhessen ebbe az alacsony, sárga házba. A haldoklóhoz.

A férfi arca fehér volt, a fogai hiányoztak, a haja sem volt meg. Csak ritkás, vörös pamacsok a fejbőrön. A nő nem szólt semmit, leült, nézte a beteget. Hogy vagy, kérdezte a férj, nehéz utatok volt? A nő rázta a fejét. Ti együtt vagytok, nézett fel a beteg az íróra. A nő intett, csak elkísért. Én nem vagyok olyan, mint te, hogy másvalakivel. Kezdjek bármit. A beteg mosolygott. Mit akarsz, kérdezte a nő, eljöttem, hallgatlak. A gyerek üdvözöl. Miért hívtál? Éles volt a hangja, az író megérezte benne a szeretet gyűlöletét, jobb híján így fogalmazta meg, és hogy semmi sem igaz abból, amit a nő idáig beszélt. Az író elcsodálkozott, ő eddig csak a nő elszántságát látta. A monoton hangját hallotta. A szeretetet nem érezte. Aztán bejött a mongol nő, mégis visszajött. Alacsony volt, kerek képű. Harminc éves lehetett. Állt, nézett. A nő felállt, tehát te vagy az, mondta, nyújtotta a kezét, a mongol nő nem válaszolt. Az író hirtelen fáradtnak érezte magát. Ez a gyengeség gondolta, attól lehet, hogy nem bántották őket, a két nő békésen kezet fogott a férfi fölött. Hogy nem is baj, ha nem mennek vissza a szárazföldre. Hogy maradhatnak ezen a szigeten. A beteg köhögött, vizet kért, a két nő egyszerre mozdult a pohár felé, ezen nevettek.

Az író és a nő közös szobát kaptak, csak ez van, mondta a mongol nő, for you, az ágyak külön álltak a fal mellett, a falak kopárak voltak, középen asztalka, rajta lámpa. Leterítve kendővel, a keskeny ablak a murvával borított kertre nézett. És a sötét fákra. Az éjszakáról nem érdemes beszélni, csak szavakat egymás mögé tenni: sötétség, lélegzés, nyögés a szomszédos ágyról, tompa ugatás a távolból, hideg, várakozás. Csönd.

Reggel aztán az író és a nő arra léptek be a nappaliba, hogy hatan ülnek a szobában, szakállas férfiak, sovány nők, teát ittak, halkan beszélgettek a kattogó nyelvükön, intettek, hogy az író és a nő üljenek közéjük, van tea, van sajt, kétszersült. A barna ajtó zárva volt. Az író kérdezte, mi van a beteggel? Hogyan telt az éjszaka? Az egyikük válaszolt, hogy a férfi készül elmenni. Ők azért vannak itt, a mongol nő hívta őket, hogy üljenek, beszélgessenek, a beteg hallja az életet, hogy ne féljen. A nő kinyitotta az ajtót, a férfi félrecsúszva feküdt, zihált, láthatóan haldoklott. A nő üvöltött, hol van az a mongol ilyenkor? Hol a nagy szerelem? Hol vagy? A beteg lehunyt szemmel zihált, reszketett, arca fehér volt. A nő pedig kiabálni kezdett, hol vagy, hol vagy, mongol, hát így haljon meg? Ezt nem érdemli senki. Az író a fürdőszobához ment, kopogott, mondta, come on, jöjjön, please. Nyílt az ajtó, kijött a mongol nő, csak törülközőt tekert magára, lassan átment a nappalin az öregek előtt, bement a szobába. Megállt az ágy előtt, lehajolt a férfihoz, megsimogatta az arcát, lehúzta róla az inget, magáról levette a törülközőt és meztelenül a férfire feküdt. Majd énekelt, beszélt, suttogott, megint énekelt, dúdolt hozzá, neki. Tartotta a karjában. Mosolygott rá.

És a férfi megnyugodott, elcsöndesedett, meghalt.

Huszonnégy órával később, hatszáz kilométerrel távolabb attól a szobától, egy másik országban, az autópálya mellett egy szeles parkolóban, kamionok, buszok között megállt az író autója. A nő azt mondta, igyanak kávét, cigarettát akar venni, csokoládét a lányának. Az író azt mondta, persze, csak lassan, nem sietnek. A nő erre azt felelte, de-de, sietniük kell. Sok minden megváltozik. Mostantól. Mert ő így nem tudott szeretni. Miért nem tudtam? És sírt. Az író nézte, hallgatott.

Másnap az író ott állt a fürdőszobájában, nézte a kádat, fáradt volt, levetkőzött, folyt a forró víz, kint még mindig a téli volt ősz. Aztán az író ült a forró vízben, a mongol nőre gondolt. Ahogyan meztelenül fölötte lebeg, suttog a gyönyörű nyelvén, tartja őt, védi őt, meleg lesz, minden jó lesz. Ne félj. Ne félj, oh, I won't be afraid, Just as long as you stand, stand by me.

 

 

 

 

 

Kalász István

 

Megállók és szívek

 

Tíz órára értem haza, félórával később, mint ígértem, délelőtt volt, vasárnap. Ágnes azt mondta, vártalak, a reggeli az asztalon, mennem kell. Mennie kell, szombaton jön. Este, délután megint. Nem tudja, majd… Jövök.
Kint fújt a szél, sütött a nap, az égen pirinyó, fekete felhők rohantak, Ágnes az előszobában állt, megöleltem, mondtam, sajnálom, hogy oda a közös vasárnap, de át kellett mennem. G. lázas lett, és azt mondta az orvos, hogy napjai vannak hátra. Vittem neki vizet, cigarettát. Írt mailt, ezeket kérte. Ágnes erre azt akarta tudni, hogy G. barátnője hol a francban van. Ilyenkor. Mit csinál az a szőke szépség? Mondtam, hogy ott volt, valamit fordítania kellett, vagy antológiát szerkeszt? Nem tudom.  De még így is, jobb, ha van ott valaki, hogy G. nincs egyedül. Azzal az öreg macskával. A lakásban.
G. már hetek, mondta Ágnes, igen, hetek óta csakis haldoklik, ugráltat, te meg minden vasárnap rohansz, viszel vizet, narancslevet. Kenyeret. Meg bort is. Miért nem megy G. vissza a kórházba? Ott kapna enni. És tiszta ágyat, vizet. Cigarettát azt nem… mondtam halkan, pizzát sem kapna, G. beteg, de jól akar élni. Ágnes hallgatott.
Ülj le, mondtam, igyunk még egy kávét, ne rohanj el így. És Ágnes maradt. Ültünk a konyhában, az ablakon besütött az őszi nap, Ágnes mondta, hogy a fia elköltözik valami lányhoz. Csoporttársához. Együtt fognak élni. Akkor szabad lesz a hátsó szoba. És igen, tudja ő, hogy sötét, hogy szűk az a hely, de akkor is… Az a szoba fent van a hegyen. Jó a levegő. Csönd van. Kert van, terasz.
Hallgattam. Az a hátsó szoba szűk volt, sötét, rossz szagú. Ágnes fia ki tudja mit művelt benne. Ágy sem volt, csak keskeny heverő, tákolt íróasztal. A falon térképek. Amerikáról. Los Angelesről. Ahol a fiú apja élt. Ágnes azt kérdezte, hogy nem lenne jobb ott, nála élni? Még a kocsma is jobb a környékemen, te magad mondtad, nézett rám. Nem olyan koszosak, mint ezek feléd.
Hallgattam, Ágnesnek igaza volt. Koszos környéken éltem. Romos házak között. Keskeny utcákon kellett mennem. Mindig imbolygott egy hajléktalan az ember előtt. A bolt előtt itták a sört. Egy döglött galamb napokig feküdt a járdán. Igazad van, mondtam, feléd minden jobb. Ágnes hallgatott, várt. Hallgattam én is. Ágnes végül azt mondta, hogy el kellene dönteni a dolgot, majd felállt, megcsókolt, elment.
Kint sütött a nap. A kis fekete felhők egyre rohantak keletnek, és ekkor megszólalt a telefon. G. hívott, kérlek, mondta, gyere át. Nevettem, már megint? Mit felejtettél el? G. azt mondta, ha a barátja vagyok, megyek. Kérdezés nélkül. Mert ilyen a barát. Jön.
Hallgattam, aztán mentem. Ezúttal gyalog, nem busszal. A H. utcán, az R. térig, nem volt kedvem buszra szállni. Lassan akartam haladni. Átmentem a téren, a nap tűzött, a szél enyhült, leültem egy padra. A templommal szemben. Egyszer régen ültünk ezen a padon Ágnessel. Valami miatt veszekedtünk. Én azt üvöltöttem, nem megyünk innen, addig beszélünk itt, amíg megoldást találunk. És megbékéltünk. Min veszekedtünk akkor? Nem tudtam. Azt sem tudtam, ez jó vagy rossz jel, hogy a veszekedésre igen, arra, hogy Ágnes sírt, igen, de a veszekedés okára nem emlékeztem. Dél lett, harangozni kezdett a torony, mentem tovább, átvágtam a pályaudvar mögötti üres parkolón.

G. még nálam is rosszabb környéken élt, égett kukák álltak a házak előtt, bogarak futottak a járdán. Hogy lehet egy ilyen házban élni, mondta egyszer Ágnes. Erre mondtam én akkor, hogy G. nem a gazdagsággal foglalkozik, ő szegényekről ír tanulmányokat. G. nem hajbókol senkinek. Ezért sikertelen. Ezért…
Ágnes azt mondta, ez hülyeség, az ember lakhat villában a dombon, elmehet a tengerhez, lehet jó autója, ehet étteremben, lehet államtitkár haverja, és mégis érti a dolgokat. Így mondta: érti a lenti dolgokat.
Bementem a sötét házba. Felmentem a lépcsőn. Fiatal lány jött szembe, megállt, kérdezte, hogy van a barátom. Mondtam, nem jól. A lány sóhajtott, gyorsan átölelt, ezt küldöm neki, adja át, mondta, majd leszaladt a lépcsőn. Arra gondoltam, hogy ez a G. milyen mázlista, hogy ilyen kedves,  szép lány lakik vele egy házban. Milyen szép, ha közel az együttérzés, a szépség.
A szőke nő ajtót nyitott, nem mosolygott, gyere csak, intett, nézd meg, mit művelt. A barátod, ez a drága jó ember. Nézd csak. A macska a fürdőszobában feküdt. A kövön, sárga tócsában. Megmérgezte, mondta a nő, miután elmentél, adott neki valamit, a macska okádott, bevonszolta magát ide, hörgött, vergődött. Fél órája döglött meg. Szívós állat volt. Mi legyen?
G. kiabált ki ekkor a szobából, egy ilyen öreg macska senkinek sem kell. Az utcán verték volna agyon. Mondtam, hogy én kerestem volna helyet a macskájának, és azért, mert ő hetek óta szenved, nem tehet ilyet, ez a macska, üvöltöttem, ez a macska élhetett volna. MÉG ÉLT VOLNA. G. kiabálta, hogy menjek be hozzá, ne így beszéljünk. A szőke nő fintorgott, elfogyott a morfium, az orvos nem ad többet. G. összeveszett vele telefonon, elküldte a francba, lehülyézte, pénzéhesnek nevezte, az orvos erre azt mondta, addig nem jön, amíg G. bocsánatot kér. De ő persze nem és nem. Mindig ilyen konok volt? Mosolyogtam, legyintettem.
Nem akarom, kiabált G. a szobából, hogy a macskám szenvedjen utánam, itt tekergett az utcán. Sebes volt a háta. Befogadtam, etettem. Önző vagyok? Mit sutyorogtok ti ketten? Csak nem dugtok? A macskát meg vidd innen, nem akarom látni.
Mondtam, hogy elviszem a macskát, eltemetem. Még nem tudom hol, de ez a macska sokat ült az ölemben. Jó macska volt, nem karmolt. És, üvöltöttem G.-nek, mi vagy te, hogy veled kell halni? Irigyled mástól az életet?
G. azt kiabálta vissza, hogy semmit sem tudok a betegségről. Mit tudsz te a fájdalomról? Na? Te jókat alszol, tudsz fürödni, moziba menni, a nőddel ágyba mész. A szőke nő nevetett, mondta, hoz egy dobozt, beletesszük a macskát, vihetem. Csönd lett, G. hívott, menjek be hozzá. Nem mentem. Vasárnap van, másodszor jöttem át hozzád, élni akarok, Ágnes üdvözöl, hazudtam, de ma már nem akarlak látni. Viszem a macskádat, eltemetem, te pedig… A szőke nő azt mondta, menjek, ne idegesítsem fel a beteget, rosszabb lesz, G. ilyenkor egyre üvölt, hogy igazságtalan, hogy itt fekszik az ágyban, hogy neki kell meghalnia, várni a halált a tablettákkal, ő még nem élt eleget, ő el akar utazni a tengerhez, hegyet sem mászott még, soha. Na! És G. azt üvöltötte utánam, ha meghal, minden másképpen lesz. Minden. Csak ezt te nem tudod.
A lépcsőházban ott ült a lány. Leültem mellé a lépcsőre, mondtam, hogy G. macskáját viszem, el kell temetni, megdöglött, és G. el akar utazni, hegyet akar mászni, a francba, mi van ezzel az emberrel. Miért bánt mindenkit? A lány azt mondta, G. beteg, boldogtalan, ő segítene, de G. kidobta, takarodj, üvöltötte, keress más férfit magadnak. G. két éve költözött ide, ő egy emelettel feljebb lakik, igen, olyan jól indult a kapcsolatuk, három hónapig voltak együtt, úgy volt, hogy elutaznak nyaralni, aztán G. beteg lett, lázas, lefogyott, őt elküldte, aztán jött ez a szőke nő, azt mondta, hogy ápolni fogja, de nem tett semmit, az a nő soha nem tesz semmit, csak ül, telefonál, nem takarít, néha főz teát, őt nem engedi be a lakásba, a macskát utálta, a macska feljárt hozzá, ez is baj volt. G. kiabált, G. mindig sokat kiabál, ő hallja a fenti szobájában, ez egy ilyen ház, hallani, ha valamelyik lakásban kiabálnak, ha nevetnek, ha tévét néznek. Még G. mondta, amikor egészséges volt, hogy szép, ha hallani az életet.
Hazafelé átmentem a parkon, mentem a templom előtt. Gyerekek, öregek álltak a buszmegállóban, eljátszottam magamban azzal, hogy ki hal meg ezek közül legelőbb, aztán arra gondoltam, felmegyek Ágneshez, fel a hegyre, csöndes utcákat akartam, fák között akartam lenni, igen, ma éjjel nála alszom a sötét szobában, ma éjjel nem maradok egyedül, majd hajnalban visszajövök. Ekkor szólalt meg a telefon, G. hívott. Azt mondta, hogy ne haragudjak, hogy hülye volt, G. köhögött, a barátod vagyok, mondta, és bosszantja, hogy azzal a lánnyal vagyok, Ágnes törtető némber, gyere vissza, iszunk bort, olyan régen beszélgettünk. Mondtam, hogy harmadszor nem megyek. Majd. A jövő héten. Valamikor. Elegem van az önsajnálatából. És kinyomtam a telefont.
G. két órával később halt meg. Elővette a rejtett morfiumot. Akkor állhatott meg szíve, amikor Ágnessel ültem a teraszon, bort ittunk, a lenti kertben, a bokrok között rigó ugrált, mi arról beszéltünk, hogy eltemetjük a telek végében G. macskáját, és Ágnes azt mondta, megérti, hogy G. megölte az állatot, hogy nem akart fájdalmat hagyni maga mögött, és a jövő héten eljön velem G.-hez. Aztán arról beszélgettünk, hogy nem fogok a hátsó szobában lakni, és sok dolgot kell még tisztáznunk egymással, de együtt maradhatunk, ha bírjuk tovább így. Ezt.