2019.08.20., kedd - István napja
search

Kocsis Tamás: Kristyán

 

 

            Ha nem lenne ilyen gondosan elrejtve a világ elől, Vászoly lenne a legideálisabb település földrajztanárok számára. Hiszen, ha szemléltetésre lenne szükség, itt, a szűk környezetben szinte minden megtalálható és felfedezhető, amit a tankönyvek tanítanak. A szunnyadó vulkántól, az egészen éber forrásokon át, az élő és külön hierarchiával rendelkező erdőkig. Talán csak a gleccserek hiányoznak, ám szomorúbb téli időszakokban a Magasdombok szívesen átveszik ezt a szerepet is. Kristyán története is egy ilyen időszakban kezdődött.

  Az erős szélfútta havazások ellenére a mínuszok még távol maradtak, így a kis település kikötőjét sem kellett lezárni. Bár több helyen már felhagytak a vízi áruszállítással és kereskedelemmel, Vászolyban - a folyókereszteződéseknek és gyors folyásuknak köszönhetően - meglepően jól mozgó és működő hálózat alakult ki. Ennek főszereplője a Zavaros folyó. Nevét a sok fahordaléknak köszönheti, amit a közeli erdőkből mos ki rendszeresen az eső. Ha lehet hinni a meséknek, azért ilyen gyakori, mert az erdők még mindig nem döntötték el határaikat, és a fenyvesek kontra nyírek háború még a mai napig is dúl a dombokon.

   Ám visszatérve a nehéz telekre, a kikötői közösség életében szokatlan esemény hozott fordulatot. Az első hideg naplementekor, minden jelzés ellenére, egy kis gőzhajó fordult be a folyókanyarban. Majd feldőlt sietségében, mint akit üldöznek, úgy kötött ki nem messze a dokkoktól. A palánkon átlendülve egy férfi nyújtotta kezét egy nő felé, aki egy nagyobb mózeskosárnak tetsző tárgyat adott a kezébe. A férfi sietve egy közeli tölgy gyökereinél tette le a kosarat, mellétett egy kisebb dobozt, és ráterítette szőrös bőrkabátját. A következő pillanatban kifordultak az öbölből, és ha hallatszódtak is hangok, összeolvadt a széllel.

  A távolból mindez nem látszott jól, és egyébként is, a jelenség annyira meglepte a szemlélődőket, hogy hosszú pillanatokba tellett, mire a csomag keresésére indultak. Már majdnem este lett, mire a jó halászok és a kereskedők megtalálták a nem is olyan csöpp kisfiút. Beszélni még ugyan nem tudott, de már kezdte volna, mert többször szülei után vagy magára mutatva ismételte, hogy ’kristyán’. Mivel többet nem tudott, ezt a nevet adták neki, hiszen hangzása egyébként sem tért el annyival az itt használtaktól. Valahogy így kezdődött Folyami Kristyán története.

  Az évek teltek, és a fiú csak lassan szokta meg a környezetét. Beszélni is csak muszájból, vagy éppen akkor, amikor annak helye van. A fiú legtöbbször az öreg dokkot és a közeli erdőt járta. Segített a kereskedőknek ki- és bepakolni, tolta a rakodószekeret, a kisebb-nagyobb zsákokat, alig 10 éves kora ellenére úgy pakolta, mint szivaros mentorai. Szerették is őt ez miatt, mert nem kérdezett, csinálta a dolgát, és persze fizetséget sem kért érte. Az ott dolgozók cserébe etették, öltöztették, gondját viselték, már amikor a kölök igényt tartott rá.

  Mert megvolt Ő maga is. Ha nem a szabadban, akkor épp kis szállásán, egy, a parthoz közeli, foltozott faházikó padlásán. A földszinten egy öreg hálófonó mester dolgozott, Kristyán pedig - a szállásért cserébe - segített a mindennapi teendőiben az öregnek. Igazából ez egy kölcsönös gondviselés volt kettőjük között. A hosszú ősz hajú öreg ugyanis már alig látott, ami nagyban akadályozta a házkörüli munkáiban. Ennek ellenére - a hálófoltozástól a készítéséig - még mindig utánozhatatlan ügyességgel dolgozott. Nem is volt kérdés, a környéken kihez forduljanak, ha hasonló problémáról volt szó. Kristyán néha órákig tudta nézni az öreget, de eltanulni nem akarta a mesterséget, mert ha valamiben biztos volt, hát abban nagyon, hogy az Ő útja, akár a Zavaros, másfelé kanyarodik majd.

  A padláson rengeteg kacatja volt. Többségük régi szákok és fafogantyúk, botok, tűzők és egy-egy rozsdás szigony, ám volt ott régi kerékpár, ládák és sok lom, amit fontosnak tartott megőrizni a matraca mellett. A legnagyobb kincse azonban egy „FLORA DANICA” feliratú faládikó volt. Tudta, hogy fenn a faluban sokaknak volt ilyen vagy ehhez hasonló dobozkájuk, ám Ő ezt nem a mesterektől kapta, egész kicsi kora óta megvolt, és pontosan tudta mit tartalmaz, hisz nem volt lezárva. Benne, mint egy kirakós darabjait őrizgette ereklyeként a tárgyakat, amiből hol elvett, hol hozzáadott. Néha elővette egyesével őket, és felsorakoztatta a kacatokat egyetlen, kör alakú ablaka párkányára. A négy részre osztott ablak túloldala épp a folyó kanyarulatára nézett, és úgy gondolta, ha sokáig nézi, talán az egész összeáll egy képpé, és választ kap szülei hollétére. Ezekről a dolgokról másnak nem beszélt, pedig már évek óta foglalkoztatta, azóta, hogy először elkapta a ládikót az öregtől, aki már-már meg is feledkezett a létezéséről.

  • Ó, ezt melletted találtuk annak idején – mondta a csillogó szemű fiúnak, amikor átadta. -  Te majd talán rájössz egyszer, mire is jók ezek!

  Az öreg halász nem is sejtette, hogy ez a pár szó mekkora hatással volt a fiúra, hisz onnantól szinte küldetésének tekintette értelmük kibogozását.

  A párkányon most három tárgy állt. Az egyik egy gyufásdoboz, értelmetlen szöveggel rajta, talán egy étterem emblémájával. Benne pár szál gyufa, használt és foszforos, gondosan megőrizve, mert ki tudja mikor lesz rá nagyobb szükség egy kósza láng lobbantásánál. A másik tárgy egy vászonszívecske, jól láthatóan kitépve környezetéből, hiszen a széle mentén még ott a kósza varrás, ami lehet épp egy babához vagy plüssmackóhoz tartozott. A harmadik ereklyét már nehezebb volt meghatározni, szürkén csillogó, fémszerű, formátlan anyag, súllyal, és bár nem büszke rá, hogy tudja, de csípős sós ízzel. Néha szerette azt gondolni, hogy nem e világról való dolog. Ha nem is jött rá valódi eredetükre, gyakran képzelt nekik új történetet, aminek központjában ezeké a tárgyaké volt a kulcsszerep.

  Néha kiragadta őket a környezetükből, és hóna alá csapva a dobozt, körútjai során cipelte magával. Aztán megpihenve egy dombon, erdőben vagy csak egy padon a faluban, nézegette őket, hátha az új helyszín más megvilágítást ad a dolgoknak. Így történt, hogy egyszer az útja a helyi levél- és szállítmányelosztóhoz vezetett, amit akár tévesen postának is nevezhetnénk, noha funkciója ennél sokkal összetettebb volt. Itt ugyanis nem csak átfutóban érkeztek és távoztak a küldemények, hanem megőrzésükre is külön gondot fordítottak.

  A száz meg száz személyes levél mellett apróbb csomagok, hivatalos küldemények, titkok és jóslatok is felbukkantak, melyek mind külön elszámolás alá tartoztak. Helye és színe volt mindegyiknek, de az sem volt ám mindegy, melyik ember mire ügyel, ki mit írhat alá, és azt függőlegesen vagy vízszintesen teheti-e. Halandó ember ezen el nem igazodhat, kivéve Rúzsa nénit.

  Rúzsáné vagy Rúzsa néni, akinek korát drága megboldogult férje sem merte megkérdezni a halálos ágyán, őrizett mindent, aminek története vagy szerepe lehetett a közösség életében. Szigorú, kék szemű tekintettel és szélfútta ősz hajszálakkal fogadott mindenkit a kis helyiség előterében, de mindenki tudta, hogy nagy gondoskodás lakott benne, és akiket szeretett, láthatták szemeiben a mosolyt, még akkor is, ha a hivatalos eljárás nem azt kívánta. A helynek és Rúzsa néninek volt egy csodája. A száz meg száz polc, fiók és farekesz közé, amelyek legtöbbször két-három embernyi magasságban voltak, játszi könnyedséggel helyezte a leveleket. Legtöbbször elég volt csak feldobni őket a levegőbe, nagyjából a helye felé, és ha vonakodva is, de maguktól odarepültek. Amennyiben nem, ott volt a seprűnyél.

  Kristyán úgy toppan be az utolsó órában, mert elkalandozott a macskaköves utcákon, mert épp akkor úgy gondolta, hogy a fémtárgy egy katona, akinek szüksége van hadseregre, ezért elkóborolt csavarzsoldosokat gyűjtött az utcán. Mikor benyitott a szállító előterébe, kackiás fémcsengő jelezte a későn érkezőt. Rúzsa néni kilesett kislányosan kifésült siskája mögül, felvonta egyik szemöldökét, és már nyújtotta is a kezét a levelekért.

  • A doboz is ide lesz? – kérdezte, de a fiú csak csóválta a fejét – Ez az enyém, rám hagyták. Nekem kell kiderítenem, miért! – mondta a fiú, és egy kicsit jobban magához szorította, bár a nyomtatott felirat így is jól kivehető volt rajta.
  • Az tudod-e, honnan jött? – Kristyán újra csak a fejét csóválta – Hát én megmondhatom, ha szeretnéd tudni… – látva a fiú elkerekedett tekintetét, úgy döntött sokáig nem húzza a pillanatot, egy félmosoly kíséretében intett kezével, és a fiú, egy pillanatnyi hezitálás után, odaadta a ládikót. Rúzsa néni letette az asztalra, orrára tette láncon hordott félhold alakú szemüvegét, és határozott hümmögések közepette elkezdte vizsgálni a ládikát. Forgatta jobbra, forgatta balra, néha megemelte, de bele nem nézett (amit a fiú egyáltalán nem bánt), majd kimért mesélésbe kezdett.
  • Biztos hallottál már róla, hogy a családok és a legtöbb ember ládákat készíttet a mesterekkel.- Kristány nem szólt, lélegzetét visszafojtva csak bólogatni tudott. – A legtöbb ilyen doboz zárt, nem igazán sejteni mi van benne, de ahogy látom, te pontosan tudod, csak azt nem, honnan jött. Pedig ez is egyszerű, hiszen ide van írva: Dániából. – A fiú ledöbbent, valamiért arra nem is gondolt, hogy a Danica egy ország lehetne! Előbb fordult meg a fejében egy lányka neve vagy egy királyé.
  • És a Flora?- kérdezte, bár ha tehetné még száz másik kérdést tett volna fel.
  • Ó az valószínűleg valami növény. A nyelvet nem ismerem csak, hogy mi honnan jön! Ez valószínűleg egy virágmagos ládikóként funkcionált, dán import  – válaszolta, de közben már tudta, hogy a következő mondanivaló már sokkal fontosabb lesz a fiú számára.
  • De van itt még valami – azzal elfordult az asztaltól, merengőn odasétált a seprűjéhez és megkopogtatta a nyeltét. Az, mintha épp most ébredt volna, megrázkódott egyszer-kétszer, de mikor gazdája csípőjére tette a karját, elrugaszkodva a sarokból, a szálaira állt.
    Rúzsa néni nagyot nyújtózkodott vele, a legfölsőbb porlepte rekeszekig, ott megkocogtatta a fafiókot, ami ekkor kinyílt, és lassan, mint egy falevél hullott alá egy Posta Danica pecséttel ellátott sárgás boríték.
  • Azt hiszem ez a Tiéd – nyújtotta át a fiúnak, akinek köszönésénél csak a lendülete volt nagyobb, amikor kiviharzott az ajtón, maga mögött hagyva az elégedetten hümmögő titok őrzőjét.

  Krizsán meg sem állt. Keresztülrohant a falun, át a kőhídon, el a vízimalom és a fűzsoron át, le a dombon a kikötőig. A köves úton végigrohanva, csakúgy ugráltak szerteszét a macskák, a rakodómunkásoknak még idejük sem volt lereagálni a fiú keltette szélvészt. Egyenesen felrohant a padlásra, az öreg halász is csak épp felkapta a fejét, szürke szemeiben az újdonság mosolya csillant.

  A fiú rituálészerűen tette a dobozt az ablakba, a kacatok közül, mint babona, jó szerencsét remélve, kitette a tárgyakat, és kibontotta a levelet. Abban egy barna árnyalatú monokróm kép volt. Rajta szülői pár ölel szeretettel egy babát, kendővel a nyakán, pont úgy, mint ahogy ő hordja. Oda is kap ellenőrizni, nem vesztette-e útközben. A hátulján kacifántos betűkkel felírva: Andersen.