2020.06.04., csütörtök - Bulcsúnapja
search

Kocsis Tamás: A kreátor

A kreátor

 

         Amikor kicsik vagyunk és igen szerencsések, mesélnek nekünk. Annak idején nekem legtöbbször a nagytatám mesélt. Mivel csak két utca választott el minket a nagyszüleimtől, rengeteg időt tudtam ott tölteni. Gyakran tovább is maradtam a kelleténél, ilyenkor ő kísért haza. Elég kicsi voltam még ahhoz, hogy nyakába utazhassam, ezért a bevált procedúra: kutya arrébb „rugdalása” a kapuból, bezár, kölök nyaknyeregbe, reumaimitálás, majd a mese! Így hallottam száz útnyi történetet, amiből mára a Fordítország az egyetlen, ami ímmel-ámmal a fejemben maradt. Leginkább az a rész, ahol a félreértés abból eredt, hogy a király országában a bólogatás nemet, a fejrázás igent jelent. No és, hogy a legtöbben én voltam a főszereplő. Ez a hit még ma is bennem él.

A történetek később fakulni kezdenek. Kikopik először a táj, később a szereplők, majd lassan a mondanivaló. Apró foszlányokból próbáljuk összerakni, hol kell jobbra fordulni az utcán, milyen egyensúlyozva függőhidat imitálni a járdaszegélyen, és emlékezni milyen volt a hangja, amikor rám akart ijeszteni egy macskaszörny felbukkanásakor.

Ám, ha sokat hallgattunk ilyet, és lefekvés után sem az álom az első, ami elnyom, mint egy felfedezetlen táj délibábja, akkor lassan, korról korra, képről képre, de ott marad az igény, hogy újraalkossuk.

Tegyünk egy próbát. Ha fáradtan is, kicsit lustán vagy lázadva a Hét Köz Napok szektájának elnyomásából, de keljünk fel onnan, ahol épp nem szeretnénk lenni, és az ablakból kifelé meredve csukjuk be a szemünket. Segíthet, ha nem tudunk állva elaludni, vagy értünk a meditációhoz, de hagyjuk a zajokat, talán még ritmust formálnak valahol később.

És lassan eltűnik az üvegablak, a falak ledőlnek, a kinti hangok felerősödnek, bár egyre kevésbé marad értelmük. A sötétet lassan a szemet zavaró világos váltja fel, és ha sikerül nem kinyitni a szemünket, ott találhatjuk magunk, ahol most a leginkább nyugodtak lennénk.

Morajló tenger, zsúfolt piac, szűrt fényű erdő közepén, vagy kedvesünk párnái közt elveszve. Ám a festményt csak most kezdjük.

A tenger partja moshatja mezítelen lábunkat, ami ott tapos, ahol nemrég még homokfelirat kívánt boldog karácsonyt gúnyosan odahaza, a lucskos bácskai télbe. Azt a fényt, ami nemrég még csak kereteket, most egy egész tájat cserélhet le egy pillanat alatt a kérges fenyő tapintására. Olyanra, ami után ragad a kezünk, de ha összedörzsölöm, nem kosz, hanem illat marad utána, dombos, örökzöld ambient. Onnan nézek vissza a megvilágított völgybe, ahonnan még hallatszódik a helyi turisták hangja, akik újév után megfogadták, hogy többet járnak ki a „zöldbe”. Ez a zaj talán éppen a valóságból nevettet meg. Mi pedig csak ülünk, pihegve a tetején, ahol már csak velünk beszélget az erdő, és csak annyit tehetünk, hogy megköszönjük a társaságát.

Aztán vágás. Újra a jelen, talán nem is sikerült felkelni. Gyűrött a lepedő, és szétszórt párnák adják a reményt, hogy ez még nem az ébrenlét, csupán egy újabb snitt. Majd mosolyogva keressük szívünk másik felét a fal hidege felé fordulva. Hogy ott van, vagy épp nincs, attól függ, mennyire vagyunk fiatalok belül. Mennyi mesét hallgattunk, és akarunk-e még hinni bennük. Tudunk-e ébredni és tovább álmodni anélkül, hogy megtörjön a kudarcok sora. Alkotunk-e új világokat, és szeretnénk-e elhelyezni benne személyeket. És készen állunk-e tovább kreálni, vagy csak pislogunk, míg jön a következő.

Mára felnőttem. Elfér a nyakamban egy kölök nekem is. Megtanultam mesélni neki. Megtanultam elhitetni vele, hogy amit el tudunk képzelni, az valószínűleg meg is történhet. Hiszen ezt is elképzeltem egyszer, és noha néhány részlet, személy el is csúszik az eredetitől, szépsége a különbözőségében van.

Ő pedig csukott szemmel alkot tovább, egy csavarfúróval lyukaszt át egy fenyőlapot. És ha az anyja egy pillanatra nem figyel, talán autó lesz belőle.