Miklós és Angéla - Páros blog

12.01.

 

  Már advent első napján elhatároztam, hogy idén veszek neki valami személyeset. Valami személyeset, mint régen, mint húsz évvel ezelőtt. Mint húsz évvel ezelőtt, amikor még boldogok voltunk. Nem vagyok boldog. Nem vagyok boldog évek óta. Nem is tudom pontosan, hogy mikor kezdődött. Talán akkor, amikor az új munkahelyre kerültem. Persze, hogy azt is ő erőltette. (Miért nem vagy kicsit ambiciózusabb? Itt cseng most is a fülemben.) Legyen nagyobb lakás, új autó, tenger, hegyek. (A hegyek, ó, hogy utálom a hegyeket!)

  Szerettem a régi munkámat, szerettem a régi életünket. Keveset kerestem, keveset keresett ő is. Egyszobás garzont béreltünk, de ha az ablakon kinéztem, tudtam, hogy az enyém a világ. Pedig csak egy graffitikkel összefújt tűzfalat bámultam.

  Most is - miközben ezeket a sorokat írom - egy szürke betonfalat nézek a presszó kirakatüvegén keresztül, de már tudom, hogy nem az enyém a világ.

  A karácsonyi vásárban nem találtam semmit, idegesen jártam körbe-körbe a főtéren, árustól árusig, meguntam. Nem veszek sálat, nem veszek pénztárcát, nem veszek parfümöt, nem veszek bőrkesztyűt, válltáskát, könyvutalványt, fényképalbumot, se Monet-albumot, se Manet-t, nem veszek kézműves bonbont, nem veszek semmit, forog velem a tér, a város, a karácsonyi fények cikáznak a szemem előtt, a rezgőre állított mobilom bizseregve búg fel a zsebemben, ő hív, valahová oda kellene érnem, nem veszem fel, szédülök, le kell ülnöm.

  Itt ülök egy órája a kávézóban, már a második feketét iszom, és hirtelen rám tört az érzés, valami kényszer, hogy le kell írnom mindent, ennek a szánalmas életnek minden keservét.

 

12.14.

 

  Nem akartam ezt az estét, de A. ragaszkodott hozzá, hogy ünnepeljük meg a névnapomat, meg különben is, Sára és Gergő már bejelentkeztek, de én mindig kerestem valami kifogást, csak ne kelljen eljátszanom ezt a nevetséges színjátékot, a szerepemet, a gondtalan, derűs férj szerepét. Apám azt tanította, hogy legyek a család vezetője, a család papja. Hogy mi lettem? Egy megalkuvó, aktatáskás, menedzseringes, kopaszodó, már kisebb sörhast növesztő, a külvilág előtt - főleg apósomék és anyám szemében - azonban a megtestesült mintaférj. De legalább apám már nem láthatja, hogy hogy alakult az életem. Ő kiszúrta volna a valóságot, ő szembesített volna a hazugságaimmal, azzal, hogy magamnak is hazudok.

  Gergővel fél óránként kimentünk cigizni az erkélyre. A korlátra könyökölve néztük az alattunk elterülő, ünnepi díszbe öltözött várost. Finom porhó terítette be a koszos utcákat. Szinte giccsszerűen karácsonyi kép tárult elénk. Még a szomszédban is Sinatra White Christmas című örökzöldje szólt. Lepöcköltem a csikket a parkoló autók közé, és irigykedve néztem utána. Ő legalább kiszabadult innen. Nem sokat beszélgettünk, csak a szokásos, meccsek, némi politika, hogy vagytok, lakonikus "jól", sok a munka, de minden rendben. Érdekes régen milyen sokat dumáltunk, minden pénteken találkoztunk a kedvenc kiskocsmánkban, még a házaséletünket is kibeszéltük, kivéve az intim részleteket. Mindent tudtunk egymásról, mindenben támogattuk egymást. Most - mint két idegen - udvarias közhelyeket puffogtattunk. Gergő váratlanul a vállamra tette a kezét, és elcsukló hangon szólalt meg. Először nem is értettem, hogy mit mond, azt hittem, valami nagy baj van, közben nagy örömét akarta megosztani velem, azt, hogy már negyven fölött, de igen, már ilyen öregen, a harmadik gyereket várják. Bármilyen pocsék kedvem is volt, őszinte barátsággal öleltem meg. Gergő ezüstveretes laposüveget vett elő zakózsebéből (még tőlem kapta a második gyereke születése után), nagyot kortyoltunk a füstös ír whiskey-ből. A párás erkélyablakon keresztül homályosan láttuk, hogy a lányok is ölelkeznek, sőt sírnak. Engedtem, hogy a jó hír és a barátom boldogsága kimossák belőlem nyűgjeim keserű salakját. Kényszeredett mosolyom lassan őszintévé vált. Egymást ugratva, a hidegtől és a whiskey-től kipirulva mentünk vissza a lakásba. Pezsgőt és bort bontottam, a kristálypoharak csengése feloldódott a Jingle Bells harangjátékában. (Abban a pillanatban nem is haragudtam a szomszédra, pedig már egy hete hallgatja végtelenítve a Christmas Songs 2. cd-t.)

  A második pohár kékoportó után a feszültség nyomtalanul eltűnt belőlem. Azt vettem észre, hogy A. engem néz, és mosolyog. Visszamosolyogtam rá. Évek óta először.

 

 

 

 

December 3. – Angéla

Van ez a klasszikus hozzáállás, ami szerintem az internettel új értelmet nyert, a nem mondhatom el senkinek kezdetűre gondolok. Valami ilyesmit érzek a bloggal: könnyebbnek tűnik számomra is itt írni, mint … Mint nem is tudom. Odaállni a férjem elé, hogy figyelj, én nem ezt a lovat akartam. Figyelj, én nem így akartam élni. Jó volt, meg minden, de már… Már nem tudom.

Hát igen. Fogalmam sincs. Tudom, hogy ez így nem jó. És nem tudom, mitől lenne az.

Ma oda kellett volna érnünk az ovis ünnepségre. Elvileg mindketten mentünk volna. Egyikünk sem volt ott. És tudom, hogy akartuk, és megértem, hogy neki is így jött össze, de ez akkor is az egyik mélypont. Ha nem a legmélyebb.

Sok minden átfutott a fejemen, miközben a zokogó gyereket hárman próbáltuk vigasztalni. Akinek szintén igaza van. Hol le nem szarja, hogy a szüleinek kötelességei vannak. A szülei legyenek ott, amikor neki szüksége van rájuk. Jogos. És mennyire gyíkok vagyunk már, mi felnőttek (bocs, nem akarom bántani a gyíkokat) hogy nincs bennünk annyi vér, hogy azt mondjuk a főnökünknek, hogy ez most fontosabb, szevasz, jövök, ha végeztem. És ha azt mondja, nem kell visszajönni, akkor megrántani a válladat, és kiröhögni, hogy akkor így jártál, kisbarátom, edd meg, amit főzöl, csá.

Á, rettenetes. Mikor lettünk ilyen megalkuvók? Egymással is amúgy. Nem szólok neki, nehogy megbántsam. Meg-bánt-sam. Amikor meglehetős ideje csak funkcionálunk egymással és egymás mellett, de nem élünk. Élünk, persze. Teljesen vállalhatóan amúgy. Kifizetjük a számlákat időre, viszünk gyümölcsöt keddenként az oviba, találkozunk a barátainkkal, elmegyünk az alapítványi bálba és számon tartjuk az ünnepeket. Ja, ünnepek. Totális cél-, és aránytévesztés, hogy két és fél napért a belünket kiloholjuk, intézkedünk és szervezkedünk egy hónapon át, hogy minden nett legyen; aztán amire odaérünk, természetesen minden pompás, KÍVÜLRŐL. Belül meg hulla vagy és a túlélésre játszol. Kell az ünnep, kell az ünnepi várakozás. De nem tanultuk meg ezt jól csinálni. Illetve nyilván minden más időszakban is annyi a pörgés és az elintéznivaló, hogy nem lehetne elvenni, elosztani a terheket ezekről a hetekről.

 

December 12. szerda

A napokban beszélgettem egy kollégával. Valahogy szóba került ez az állandó fáradtság és hajszoltság, hogy mindenre csak épp odaesünk, képletesen és valóságosan, hogy futunk önmagunk és az életünk után.

Hogy semmit nincs idő átélni, mert annyira maximumra tekertük, annyira elfoglaltak vagyunk, és annyira, de annyira _élünk, hogy ebbe már nem fér bele egy fél dologgal több sem.

És ő, aki az élete egy pontján elvesztette a munkáját, érzékletesen elmesélte, hogy milyen úgy felkelni, hogy nincs hova menni. Amikor fát sem raksz a tűzre, mert annyira magad alatt vagy, hogy egész nap fel sem öltözöl, csak kornyadozol. És a tanulság nyilván az volt, hogy inkább a túl sok munka és a túl sok inger, mint a semennyi.

Az összes zsigeremmel éreztem az igazát, és tudom is, hogy fene a jó dolgomba’, de közben meg pont az életemért harcolok nap, mint nap. Ami így tűnik el, hogy észre sem veszem. És akkor arra gondoltam (persze neki nem mondtam) hogy de akkor is basszus, 41 vagyok.

Negyvenegy. A java már nagy valószínűséggel mögöttem van, innen nagy események már nemigen várhatók. Ami megtörténhetett, az tulajdonképpen megtörtént. Ez már a kifelé vezető út, köszönjük a részvételt, adja át a helyét az újaknak.

Napokig őrlődtem aztán, hogy ez így van-e (így) és ha igen, akkor mi a megoldás. És nem, nem tudom, mi a megoldás. Csak azt, hogy nincs mire várni. Most kell jól éreznem magam, örömmel és elégedetten élni.

Nem ácsingózom különben másra, mint ami van. A munkámat javarészt szeretem. És a férjemet is. Ha mélyen magamba nézek, ki tudom mondani őszinte szívvel, hogy szeretem. És szeretném, hogy működjön. Hogy legyen olyan, mint az elején. Amikor ugyan semmink sem volt, de ott voltunk egymásnak.

Most gyakorlatilag mindenünk megvan, ami kell egy kényelmes élethez. Csak közben elvesztettük a csillogószemű egykori önmagunkat. És az időnk jelentős részét: azokat az éveket, amik fénytelen tekintettel mentek el.

Úristen, most először írtam le, mondtam ki és vallottam be magamnak, hogy ÉVEKről beszélünk.

Beszélek.

Én. Én legalábbis évekről beszélek.

Meg kellene kérdeznem, az ő időszámítása szerint mennyi idő telt el azóta, hogy … nem vagyunk boldogok.