2022.01.25., kedd - Pál napja
search

Tékiss Tamás: A répa

 

Sok mindent próbálok termeszteni a kertemben, és idővel már sikerült kiismernem egyik-másik növényt, de a répa minden évben kifog rajtam. A legtöbbször egyszerűen nem kel ki. Próbáltam már így is, úgy is, de sosem nézett még ki úgy, mint a kertész videókban. Az én soraimat még foghíjasnak sem lehet nevezni, mert általában olyan kevés ott a répa, hogy idővel kénytelen vagyok salátát, paprikát, karalábét vagy valamilyen más palántán ülteni oda.

A talajt nem ásom, és nem is szántom, mert igyekszem megőrizni a benne található mikroéletet, a felszínt pedig szalmával vagy faaprítékkal takarom, hogy tovább megmaradjon a nedvesség benne. Tavaly előtt azonban azért nem kelt ki a répám, mert túl vastag volt rajta a szalmaréteg, a nap pedig emiatt nem tudta kellően felmelegíteni a földet, hogy a magok csírázásnak induljanak. Legutóbb viszont az volt a gondom, hogy nem tartottam állandó nedvesség alatt a talajt, a megcserepesedett, bár meleg földréteget viszont nem tudták áttörni a hajtások. Idén a magokat már komposzttal fedtem, a sorokat pedig legalább harminc napig nedvesen tartottam, de így sem kelt ki nagy részük.  Ráadásul a répával az még a gond, hogy átlagosan háromtól hat hétig tart a csírázási időszaka, és csak későn derül ki, ha nem sikerült a vetés. Idén már időben elszórtam a magokat, hogy ha nem sikerül, még legyen alkalmam egy másodvetésre. A büdöspatikában is olyan fajtát választottam, amit még nyár elején is el lehet vetni. Ilyenkor a szavatossági időt is meg kell nézni, mert adtak már el nekem régi magokat is, amelyek meg azért nem keltek ki.

Szóval, mikor láttam, hogy az első vetésemből nem lesz semmi, úgy gondoltam, kipróbálok más módszert is, a magaságyást.  Különben nem eszünk olyan sok répát, csak annyit, mint az átlagember. Viszont úgy érzem, hogy egy jó kertészt a répája alapján lehet igazán megítélni. Paradicsomot könnyű nevelni. A legtöbben megveszik a palántát és a virágföldet, aztán egy cserépben kiteszik  az erkélyre, és már kész is. Gyors, egyszerű és látványos. A répa nem ilyen. A répára oda kell figyelni. Lesni kell, és babusgatni, mint egy újszölőttet. Gyakran kétszer háromszor is gazolni kell a sort, míg kikel, mert utána már elveszik a sok gyom között. Kapálni nem szeretem, mert könnyen elvághatom a föld alatt fejlődő töveket. És taposni sem jó a földet. (Egyik évben két szalmabálát helyeztem a répasorok mellé, keresztbe pedig egy létrát fektettem rájuk, arra hasaltam gazoláskor, mint valami kémfilm főszereplője, akinek nem szabad a nyomásérzékelős padlóra lépnie.) Szóval a könnyebb hozzáférhetőség és a taposás elkerülése miatt úgy döntöttem, kipróbálom a magaságyást, amelyekhez deszkák kellettek, venni pedig nem terveztem semmit, mert volt néhány viseltes raklapom a górénak támasztva. Még apám hozta őket valamelyik évben. Sokszor hoz ide ezt-azt azzal, hogy még jó lehet valamire. Gondoltam, szétszedem őket, az így kapott deszkákból pedig pofás egyszer egyhúszas ágyásokat készítek. Aki viszont már próbált szétszedni raklapot, tudja, hogy az szinte lehetetlen feladat, mert bordázott szögekkel van összefogatva, amelyek pont azért bordázottak, hogy többé az életben ne lehessen kihúzni őket onnan, ahol vannak. Én azért megpróbáltam. Hoztam a baltámat, a feszítővasat és a harapófogót, de csak az idegeimet sikerült szétszednem. Az egész procedúra egy fárasztó és dühítő ügyetlenkedésbe fulladt. A deszkák legjava eltört vagy szétrepedt a szögelésnél, a faanyagnak pedig csupán húsz százalékát sikerült kinyernem. A maradékot bedobtam a góré alá a tűzifa közé.

Miután ezeket összeállítottam (amire nagyjából két délutánom ment rá), a tervezett ágyások helyén ki kellett ásnom a földet, hogy a lehető legjobb talajt készítsem el. Ennél a folyamatnál többféle módszert alkalmaztam. Az első ágyás aljára a német hugelkultur módszer szerint korhadó farönköket helyeztem, arra kisebb ágakat, majd leveleket, fűnyesedéket és végül nagyjából húsz centiméter humuszos földet a komposztból. Ez a módszer elsősorban azért jó, mert a fa sokáig képes tárolni a nedvességet, illetve, mert ezekből a fás részekből idővel kiváló minőségű komposzt lesz, így néhány évig a talaj táplálásával sem kell foglalkoznom. A másik ágyást érett lótrágyával béleltem ki, majd ezt is nagyjából húsz centi vastag lótrágyával kevert földdel fedtem. Mindkét esetben az a föld okozta a legnagyobb kihívást, amit kiástam, majd a visszaraktam a felső rétegekbe, mivel a kiásott föld szikkadt, kemény és göröngyös volt. Ezeket a göröngyöket először gereblyével igyekeztem széttörögetni, de miután láttam, hogy ez majdnem olyan fárasztó és haszontalan, mint a raklapok szétszedése, inkább kézzel morzsoltam szét minden egyes mogyorónál nagyobb darabot. Negyed köbméter föld ilyen módon történő porlasztása nagyjából két órámba telt. A gilisztákat mind egyesével mentettem át új otthonukba, vigyázva, hogy a lehető legkisebb kárt tegyem bennük.

A következő ágyáshoz már előkerestem a régi szitát, amit a sóder és a homok átrostálásához használtunk a ház építésekor. Ebbe raktam apránként földet, majd a lapát élével addig símítgattam, amíg minden rögöt át nem paszíroztam a rácson. Ez tűnt a leggyorsabb és legeredményesebb módszernek, de így is hosszú órák teltek el. A porított földet száraz lótrágyával kevertem nagyjából egy a háromhoz arányban. Ebbe a porózus és tápanyagban gazdag, laza talajba már bátran vetettem a répamagjaimat nagyjából fél centiméter mélyre. Összesen hat ezekhez hasonló ágyást készítettem, ami pontosan kilenc napomba telt. Csak újrahasznosított deszkákat használtam, raklapokból, fészerajtókból, saludeszkákból és minden másból, amit alkalmasnak találtam rá. Egy álló napig csak a szögeket szedegettem ki régi, lebontott nyúlketrecekből, csirkeólakból  és egy kinti vécéből. A youtube-on fél nap alatt elkészítenek egy ágyást, mert csakis új alapanyagot használnak, de azt senki nem mutatja meg, hogyan kell ötven éves szögeket kiegyenesíteni, hogy újra lehessen használni őket. „Spórolni csak addig lehet, amíg van miből, mert utána már csak nélkülözni lehet” – mondta akkor apám, aki élete legnagyobb részét egy szegény világban élte, ahol nem dobtak el görbe szögeket, és nem tüzeltek be harminc centinél hosszabb deszkákat. „Amit én kidobok, az már tényleg nem jó semmire” – tette hozzá, bár néha az is haszontalan, amit félretesz, én mégis évekig pakolgatom, mire belátom, hogy neki sincs igaza mindig. Apám kőműves, így sok bontáson és lomtalanításon megfordul. Gyakran állít be valamilyen bútordarabbal, szerszámmal vagy kerti eszközzel. A feszítővas, a balta és a harapófogó is tőle van, amivel a raklapokat szedtem szét. Meg a fűrész, a behajtó, a csavarhúzó és a hosszabbító is. „Egy jó szerszám többet ér egy hitvány mesternél” – mondta, miközben az autójából pakolta ki a cuccokat.  A bontott téglát is ő intézte, amiből a nyári konyha készült. Meg az ablakszárnyakat, amiből az üvegházakat állítottuk össze. Meg a használt cserepet, a tetőlécet és a saludeszkát. Amit pedig nem használtan hoz, azt megveszi nekünk. Apám megszokta a spórolást, és mire hatvan éves lett, annyit félre tudott tenni, hogy már nem is tudja, mit kezdjen vele. Spórolni megtanította az élet, de azt seki nem mondta meg neki, hogy hogyan kell elkölteni a pénzt.

Amikor először jártam nyugaton, megrökönyödve figyeltem, hogy ott milyen könnyen válnak meg a holmijaiktól az emberek. Mi pedig itthon selejtes holmiból építünk épületeket, hogy elférjen bennük a többi selejtes holmi. Apám már nem fél a szegénységtől, mindene megvan, amire szüksége van. Mégsem dobja ki az ananászkonzerv dobozát, mert még jó lesz szöget tartani benne. Tisztességes nyugdíja van, de attól eljár maszekolni. Kemencéket és tűzhelyeket épít, lapoz, falaz, pucol, betonoz. Nem azért megy, mert szüksége van a pénzre, vagy mert vakon hajtja a vagyont. Apám egyszerűen így szokta meg. Meghát látom rajta, hogy szeret dolgozni. Nem bírja már nélküle. Tizenhatéves kora óta csinálja, és valószínűleg addig fogja még, míg markolni képes.

A répát sűrűn vetem és inkább később rítkítom, minthogy foghíjas soraim legyenek. Ezután az öntözésen múlik minden. A talajt folyamatosan nedvesen kell tartani, ezért minden nap meglocsolom az ágyásokat, amíg meg nem erősödnek a hajtások. Hetekig estébe nyúlóan, a magokban vakon bízva öntözöm a sorokat várva, hogy megjelenjenek az első cérnavékony levélkék. A család már fürdik, és vacsorához készülődik, én pedig még sokszor biciklilámpával a kezemben bóklászom a gumicsővel és locsolok. A kínai gumipapucsomban cuppog a hideg sár. A szúnyogok is jönnek. A slaggal felverem őket, és már jönnek is a krumpli levelei alól meg a csalánbokorból. Egyik kezemben a gumicsővel, másikban a lámpával hadonászok. A sáros papucsban össze-vissza csúszkál a lábfejem, és a gumicső is folyton beleakad a sorokat jelző karókba. Az ügyetlenkedéstől véletlenül nyomok egyet a biciklilámpa gombján, ami ettől villogni kezd, hadonászok, lefröcskölöm magam, a hideg, hetvenöt méterről feltörő kútvíztől pedig fázni kezd a lábam. Ez addig így megy, míg valamelyest meg nem erősödnek a növénykék. Ezután le kell állni az öntözéssel, különben szerteágazik a gyökérzet, és csúnyácska, tömzsi és szétrepedezett répáink lesznek. Ehelyett hagyni kell, hogy a növény a mélyebb rétegekben kutasson víz után, és ezáltal szép, hosszú és egyenletes gyökeret növesszen. Ha jól csináljuk, a továbbiakban a répának nem lesz szüksége további gondoskodásra, önmagára utalva is átvészeli a nyarat. Ezután jöhet az egyelés. Ezt sosem kezdem túl korán, várok néhány hetet, hogy a kihúzandó répák akkorák legyenek, hogy egy krumplilevesbe még belefőzhessem őket. Az egyelést mindig a gyerekkel csináljuk. Nagyon élvezi. Úgy csillog a szeme, valahányszor egy új répatőért nyúlok, hogy azt még az isten is észreveszi fentről. Mondom én, aki nem is hisz istenben. Pedig a vallások is mind a mezőgasdasággal egy időben jelentek meg, amikor az emberek esőért áhítozva termékenységi istenekhez kezdtek fohászkodni. Apám sem hisz istenben, érdekes módon azonban midnketten gyakorta emlegetjük.

A kertimunkát általában este kilenc felé fejezem. Mindig sötétedéskor, nem előbb. A kinti kútnál lemosom a lábfejemről a sarat, mielőtt belépnék a házba. Miközben a lábujjaim közét dörgölöm, fejben tovább folytatom a munkát: ha egy egy méteres sorban három centiméterenként hagyok meg egy répát, az harminchárom répát jelent soronként. Mivel átlagosan tíz dekás egy répa, ezért kicsivel több, mint három kilónyit nyerhetek ki egy sorból, ha pedig van hat ilyen sorom (márpedig több nincs, mert más növényeknek is kell a hely), akkor idén akár húsz kilónyit is betakaríthatok. 

Ezzel a matekfeladvánnyal bandukoltam befelé a cuppogós papucsomban, sárosan, izzadtan, miközben a lábszáramra kenődött halott szúnyogokat söprögettem. Lábujjhegyen elszaladtam a fürdőszobáig, és csak a tuskabinban vetkőztem le, hogy oda hulljon rólam a sok kosz. Csak ilyenkor érzem meg magamon az izzadságszagot. Apám izzadságának a szagát. Azt, ami a gyerekkoromat idézi, amikor nyaranta a félmeztelen testéhez szorított. Utána vagy húsz évig nem éreztem ezt a szagot, mígnem magamo nem fedeztem fel újra. Csak a benti lámpafénynél látszik az is, ahogy a kézfejem ráncaiba milyen mélyen beette már magát a feketeföld. Körömkefével sem tudom kisikálni. Apám keze is ilyen, csak az ő ráncai közt másféle kosz van.

Mióta apa vagyok, azóta gondolok ilyen sokat én is apámra. Hasonlóságokra és ellentétekre, és ahogy mások is előttem, én is kezdek rájönni, hogy olyan dolgokban hasonlítok rá, amelyekre nem is gondoltam soha. Mint a testszag és a ráncok. Meg hogy mindketten a kétkezi munkába fojtjuk egyéb függőségeinket. Mert egyikünk sem bírná tétlenül. Apám a saját koporsójába is maga fogja beleverni az utolsó szöget, én pedig akkor is kertészkedni fogok, ha répák hullanak az égből. Nincs is rosszabb, mint haszontalanul, cél nélkül tengődni.[1] Ne adj isten, unatkozni. És valamiért a szellemi munka nem tud akkora megelégedést nyújtani, mint a fizikai. Meg egyszerűen szeretek elfáradni. Leülni a nap végén és nézni a jobbra-balra ingázó öntözőfejet. És esküszöm, télen még az is hiányzik, hogy az akáctüskéket keresgéljem a talpamban.

Az én felmenőim nem voltak doktorok, a családban én vagyok az első egyetemet végzett, habár még meg sem száradt a tinta a diplomámon, amikor tudtam, hogy mezítláb akarom leélni az életem. Gyerekkoromban apám mindig azt mondta a fejem fölött másoknak, hogy belőlem irodista lesz, aztán olyan sokat mondogatta, hogy a végén majdnem elhittem. De később gyorsan csalódtam a felnőttkorban, és megpróbáltam kideríteni, hogy a felnőttéválás is csak egy ugyanolyan társadalmi elvárás-e, mint például a házasság, vagy azt is ki lehet kerülni, ha valamiért nem tetszik nekünk. Így jöttem rá, hogy a gyerekeimen kívül az udvar és a természet juttatja eszembe leginkább a gyerekkorom. Hogy ott találkozom a legtöbbet azokkal az illatokkal, amelyek csak tízévente csapják meg az ember orrát, és akkor is olyan gyorsan elillannak, hogy meg sem tudjuk határozni őket, és elönt minket egy érzés, amely olyan távoli, hogy azt sem tudjuk, álomból vagy valóságból ered, csak annyi bizonyos, hogy jó rá gondolni. Ezt az érzést úgy képzelem, mint egy kedves gyerekkori pillanat megkövesedett maradványát, egy színes kis kavicsot, amelyből néhányat itt-ott rejt a kert, de csak nagy ritkán lehet rábukkanni.

Mióta apa vagyok, azóta gondolok ilyen sokat a saját gyerekkormra is. És mióta kertészkedem, azóta tértem vissza oda én is. A málna a kertemben a mama kertjét idézi fel bennem, és az alatta töltött időt. A tüskés szeder és a ribizli a másik nagyapámét.  Fán termő epret is azért ültettem, hogy ha csak tíz másodpercre is, de érezhessem azt, amit a mamám kerjében, a disznóól tetején éreztem, amikor a mohás cserepekre hullott érett epret keresgéltem. És ez így van minden mással. A paradicsomtő illata, a borsóhüvely roppanása, a krumplibogár elkenődött masszája vagy a löttyedt barack tapintása mind mind olyan megfoghatatlan gyerekkori emlékeket idéznek, amelyekhez más nem tudna eljuttatni. A bogarakat azóta látom újra, amióta a gyerek mellett én is négykézláb kutatok. Csodálkozva tapasztalom, hogy nem tűntek el, mindig is ott voltak. Meg a szarkalábon a dongó, a tyúkhúr alatt a csiga. Apró nosztalgiamorzsák a felnőtt napokra. Holnap meg is mutatom a lányomnak, hogyan kell sör-bor-pálinkásat játszani a pipaccsal. Jövőre meg az útifűvel való pratykázást. Megtömöm a zsebeit kenyérrel, ahogy apám tette, amikor elvitt pecázni a Kis-Tiszára meg a szomszédos bányatóra. Na de halszagról ne is beszéljünk. A kárászszagtól azonnal tizenkettő vagyok. Apám tizenhat, amikor munkába áll. Idén hatvan. Már tatának hívom. Átdolgozta az egész életét, de még ma is napjában kétszer söpri fel az udvart. Reggel és este. Soha nem értettem, este miért kell, ha reggel úgyis megcsinálja, de már tudom; különben nem tudna aludni. Én úgy vettem söprűt három éve a kispiaci vásárban, ahogy kalapácsot szokás; egy életre. Apám egy év alatt elkoptat egyet. Nálam nincs sok beton, viszont megvan a magam rutinja, aminek más minden bizonnyal ugyanolyan kevéssé látná értelmét.

Zuhanyzás után eszembe jutott, hogy a kutyát még meg kell etetnem. Boxeralsóban, mezítláb gyorsan vissza is mentem, hogy szórjak a tálkájába két három maréknyi eledelt, a vizét pedig frissre cseréljem. Mikor újra befelé vettem az irányt, akkor vettem észre, hogy valami van a kapuban. Ahogy közelebb mentem, látom, hogy zsákok. Három zsáknyi répa. Nagyjából tizenöt kilóra saccoltam. Bementem és megkérdeztem a  feleségemet, hogy mit tud ezekről a zsákokról. Azt mondta, hogy az öccse küldte őket a lovaknak. Az öccse, a Dávid Németországban dolgozik egy étteremben, és néha, amikor a munkatársa hazajön, küld vele ezt-azt. Édességet, etetőszéket a gyereknek vagy egyebet, amihez ott könnyen hozzájutott. Most épp az éves répahozamom kétharmadát hozatta el. Ott a konyhán ez a három zsák bizonyára semmiség, fel sem tűnik nekik. Olyannyira alulértékelt  semmiség, hogy nem is nekünk, hanem egyenesen a lovaknak szánta. Az első érzés, ami hatalmába kerített a hiábavalóság volt, az öröm és a hála csak valamivel később jelentkeztek. A sógor már lassan három éve kint van, nyilván elfelejtette már, hogy itt még más az értékrend. Visszamentem a zsákokhoz, és az egyiket rögtön be is tettem a hűtő aljába. A másik kettőt levittem a pincébe, de annak a felét is rögtön másnap  hazavitte apósom, pedig a sógor az ő lovaira is gondolt. Apósomnak se fordult meg a fejében, hogy a jászolba öntse a répát. Úgy látszik, őt se úgy nevelték.

               

 

 

[1] Pont ebből kifolyólag nem tudunk apámmal öt napnál többet nyugodtan nyaralni úgy, hogy közben ne jutnának eszünkbe az otthoni teendők.