2019.08.20., kedd - István napja
search

Barátság-fejezetek

Szemes Péter

(A Csokonai Társaság új kötetéről)

A Hévízi almanach örökségét viszi tovább az immár helyi értékké lett Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság által az elmúlt években kiadott kötetek sora. Közülük legutóbbi, a baráti szálakkal is erősen összefűzött kulturális egyesület 2016-os tanulmányi napjainak anyagából válogató könyv, a tanácskozás fő témája után keresztelve, éppen A barátság címmel látott napvilágot. Az impresszumból kimaradt ugyan, de az előszót is jegyző Tar Ferenc elnök kezdeményezésére megvalósult tartalmas kiadványt Bokányi Péter állította össze, az írásokat kísérő fényképek pedig a Társaság életének fontosabb eseményeibe (a korábbi és aktuális szimpóziumok mellett bemutatkozó rendezvények, kirándulások) engednek betekintést. A megjelenésnek szomorú ünnepélyességet kölcsönöz, azt az emlékállítás gesztusával telíti a kéziratok leadása óta bekövetkezett két haláleset: Kántor Lajosé és nemrég Tóth Éváé – mindkettejüknek utolsó publikációja szerepel itt, sajátos irodalomtörténeti értékké nemesítve a kötetet. Melynek könnyed kézzel húzott, mégis markáns szerkezeti íve a szerkesztő munkáját dicséri.
Ahogy a Csokonai Társaságban az irodalmárok mellett – Marosvásárhelytől Párizsig – mindenkor jól megfértek a társművészetek, vagy a tudományos diszciplínák képviselői, úgy A barátságban is történészek, s egy kiváló geográfus(!) kerülnek költőkkel, irodalomtörténészekkel, köztük az illyési síp mestereivel szerzői közösségbe. A nyitó esszében Katona Csaba járja körül a barát fogalmát, kiemelve annak állandó és a különböző korokban módosult ismérveit három gyűjtemény (a Czuczor-Fogarasi-féle A magyar nyelv szótára, a Magyar Értelmező Kéziszótár 1972-es kiadása, illetve a Wikipedia) definíciója alapján, valamint bölcselők és egy újság meg nem jelölt cikkírója barátság-meghatározásait veti egybe. Sajnos az idézett műveket sem adta meg (egy részükre persze lehet következtetni), ám ekként is érzékelhető a filozófusok habitus- és nézetbeli különbözősége, a terminus súlya gondolkodásukban. A Szókratész (Platón nyomán) – Voltaire – Kant – Hamvas – Márai vonal nyilván tetszőleges, lehetett volna akár bővíteni (Szókratész, Kant és Hamvas passzusai például a Wikipedia-szócikkben is olvashatók), akár változtatni rajta, a Kárpáti Igaz Szó homályban maradt szerzője azonban kevéssé illeszkedik ide, az ő szerepeltetése (pláne a citátum erős hétköznapisága miatt) kissé csökkenti is a futam komolyságát. Alkalmas viszont arra, s e tekintetben a szöveg jól felépített, hogy átkössön a nemek közti barátság különböző változatainak felvillantásához, amit a tőle megszokott módon, frappánsan zár le a jeles történész.
Más jellegű írás Tóth Éváé, aki mindig fontosnak tartotta, hogy a Társaság erősen kötődjön a névadó szellemiségéhez. Életet és művet összehangolva vázolja Csokonai néhány barátjának képét (Kiss Imre, Földi János, Fazekas Mihály), majd a kultusz debreceni helyei kapcsán elevenít fel személyes emlékeket: kisdiákként színrelépését a Csokonai Színházban, gimnazistaként hogyan gépelte a Déry Múzeumban Vargha Balázs megbízásából a költő apjának naplóját, miért nem róla írta szakdolgozatát, Az estvét Mensáros előadásában, a városhoz kötődő költők verseit, élményeit. Távolabbra lépve, egy sajáttal fejezi be ezt a legutolsó dolgozatot: a Corvina Kiadó főszerkesztőjeként felkérést kapott, hogy lépjen be a velük szoros kapcsolatban állt Anne-Marie de Backer barátait tömörítő irodalmi társaságba – ha a franciáknál lehet ilyen Rimbaud vagy Victor Hugo esetében is, akkor a Csokonai Társaság a debreceni poéta barátaiból áll. S míg nincs önálló, most már – nehéz leírni: Tóth Éva barátaiból, tisztelőiből is.
Illyés szavaival: a „magyar irodalom legszebb férfibarátságát” vizsgálja írásában a csokonais összejövetelek állandó résztvevője, a keszthelyi tudós tanár, Kardos Gy. József. Simon István sorait hívja segítségül (Petőfi Aranyéknál) a két, lélekben régtől rokon géniusz első találkozásának megidézéséhez, hogy az elképzelt felől a tényszerű irányába lépjen tovább. Ám a levélrészletek, az irodalomtörténeti adalékok mögül is kikacsint a szellemi kalandjáró, aki ezek nyomán készít jellemrajzokat, térképezi fel – a pozitivista irodalomtörténeti ösvényen haladva – a János Vitéz és a Toldi szerzőjének kapcsolatát. Mint írja: „Arany és Petőfi barátsága két istenáldotta tehetség, lángelme, ’tünemény’ nagyszerű lélektani és költészeti ’kegyelmi állapot’-ban való találkozásának eredménye volt. Nem volt ez más, mint két különböző, eltérő személyiség, mégis rokonlélek ’delejes összeszikrázása’. (Azonosság, ellentét, kiegészítés különös elosztódása; egymáshoz viszonyulás és idomulás, vonzódás és beteljesedés változatos erőtere.)
Legfőbb ismérve az, hogy az egyéniségek rendkívül mély szintjén alapozódott meg. Szinte azok szellemi magvában. Mérete pedig a géniuszok találkozásának nagy történelmi jelenlétében. Abban a lélektani környezetben, amelyet egy magas eszmei és művészi szintű egyenrangúság, kölcsönös vonzódás, őszinte szeretet, (…), hatás és aktív visszahatás jellemzett.”.
A kötet történeti ívét tekintve, Kardos Gy. József dolgozatának szomszédságában lett volna a helye Sárai Szabó Katalin az irodalmi Deák-párt tagjainak baráti és szakmai kapcsolatait vizsgáló írásának. (Hogy ez nem így történt, annak oka valószínűleg az, hogy a szerző férjével, Szécsényi Mihállyal együtt küldhette el a szerkesztőnek kéziratát, s így azok kerültek egymás mellé.) Az erős politikai hátszéllel segített, főként Erdélyből áttelepült alkotókból álló kör különleges szerepet töltött be a XIX. század második felének magyar irodalmában, hiszen tagjai közül kerültek ki a pályadíjasok, ők ültek a szakmai szervezetek vezetőségében, álltak a folyóiratok szerkesztőségeinek élén. Összefonódásuk szövevényes szálait – beleértve a családiakat is – biztos kézzel bogozza ki az amúgy történész szerző, nagyon diplomatikusan kerülve bármifajta megfeleltetést. Pedig, noha napjainkban nincsen Arany nagyságú költő vagy Gyulai Pál tehetségével megáldott irodalmi mindenes, a folyamatok, a klikkérdek érvényesítésének módjai, a pozíciók megszállása és a támogatások monopolizálása szoros rokonságot mutatnak, ha nem egyenesen mintakövetést. Ahogy másrészről újra aktuálissá válik Tolnai Lajos A sötét világ című önéletírásának vonatkozó szakasza is. Ezzel együtt elmondható, hogy amint az irodalmi Deák-párt tevékenysége egészében nézve javára vált a magyar irodalomnak és meghatározott egy nagyon fontos korszakot, úgy a nagy lehetőséggel bölcsen élve, a minőségelvet mindenkor szem előtt tartva, ennek esélye ma is adott (ellenkező esetben persze a bukás és az ellenpéldává levés is).
Kifejezetten örömteli Pomogáts Béla témaválasztása, aki írásában a zalai születésű Fejtő Ferenc Illyés Gyula és József Attila közti békítő szerepével foglalkozik. A két költő híres, 1931-ben Arató Tibor által készített közös fényképétől indulva jut el alkati, világnézeti különbözőségükig, felbomló barátságukig, melyet az ismert, elsősorban magánéleti okok miatt Fejtőnek sem sikerülhetett helyrehozni. A kiváló történész „hídépítő” munkájára később más területen, többek közt a magyar-francia kapcsolatokban is nagy szükség volt, ahol lényegesen eredményesebben működött, maradandó értéket teremtve. Életműve a szerző személyes emlékezésében is méltó helyére kerül: „Könyveit most is nagy becsben tartom, és mindig meggyőződésem volt, hogy egyrészt ő az egyike azoknak, akik a hazai baloldali mozgalmak szellemi és morális minőségét hitelesítették, másrészt ő volt a magyar kulturális (irodalmi) élet egyik vitathatatlanul európai elkötelezettségű és szellemiségű mestere.”.
Ha pusztán az alkotói teljesítményeket néznénk, a romantikus regényeket író Claire Kenneth-é (Kende Kláráé) meglehetősen kilógna a kötetben vizsgáltak közül. Szécsényi Mihály nagyon helyesen nem is ennek, hanem – történész-levéltárosként ez természetes is – a Fejtőhöz hasonlóan magas kort megért hölgy kalandos élete bemutatásának szentelte több előadásból összeállított tanulmányát. A barátság itt a Horthy-rendszerben népszerű szerző egyik nagy sorsfordítójához, a tiszasülyi kitelepítéshez kapcsolódik. 1951-ben itt ismerte meg Csorba Emánuelt, aki a nehéz helyzetben (amit csak fokozott, hogy férje éppen akkor és onnan akart külföldre szökni szeretőjével) mellette állt, majd kezdett levelezni a katolikus karitász munkatársával, Bózsa Józseffel. A szintén írogató férfival bensőséges viszony alakult ki köztük, mely egészen annak haláláig tartott – férje később visszatért és 56-os emigrálásuk után az Egyesült Államokban újra elérte Claire Kenneth-et a siker, ám Bózsa barátsága nélkül bizonyosan sokkal szegényebb lett volna. Szécsényi Mihály dolgozata így mindkettejüknek emléket állít. (Értékei mellett egy kritikai észrevételünk mégis lehet: Márai nevét, különösen ismert erős városrészi kötődése kapcsán /a citált Budán lakni világnézet címmel az írótól válogatást is jelentetett meg 2011-ben a Helikon Kiadó/ felesleges külön jegyzetpontban magyarázni.)
A Csokonai Társaság sokszínűségét tükrözve: a határon túli magyar irodalom jelesei, az illyési síp említett mesterei közül ketten is helyet kaptak a kötetben. A nyáron eltávozott Kántor Lajos, aki nemcsak az elnökség tagja (és természetesen kiváló irodalomtörténész), de a kulturális egyesület kolozsvári bemutatkozásának házigazdája is volt, szeretett „gyermeke”, a Korunk barátait kísérelte meg számba venni. A rendhagyó laptörténet, melynek fonalát az alapítástól a harmadik folyamig, saját 1990-es főszerkesztővé választásáig vezeti a szerző, kifejezetten erős alkotói gárda enumerációja is, egyúttal az erdélyi és ezáltal az egyetemes magyar irodalomtörténet jelentős szelete. Mint ahogy az a folyóirat azóta tartó időszakának históriája is, benne Kántor Lajos közel két évtizedes irányításával, kiterjedt, hittel és szívvel végzett munkájával, számtalan elévülhetetlen érdemével. Ennek a nyitányában lezárt, szerényen elhallgatott fejezetnek a történetét azonban sajnos más írja majd meg.
Már Kántor Lajos szövegénél rendkívül zavaró, és hasonlóképpen Nagy Pál a francia-magyar barátság a második világháborúig tartó fejezetein végighaladó esszéje esetében is az, hogy a tördelői gondatlanságnak vagy a „nyomda ördögének” köszönhetően egy-egy rész kimaradt, így mindkettő csonkoltan jelent meg. Utóbbinál ráadásul rögtön a bevezetőt követő szakasz. Akik tehát nem hallották a párizsi Magyar Műhely alapítójának hévízi előadását vagy nem olvasták Une francophonie millénaire (Ezeréves frankofónia) című francia nyelvű könyvét, Sicambria város első, 727-es említése után rögtön bő kilencszáz évvel később, Zrínyi vadászbaleseténél találják magukat. Az írás ezzel a hiányossággal együtt is sok hasznos új információt tartalmaz, a középiskolás korosztályon túlmenően bizonyosan szélesebb körű érdeklődést kelt, megérdemelte volna teljességét.
Ha Claire Kenneth-nél kalandos életet említettünk, még inkább az bontakozik ki a jeles geográfus, Kubassek János személyes élményeket idéző Mit bír el a barátság és mit nem? című szövegéből. A közös alma mater kovácsoló erejének megtapasztalása, az összefogás szép példái mellett bemutatja azt is, miként ronthatja el a hosszú összezártság és egymásra utaltság a barátságot – mindezt havas hegycsúcsok, barlangok, egzotikus dzsungelek díszletei között. Szól azokról is, akikre számíthatott élete legnehezebb pillanataiban (így felesége korai halála után, mikor egyedül maradt kisfiával), akik támogató szeretettel követték szakmai haladását, mint Balázs Dénes vagy a zalai Saáry Éva. Élvezetes stílusú írása így szinte egy élet keresztmetszetét adja (ezért is szomorú a szöveggondozás elmaradása), melyre utóbbi anyai barát, az íróként, kultúraszervezőként is ismert geológus bölcsessége teszi fel a koronát: „A barátságban soha nem szabad azt nézni, hogy mit kapunk. Mindig azt kell nézni, hogy mit adhatunk…”
A Csokonai Társaság a tanulmányi napok alkalmával, de gyakran azokon kívül is rendszeresen megemlékezik a névadóról és az alapító Major-Zala Lajosról, valamint a különböző kötődő évfordulókról. A záró szöveg is alkalmi jellegű: Cséby Géza a felújított keszthelyi Amazon Szálló Csokonai-emléktáblájánál mondott beszédének szerkesztett változata. A korszak művelődéstörténetének elhivatott kutatója a bazsi poéta, Simon István több mint másfél évszázaddal a neves előd látogatását követően írt verse és Vas Gereben kedves, ám valóságalapot nélkülöző anekdotája segítségével vezeti be a költő és a város kapcsolatának áttekintését. Ennek két fontos eseményét emeli ki: a tanári állásért Festeticshez érkező Csokonai látogatását 1797 végén (ekkor szállt meg az Amazonban és két költeménye is született itt), illetve a gróf szép gesztusát a harmadik Helikoni ünnepségen, 1818-ban, mikor emlékfát ültettek a már régóta sírban nyugvó Vitéz Mihály tiszteletére is. Ugyan az irodalommal ellentétben az életben nincsen ha, eljátszhatunk a gondolattal: vajon hogyan alakult volna a költő sorsa, miként változott volna poézise, ha annak idején otthon találja Festeticset és az munkát ad neki Keszthelyen (hiszen Lilla apja a biztos megélhetéshez kötötte lánya kezét)? Ezt már sosem tudhatjuk meg, az emléktábla viszont lehetőséget kínál arra, hogy fejet hajtsunk – mint Cséby Géza írja – „az egykori Amazon szerény szobájában megszálló Csokonai nagysága előtt”.
Mint ahogy a kötet csokorba fogott írásai is az egyik legszebb, legnemesebb emberi kapcsolat, a barátság előtt tisztelegnek, korokon átnyúló, örök értékét hirdetik.

(Csokonai Vitéz Mihály Irodalmi és Művészeti Társaság, 2017)