2024.11.22., péntek - Cecília napja
search

Kántor Zsolt: A tudat és a gép egyesülése

 

 

Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást

(Athenaeum, 2019. 218 oldal, 2773 forint)

            A klasszikus próza episztemológiai, a posztmodern szöveg pedig ontológiai dominanciájú. A hagyományos szöveg a realitás, a szürreális textus pedig a létezés S ezek az eltérő kódoltságú reprezentációk egymásba építhetők, s a keretek összeforrásakor a befogadó határozza meg, hol húzódnak a törésvonalak referenciális világ és a fantázia között.

            Itt a könyv tematikája nem egy bonyolult identitás-mintázat, de nem is keresztrejtvényszerű lábjegyzet-univerzum. Inkább napló. Egyperces novellák, karcolatok, tárcanovellák. Mi működteti ezeket a leheletfinom műfaji fricskákat? Spirális ész, üde szellem. A Viharsarki Kattintós eseti lejegyzései.  A dokumentáció itt önmagát mondja. A régiség horizontjában.[1]

            A könyv szerkezetét könnyen le lehet írni, három ciklusba rendezett textusok. Hatalmas figurák az első rész. Juhok, keszegek, abszurdok a második ciklus. A harmadik csokor a Nyomtatott Facebook. Test, lélek és szellem. Egyre erősödő entitások.

            „Mi vagyunk azok. Itatós locsolkodás, felzabálós-pénzemet leevős nyaralás, operettes túldicsérés, szájba verést provokáló mindent fikázás. És ahogy sorjáznak a preparátumok, valahogy átlapozunk a hallucinogénekre.” Írja a kötetről Czeglédi Zoltán.

            Pergő, meghökkentően nyers. Abszolút kompatibilis a realitással. Mondhatni, effektíve reflektál a közízlésre. Önprezentáció? Ez sikerének titka? Nemcsak. A könnyedség, az olajozottság és a művészi erő, dinamika és spiritusz hajtja előre, amit az olvasó is akceptál.

            És élvezve megért. Mintha magának az ontológiának, a genezisnek az atmoszféráját sűrítené, mintha azon egzisztenciálfilozófiai belátásnak a talajából nőne ki, mely szerint a szavak fölöslegesek, nincs immár semmi, ami velük szembeállítható volna, s így már a megnevezés felszámolja önmagát. Pedig benne élünk, mozgunk és vagyunk, ahogy Pál apostol mondta Athénben, idézve Epimenidész verssorát. A Logosz használat közben elevenedik, újul. A megnevezés, a regisztráció koronként kódot vált, de az elbeszélés, akár kicsi, akár nagy, örök.

            Ahogy Dilthey (Wilhelm) fogalmazta, Ott kell éreznünk az olvasmányban az érző és akaró ember beszédét. És tényleg. Szinte a „képünkbe” lehel a textus. A valóságélmény telített. Mi, befogadók is együtt sétálgatunk a disszonancia játszóterén.

            Legalább két alkalommal ajánljuk elolvasni Hartay szövegét, de jobb, ha rögtön másodszorra találkozunk vele. Elsőre a felszín érdes, matt. Az újraolvasás a mélyebb rétegeket érintheti, ha az öröm a tudatunkat ölbe veszi.

            Ahogy a szerző mondja a magáét, megképződik a teremtett nyelv, s mintha ez a beszélt idiómájaként működne. „A tenyereden az életvonalad mellett felfedezni véled az idővonaladat is.  Facebook-kéknek látod az eget. A laptopod és a mobilod után a pénztárcádról és a lakáskulcsodról is elérhetővé teszed az oldalt. A rettegési listádon a halált beelőzi a „bejelentkezési jelszó elfelejtése”. Az itt és most ars poeticája.

           

             Maga a valóság történik, mi közben a regény, a tárca íródik, érlelődik. S így maga az idő is belebeszél a szövegbe. Az irónia ebben a térben a valóság kibomlása. S felfeslései a nyelv érzékeny felületén kikukucskálnak. Ahogy Krasznahorkai jellemezte ezt a fajta attitűdöt. Ó! Ez a beállítódás maga a megértés. Nahát! „KÖHÖG A FÉRLYEM. HA VALAKI TUD ADNI MÁSIK SZÁMON MEG KŐSZŐNÉM. NEM KÉREK VICES KOMENDEKET!!!” (Lehetetlen kérések a Facebook hírfolyamon)

 

            A dicsérő néni című írás azt az embertípust mutatja be, aki látszólag a társadalom hasznos tagja és személyes kapcsolatait a gazdagon áradó kommunikáció áthatja, uralja, életvezetése így is szegényes, s reprezentatív képmutatása csak kiismerés után lepleződik le.

 

            Jól érzékelteti Hartay, hogy az ilyen jellem maga se tudja, hogy milyen gőg és gyűlölet lakik a tudatalattijában s ettől olyan nehéz vele megértetni, hogy meg kellene változnia. A posztmodern emberi magatartás allegóriája ez. Gazdagon árad a semmit mondás, hogy elleplezze az ürességet és a torz világszemlélet középszerű voltát. Ugyanakkor ennek a magatartásnak velejárója a hazugság s a jobbak és a szebbek majmolása. Így a hasonszőrűek bedőlnek a hipokritáknak. S azok, akik átlátják a káoszt, kerülni kényszerülnek a hibrideket. Ettől olyan felemás a szeparált szegmensekkel szegélyezett, híres globalitásunk.

 

            A fikció és a biográf napló, a végleges és átmeneti forma váltakozása, az elbeszélt: a vélt, és a valóságos identitás egymásba csúsztatott dialógusa, plusz a kulturális azonosság kérdésköre mind témája ennek a rendkívül gazdag tematikának. Az időjárás, a nemzetközi helyzet, az aranygaluska és a gyermeknevelési tippek mind beleférnek.

 

                  A kortárs elbeszélő művészet új hagyománya ez. Nemcsak a praxis összetettsége villan fel, hanem egyfajta nyelvi elegy készül. Aminek a zamata leginkább az élet valós illataira és emlékeire emlékeztet. A konklúzió magukban az eseményekben és a tényekben körvonalazódik. Kinyerhető, akár absztrakció nélkül is.

 

            „Eleve nagy a fejem a testemhez képest, erről nem tehetek, de agy van benne, kell a hely. (Kacsint.)” (A fogyókúrázó) Mintha a mozgás és a változás gondolata még a kövekben szunnyadna.

 

            „A másfél órás tartózkodásuk alatt megy a nonstop kussolás. Mosoly is luxus, vigyorogjon az, akinek öröm egy ilyen étteremben ücsörögni, ők ezt megszokták, nekik ez az alapszint, innen csak feljebb van.” (A flancos étteremben – A tehetős pár)

 

            Itt a „Ruhacsipesz-retrográf, a kardigán-kardánkereszt, illetve a szárítókötél-rezonancia.” (Csigatömítés) Parti Nagy Lajos telitalálat-elegye Kukorelly csinált slamposságával fűszerezve-tompítva.

 

            Immanuel Kant is felfigyelne az alábbi citátumra, mennyire elegáns benne a kontingencia csomagolása és a tiszta ész közreműködése. „Figyelj, jónak tűnik. Valamit már tényleg kéne. Összecsörögni valamikor. Írjál rám, és egyeztetünk. Most így azt mondom, hogy sima. Szerintem oké. Meglátjuk, mert van most nekem ez a plusz dolog, tudod, amit mondtam. Legyen valami, persze, abszolút támogatom. És ez mikor is lenne? Aha. Figyelj, tök oké. Annyi van, hogy lehet, hogy nem leszek pont itthon.” (A nem érek rá ember)

 

            „1.Egy zenélő doboz mindig felcsendül, lehetőleg már a főcímzenében. 2.  A gyerek (leginkább tíz év alatti kislány) véres jeleneteket rajzol. Akasztófát, kést, ledöfött, fekvő testeket.  A főszereplőhöz becsengetnek, és valahonnan csak úgy kap egy dobozt, amiben furcsa dolgok vannak. Egy baba, egy madártetem, egy fecni titokzatos névvel, lehetőleg Mary kezdetű legyen a név.”  (Horror klisék) Wittgenstein rekvizitumai is megérkeznek a derrida-féle dekonstrukció vákuum-mátrixába. 

 

            De hasonló típusú írások A hatalmas figura, Az ígérgető, A lehet ember, a Mesterkurzus és sok többi karaktervázlat, jellemrajz. Remek skiccek, egyperces krokik, de annál lehangolóbb képet lehet összerakni belőlük a mai magyar valóságról és magáról az individuumról. Aki általában hazudik, s ha valamihez ért, akkor sem hiteles.

 

            Mert nem tartja a szavát, kedvessége színlelt. A leginkább semmit nem csinál, de azt se őszintén teszi, nem szívből jövő a lazasága, hanem görcsös. Tehát kibírhatatlan, elviselhetetlen népség. Isznak, esznek és tele vannak felfuvalkodottsággal, önhittséggel, öncsalással. Szenvelegnek, sajnáltatják magukat, dohognak, tele keserűséggel és csüggedtséggel. S lerázzák magukról a felelősséget, bevett stratégiájuk egyszerű: hárítanak. A másik mindig a hibás. Magyar potenciál.

 

            S ezt az általános önelégültséget még tetézik a szövegelés retardált allűrjeivel. De itt annak kellene jönnie, hogy ennek ellenére szerethetők, valaki elfogadja őket, így, ahogy vannak. De nem! Sajna, ezek a bemutatott szubjektumok már nem a hatvanas-hetvenes évek ártatlan csavargói, huligánjai és lógós melósai. Hanem a velejéig mesterkélt, digitálisan egyébként tájékozott nímandok, akiknek eszük ágába sem jut jót tenni másokkal se megváltozni nem képesek. Az egyik mizantróp, a másik troll. A huncutság alacsony és középszerű mutációi ők, katasztrófa, ítélet kell hozzá, hogy hangyányit mozduljanak a holtpontról.

 

            Nem mintha a környezetük nem tehetne erről. Nem mintha a világ folyása nem erre predesztinálta volna őket, egyfajta sátáni szocializáció ez, ami bárkit megtalál, ha a hajlam megvan. Nem mintha nem egymást húznák vissza minden kimászás-kísérlet során, akár a vödörben vergődő rákok és polipok. (A hol rontottuk el? Honnan lehetett volna, melyik időpillanat lett volna rá alkalmas, visszafordulni? Vagy miként kellene változtatni ezen? Kérdések, amelyek nem merülnek fel ebben a kontextusban.)

 

            Kis, hétköznapi zombivá lettek, bár manócskák és tündérkék bőrébe bújtak. Miattuk ilyen nehéz megélni az ünnepeket. A válság szindrómának a kiteljesedése itt egyben a dolog kiüresedését is „ábrázolja”. A totalitásnak még a diabolikusság szintjén se merül fel az illúziója. A csoda segíthetne, de az a vödör fölött elrepül. Csak a kondenzcsíkok maradnak reménynek. Még létezik az ég.

 

            Nem vidám. Kafka csettinthetne, ha nem menne el a kedve az olvasástól, már az elején. A kastély, az 1984 című kultusz-mű vagy a Bolano: 2666. Ezekhez zárkózik fel a sok-sok aprócska elbeszélés együttese, közben úgy tesz a kötet, mintha tárcatár volna, de sokkal több: látlelet. Jeles szint.

 


[1] Kulcsár Szabó Ernő: A megértés alakzatai. Alföld Könyvek. Csokonai Kiadó, 1998. 182.