Kántor Zsolt: Zongoradarab, jégkockával
Zongoradarab, jégkockával
Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért.
Bejárás mások őrületébe.
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 88 oldal, 2990 Ft
Ha a szerző kivonul a szöveg mögül, s ezzel egy időben az egyetlen, megfejthető jelentés képzete is átadja a helyét a sokszintű, s elsősorban az olvasótól (s nem a szerzőtől) függő értelemalkotásnak, akkor a befogadó képzelete kinyílik, s fantáziáján keresztül bejön az elméjébe egy másik világ (nem a másvilág), egy színes, szerteágazó totalitás, ami felülírja az eddigi észlelés működésmódját.
Mintha egy négykezes zongoradarab lenne a mű, amit önmaga másik énjével játszik a szerző. Tizenhatod fokú zongorára írva. Mikro-tonalitás van benne, hogy megtörje a fél és egész hangokon alapuló zenei közhelyeket. Az ilyen hangszernek (zongorának) 88 helyett 97 billentyűje van, de mindössze egyetlen oktávot fog át.
A zene és a művészet egyik alapkérdése a harmónia, aminek alapja a mikro-tonális skálák beosztása. Ez a feladat a zenetörténetben számtalanszor előjött az ókortól kezdve a középkoron át napjainkig. Az egyenletes temperálású skálák, mint a XX. századi egyenlő távolságra lévő 12 félhangból álló kromatikus skála, vagy a világszerte már a népzenében (köztük a magyarban is), illetve már az ókori görög zeneelméletben is előforduló pentaton skála, mind arra törekedtek, hogy a lehető legharmonikusabb hangközöket állítsák föl. A skálarendszer megbontásával, a hangközök új kiosztásával e szokatlan ábrázolásmód azt szeretné elérni, hogy a befogadó koncentrációja még kompaktabb lehessen. A mű végül egy gyors glisszandóval zárul. Az emberi együttélés diszharmóniája, lehetetlensége van itt kódolva. De a mímelve artikulált szétesés és az inger magas hőfoka nem zárja ki, hogy a regény egyben, egyetlen oktávba zárva hasson. És hat. Az egymásra vetített motívum- és képzethálók, a tényszerű adatok és a fogalmi közlések distanciával kezelt prózafelületet képeznek. A hajtogatások, mint új borítékolások erudícióját fedezzük fel benne, Gilles Deleuze redőire emlékezve.
Károlyi Csaba írja róla: „Ahogyan annak idején a Megjött Ézsaiás fölvezette a Háború és háború című regényt, ugyanúgy most A Manhattan-terv vezette föl az Aprómunkát. (A Manhattan-terv Ornan Rotem készítette fotóin ott van a New York Public Library is, a nagy bálnaszerű szikla részlete is, melyre a város épült.) De mintha most ez a legújabb könyv is csak előkészülete lenne valami nagyobbnak. Az életmű sajátossága, hogy kisebb és nagyobb lélegzetű, fajsúlyú művek váltakoznak benne. A mellékeseknek mindig megbocsátunk az elkészült fontosabbak miatt.”[1]
Az az író, aki megírta a Sátántangót, Az ellenállás melankóliáját, a Seiobo járt odalent és a Báró Wenckheim hazatér című alapműveket, végül is, szinte minden témában jártas. Most olyan jót ír megint , mint pályája elején. (Kegyelmi viszonyok). A nagymonológ műfaját megőrizve, Normann Mailer Amerikai Álom című művére emlékeztetően, a legmagasabb régiók és a legtöményebb gondolkodásmódok szövedékét-szövetét készíti el vegykonyhája lélek-stúdiójában. Itt a Théseus-általános három titkos akadémiai előadása után most itt a legújabb beszéd, a tudatfolyam. Ezt csak egy őrült szereplő agyán keresztül lehet átcsurgatni. Még akkor is persze, ha ez a normálistól való eltérés olykor kicsit infantilis.
„A Sátántangó doktora, Az ellenállás legokosabb és leghülyébb szereplője, Eszter úr és Valuska, a Háború és háború „vidéki levéltárosa”, Korim György (később Korin György), avagy például a barcelonai orosz teremőr, a barokk zenéről előadó „építész” a Seioboban, a Tanár úr és maga a báró a Báró Wenckheimben „kicsit hasonlítanak egymásra, egyszerre tűnik komikusan komolytalannak és halálosan komolynak, amit gondolnak, mondanak.”[2]
Herman Melvill nevű manhattani könyvtáros gondolkodik a szövegben, kinek neve egyetlen betűben tér el a nagy amerikai író, Herman Melville nevétől. Ugyanott lakik, az East 26. Streeten, és még egy ideig a Custom Office-nek is dolgozott, mint az író. Három „géniusz” van rá elemi hatással: a Moby Dicket író Melville-en kívül Malcolm Lowry, Melville csodálója, a Lunar Caustic és az Under the Volcano szerzője (Vulkán alatt címmel létezik magyarul, Göncz Árpád fordításában) és Lebbeus Woods építész (1940–2012), a The Lower Manhattan című projekt megalkotója. A könyvtáros utálja az olvasókat, titokban füzetekbe irkál (már 21 füzet van tele kis betűkkel írva), bálványai nyomába ered, a szüntelen apokalipszisről gondolkodik, terve az Örökre Zárva Tartó Könyvtár, az ideális könyvtár, mely a folytatólagos katasztrófa idején, védelemből, megőrzi a tudást. Magát egy senkinek tartja, de azért úgy véli, közvetlen kapcsolatban van a Földdel, nem úgy, mint mindenki, hanem amúgy, ahogyan csak a kevesek, hiába nevetik ki, ő tudja, amit tud. Kibírhatatlan alak, a munkahelyén is furcsán néznek rá, felesége otthagyja, kicsit púpos is, a végén a pszichiátrián köt ki. Fölbukkan a szövegben Bartók Béla neve és a Concerto, de nincs súlya a kontextusban.
Krasznahorkai újra bizonyítja, hogy az egymás melletti szavak és mondatok is lehetnek inkoherensek, nélkülözhetik a szemantikai összetartozást, anélkül, hogy a kohéziót is nélkülöznék, vagyis lehetnek egy kohéziós egység tartozékai.
Az új 3T időszakát éljük, mondja Bednanics; ezek most a technika, a test és a tér. Ebben a regényben ott van mind a három, mint vonatkoztatási pont, s így megképződik egy inercia-rendszer. Teret növeszt magának a könyv. Az elbeszélés-technika egy hús-vérmátrixban működteti a nyelvet. Mintha a regény ereiben csörgedezne a világvége.
Ott a kérdés, hogy mit kezdjünk az ilyen szöveggel, ami már-már szakrális műveletté avatja az írást. Én előveszem minden héten, egy este legalább. Nem sok ilyen kötet van a Biblián kívül. A nagyon jó szövegeket nem szabad parlagon hagyni. Be kell népesíteni saját asszociációkkal. Használni kell. Jobbá teszi a magánélet minőségét.
Kántor Zsolt