2020.12.04., péntek - Borbála, Barbara napja
search

Kántor Zsolt: Minden merő árnyalat(Ozsváth Zsuzsa: Előző részek)

Kántor Zsolt:

Minden merő árnyalat

/A következő részek tartalmából /

Ozsváth Zsuzsa: Előző részek

Fiatal Írók Szövetsége, 2020, 45 oldal, 1900 Ft

            Igazuk van azoknak, akik az ént grammatikai pozícióként definiálják. A beszélő úgy műveli meg a nyelvet, mint a földet, amiből vétetett.  Egy idő után az ember lelkévé, húsává válik a beszédmód. A testébe oltódik a nyelv. Ozsváth ezt az önazonosság tétjévé avatja. Mindvégig úton vagyunk a félreértés felé, amíg benne ülünk a szemünkkel a könyvben. Ha kilépünk a kijáraton a szövegből, akkor se hagy békén. Másképp látunk, mint a vers beszélője, épp ezért szívesen tanulunk tőle. A tanítás maga vers. Ozsváth Zsuzsa világa. Nagyon is ránk tartozik, mi történik vele nap közben. Úgy érezzük, nemcsak beavat, hanem életkedvre csábít a szemléletmódja. És mégsem hazug.

            „És ti csak nézitek a rombolást és nézitek a romot, a maradékot elemzitek, a zajszennyezés mértékét, és én tovább hallgatok, mint aki sír.” (Boly)

            „A valóság nem külső vagy belső, nem elvi vagy kezdeti, nem lehetőségi vagy tényleges, hanem mindezeket megelőzően voltaképpeni. Schelling szavával azt mondhatjuk: unvordenklich, előre-el- nem-gondolt, tehát nem gondolható el saját magán kívülről.” Ez a citátum illene talán a legjobban Ozsváth Zsuzsa könyvébe, ha nekem dedikálná. Gondoltam, amikor végigolvastam az Előző részeket. Az olvasás, az én esetemben, permanensen tovább akart lépni saját reprezentációs kapacitásán, érzi, hogy a debanalizálás sikeres.

Hogy lehet hinni széttárt karoknak, honnan

Tudható, hogy ölel vagy vállat von.

Honnan ember és meddig állat, azt a jó ég se tudja,

De egy állat tanácsát kérni nem szégyen.

Hisz hol van már ettől az ember, igen, nem,

Fekete, fehér, minden merő árnyalat.

Kezdetben vala a halvány derengés.

(40 + nap)

            A nagyműveltségű Márton László, aki sokak számára etalon, nekem az Árnyas főutca-regény miatt. Vállalta a nagyváradi Ozsváth Zsuzsa[1] bemutatását anno, a Litera.hu-n. Ebből idézve azonnal éles és artisztikus képet kapunk a polihisztor-gyanús költőről.

            „Felvetődik a kérdés: milyennek mutatkozik Nagyvárad az összmagyar kulturális palettán? Milyenek az esélyei, hogy egy újabb Ady Endre keltető helye legyen, amely a Hortobágy poétáját arra ösztökéli, hogy Bakonynak nézze Párizst?

            Ozsváth Zsuzsa még bőven huszonéves, de már évek óta folyamatosan publikál. Verseit – úgy veszem észre – legtöbbször mozgalmas jelenetekre építi. Ilyenkor a vers tulajdonképpeni tétje az, hogy a lírai hős utolérje a szituációt. Mire ez sikerül neki, eljutottunk az olvasásban a szöveg lezárásáig. Az angyal átlép a verscímből a versszövegbe, és mindjárt az első sorban betöri az ablakot. Nem ő a költemény hőse, hanem a beszélő, aki megszólítja önmagát, de az odafordulás aktusához kell az angyali agresszió. Egy másik versben a világ besárgítására kerül sor: ez engem, személyes okokból, Walther von der Vogelweidének arra a versére emlékeztet, amelyben a középkori költő a színekkel együtt a magánhangzókat is eltünteti a világból, illetve a versbeszédből. Prózáját (nem Waltherét, hanem Zsuzsáét) egyelőre többirányúnak látom.”

            Kovács András Ferenc, a költészet abszolút értékeinek tudója (KAF) fogalmazta meg róla: „Vízmosások, enteriőrök, premier plánok, tört panorámák, beláthatatlan helyek, helyzetek, hiányok, tárgytalan életek. Érkeznek látomások, állomások jönnek-mennek, a menetszél zúg, cúg van az írás és a hegy-élek rajzolatában, részvétlen részvét, az átmenetek már közelítenek és távolítanak egyben, - mindenkit, bárkit, istent, embert és lelkes állatot. Mert vannak még, miként ég, föld, pokol.”

            „Az Előző részek tartalmában szétszaggatott idő van. A pillanatoknak a tartama tágul: hosszan kitartott hangok, visszafojtott, aprózott roppanások, közöttes csendek, nyílt tekintetek. Csupán hallgatni kell, s meghallani. Csak megfigyelni ezt-azt, látni kell: a lét nyelvét sajátként megtanulni, folyvást és mindig újra látni mindent. Csak bámuldozni, nézni, s néha szólni - az szép, és jó is, mert olyan veszendő, hogy majdnem maradandó, szinte öröklét.”

            Igen. Népmese-parafrázisok. Borges-féle, horrorisztikus metaforikusság jellemzi. Ő volna tán a nő-Petri (Ítélni eleveneket), kicsit lágyítva Simon Mártonnal, aki a mentora volt. (A két stílus hatott egymásra.) „Csak olybá lesz, mintha nem volna.” Írja. És valóban. Meglepő szintagmák követnek rom-, és maradék-allegóriákat.

            „Most azt várja, mikor jön vissza, és próbálja megfejteni, hogy talán lehet valami ártatlan a menthetetlen körülmények által nem-tisztességessé vált helyzet ellenére is. Hogy lehetne-e mégis mindezek ellenére olyan az egész, egyszerű, vad és értékes, mint a természet.”[2]

            Az alkotás és a befogadás egyaránt el-sajátítás, melynek során a mű viszonyrendszerében a tudat önmagából való kilépése, önmagától való elkülönböződése és önmagához való visszatérése zajlik. Az elsajátító tudat a műben, mint komplex viszonyrendszerben önmagával találja szembe magát. Ozsváth Zsuzsa tudja ezt és tudatosan szerkesztgeti a nyelv Henry James-féle mintázatát. Nagyon ügyes.

 

     A Tavaszi áldozatban így ír: „Hogyan érint meg a tavasz tétova ujjbegye lám. gyenge nárcisz sziromtapasz sebet. ha elfed a hám.”

                            Sűrítés és rezignáció nem zárja ki egymást. Az emlékező megértés a jelentés születésében kap szerepet Ozsváth első kötetében. Miként múlik el, ami megmarad? Erre a kérdésre felel. Korrekt, unikális erudíció van mögötte.

                        Egy új hang. Az őszi könyvtermés erős zászlóshajója. Nagyon értékes mű.

 

 

[1] Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem képzőművészet-grafika szakán végzett. Az írás mellett színházzal, festészettel és fotózással is foglalkozik. A Fiatal Írók Szövetségének tagja. Részt vesz az Élő Várad Mozgalom projektjeiben. 2016-ban Kinde Annamária-díjat kapott.

 

[2] Ártatlanság. (Ez köteten kívüli idézet. De nagyon illene a könyvbe. (Litera.hu – ból.)