2020.07.13., hétfő - Jenőnapja
search

Kántor Zsolt:A szöveg fogantatása (Grecsó Krisztián: Vera)

 

 

            A nyelv önmagában nincs. Fedezte fel Kosztolányi. A beszéd olyan, mint az idő. Értett formában van csak látható értelme. Lelket ad általa a nyelvnek a gondolat. Szellemiséget, arcot és karaktert. Ez a folyamat játszódik le Vera személyiségének alakulástörténetében, Grecsó Krisztián legújabb regénye egy grund. A világ újraírja, fölépíti benne magát, akár egy ismét bevetett kert.

            „A regény egy 11 éves kislányról szól, akinek biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik. Az egyik eseményből következik a másik, mintha dominók dőlnének egymás után, mégsem lehet tudni, vajon mi indítja el az események láncolatát? Mi az a furcsa érzés, amit a narrátor szomorú-izgulásnak nevez, a mama és a papa valóban hősünk édesanyja és édesapja-e, milyen titkok rejtőznek a mélyben, és mi akadályozza meg a családot, hogy felfedjék, amit sok ideje elhallgatnak, miért éppen a Jelmezbálban felnőttként megismert alak tér vissza a regény lapjaira, mennyit tud az elbeszélő, és egyáltalán ki is ő valójában?” [1]

            A szöveg azért vált ki az olvasóban különleges izgalmat, mert benne a nyelv szakadatlanul újraalkotja s teremti önnön világát, mégsem tekinthető a cselekmény előttünk lévő, egészében áttekinthető, folyamatában átadható anyagnak. Inkább az organikus kontempláció művelete birtokolhatja csupán, a befogadóban való mozgása egyfajta sűrűsödésként, gazdagodásként és elmélyülésként aposztrofálható.

            „Nem szól semmit, rá se néz, nem is köszönöm, csak leül mellé, és lapátolja befelé a pörköltet. Néha, lopva, egymásra pillantanak. Vera hallja, ahogy nyel. Egy másik ötödikes fiú oda akar ülni hozzájuk, Jozef felnéz. „Neked van osztályfőnökid?”, kérdezi. „Nincs”, feleli rémülten a fiú. „Ide csak az ülhet, akinek van.”

            Itt is igaz, ahogy a legjelentősebb kortárs regényeknél, a befejezett műalkotás, a kész és lezárt opus a befogadás szép illúziója csak, kerekítés. Mint a 3,14. Alakja, értéke végtelen és nem ismétlődik periodikus módon. Néhány tizedes jegynyi pontosság többnyire elegendő a mérnöki és a recepciós munkákhoz, de modern számítástechnikai módszerekkel immár 8 billiárd (8 × 1015) jegyét is kiszámították, mégsem fedeztek fel a számjegyek közt semmilyen mintázatot. Így akkor járunk el helyesen, ha rögtön másodjára olvassuk. Mint Henry James szőnyegmintája, ez sem egy fix titkot rejt, hanem inkább térkép, Vera lelkivilágának kartográfiája. S miként áll össze mégis valami elementáris? Valami felejthetetlen, pikáns és mértéktartóan intim atmoszféra? Úgy, hogy Grecsót szerteágazó erudíciója navigálja. Nem lejegyez, hanem létesít.

            S nekem, mint olvasónak, mit kell tudnom ehhez. Beleengedni a lelkem a szövegbe. A szememen és az elmémen keresztül saját lábjegyzeteket gyártani egy idő-nélküli tojáshéjra.  Abban ott lesz Örkény, Mándy, Weöres, Esterházy, Spiró és Mészöly Miklós rezignációja és játékossága, és Molnár Ferenc, Bodor Ádám, Borges, meg Darvasi László pasztell szövetdarabkái, Claudio Magris, Jonathan Franzen absztrakt impressziói. Grecsónál anyag és forma egyensúlyban van. Optimális a distancia. S a lezáratlansága erény.

            Eljátsszunk az időtálló nyitottság üveghangjaival, a szóközök „szela”- szüneteiben. Azzal, hogy a legegzaktabb tényvilág is nyelvi megszólaltatásra szorul, azzal az irodalmiság felértékelődik. A beszéd nemcsak fénykép, hanem hanganyag. Grecsónál a zeitgeist benne van a szituáció leírásában. Így a közvetítés dolog és jelentés között személyessé válik. Ahogy Heidegger mondaná, konstituálódik egy szubjektum, a szöveg által. Álló pillanat. Az olvasó belép az elbeszélt dimenzióba, egy új világba. S a kitálaltba befolyik az idő.

         „Vera is odanézett a papára, aki átölelte Sári apukáját, és azt énekelte, felkel majd a nap. Amikor véget ért a dal, visszatették a tűt a lemezen, és kezdődött megint elölről, a szobában pfujoztak, nevettek az emberek, de aztán, ahogy megszólalt, együtt énekelték Béla bácsival meg a papával, bár őket nem lehetett elnyomni, mert tele szájjal, öblösen kiabáltak, dülöngéltek, egymásba karolva, és közben hadonásztak, mintha magyaráznának, Te csak várj!”

 

            Itt van tehát a megértett világ s benne az individuum, az ego. Vera. Új tapasztalat bűvöli el. A szó, mint komplex, üzenettovábbító képződmény (koncentráció) többet mutat meg neki, mint az események. A fejében a kód és a fenomén: inspiráló elegy. A nyelv és az empíria összeszövődött, élő szövete. S általa a kor szólal meg.

 

            Nagygéci Kovács József tette fel a kérdést a Revizor oldalán: „Mi a tétje a könyvnek s van-e hiteles hangja a tétek beváltásához. Tétet találtam, ám kockázat vállalást kevesebbet. Hiteles hangokat viszont szinte kivétel nélkül.”[2]

 

            Szerintem e regényben (s Verában, mint alakmásban), a lét legtágasabb horizontja tud megmutatkozni, a lét jut szóhoz. Ah!  Épp A morál genealógiájában van arról szó (Nietzsche), hogy a túlzások nemcsak visszafele sülhetnek el, hanem meg is emelhetik a társasjáték (élet és mű) szerethetőségének esélyét. De nézzük meg, hogyan látja a Műút kritikusa, Hermann Veronika.

 

            „Az elbeszélhetetlen, elfojtással és traumákkal teli eredet tehát generációkon ível át. Ez az anya katolicizmusának családi tabusításában is szimbolikussá válik, illetve abban is, hogy Vera apja, Tátrai Gábor éppen tíz éve, nagyjából Vera örökbefogadása óta nem beszélt a saját nevelőszüleivel. Mivel nevelőapja még az új találkozás előtt meghal a kórházban, a regény azt sugallja, hogy az identitáshoz való hozzáférés Vera és a családja számára már soha nem válhat lehetségessé.”[3]

 

            A hozzáférés elszáll, de a tudatlan tudat kiterjeszti a „kezeit” az ég felé.   Ez egy kicsit magasabb igényszint, hogy azt a honi kánon-romlás, omladozó keretei elbírnák. Ezért is gondolom, hogy a tét árfolyama magas. Valahol a regény nyelviségében van a titka, ami végül is mégiscsak egyfajta ornamentika. (Vagy architektúra?)

 

            A szomorú izgulás, amit szorongásnak fordítana minden befogadó és recenzens, nem biztos, hogy a nyelvben való eltévedés érzékeltetését hivatott szolgálni. Egyszerűen pánik, félelem, rémület, iszony, fóbia, riadalom, nyugtalanság, aggodalom, rettegés, riadtság, reszketés vagy éppen félsz, amit a zúgás, a világ permanens rezgése-rezonanciája kivált a főszereplőből.

 

Magvető, 2019.


[1] Litera.hu. A meghívás fenn áll  Beszélgetés Grecsó Krisztiánnal. 2019. február 25. Kérdez: Nagy Gabriella és Szekeres Dóra. A podcast beharangozó szövegéből idéztem..

[2] Nagygéci Kovács József:  Vera és az igazság.  Revizor online. 2019. 03. 03.

[3] Hermann Veronika: Álmodtam vagy igaz talán? Műút, 2019. augusztus 8.