Fekete Nikolett versei

 

Borostyán

Borostyánnal fonlak körbe.
A benzinkúton vett kávé a nyírfák álma marad.
Csak az autópálya érdessége sért.
Észrevétlenül hull szemed üressége a gazok közé.
Nem állok meg pihenni Veled.
Hagyj elfakulni az aszfalton.

 

Elhagyott magabiztosság

Elfelejtettem zsebre tenni a magabiztosságom.
Úgy emlékeztem, magammal hoztam.
Kulcs.
Iratok.
Telefon.
Pénztárca.
Gyűrött papírzsebkendők.
Egy csomag bontott rágó.
Szakadt bolti blokkok. Buszjegyek.
Tollak. Ceruzák.
Headset.

Biztosan kirántottam valahol útközben.
Vissza kellene mennem életem állomásain?
Most már mindegy.
Lemondás sóhaja tépi el láncait.

Mindig az veszik el,amire a leginkább 
szükségünk lenne...

 

Esőcseppek

Hallgattam az esőcseppek végtelen kopogását
az ablakpárkányon.
A könnyeim voltak.

 

Festékfolt

Kék festék foltos volt a kezed.
Szobát festettél a hétvégén.
Mondtad egyik reggel.
Próbáltad lemosni, mégis itt-ott nyoma maradt.
Beivódott a bőrödbe, mint a kétely, melyet szép
lassan ültettél el bennem, napról-napra, akár
egy fa apró magját, hogy majd a kertedben 
növekedjen, és elmondhasd :
"Ez a munkám gyümölcse".

 

Elérzékenyülés

Az őszi eső kiszaggatta belőlem az illatod.
Egy ideje nem érzem...
Kinek a karjaiban lehet
elérzékenyülni kicsit?
Mellékhatások nélkül...?

 

Kávézó

Néztem ki a kávézó panoráma ablakán és figyeltem, 
ahogy esik az eső. Az átlátszó cseppek permetként
csapódtak az üvegnek. Cappuccinot ittam.
A latte már kevés volt.
A háttérben lassú, melankólikus jazz szólt.
Arra gondoltam, talán tetszene Neked ez a hely.
Nem kávéztunk együtt azóta sem.

 

Narancslé

Mint a zongora billentyűi közé folyt narancslé.
Úgy ragadsz hozzám emlékképként,
sajátos ízzel.