2020.06.04., csütörtök - Bulcsúnapja
search

Filip Tamás: Arra gondolok, ami már nincs

 

 

 

 

 

Arra gondolok, ami már nincs

 

 

Kavics olvad a nyelvem alatt.

Segített beszélni rólad.

Már nem kell, nélküle is le tudok

ásni a magamba temetett dadogásig.

Hirtelen hosszú körmeim nőnek,

és arra gondolok, ami már nincs.

 

Férfiak, kik nem ismerik egymást;

de ugyanazt a nőt szerették mind.

Az utolsó könnyedén legyőzi

a többit, lefogja ütésre lendülő

kezüket, és magához öleli az asszonyt.

 

Lehorgasztott fejjel állnak, de tudják:

a szerelem kibírja önnön múlását is,

csak ők halnak bele.

 

 

 

 

 

Közeledsz, elhagyod

 

 

Olvadó jégen sétálsz,

megtart. A vágy vitt

oda, elönt a forróság.

A víz hajladozó ösvényein

lépdelsz, nem tudod, 

hány lépés még a tenger.

Közeledsz valami felé,

ami tenger is lehetne,

de mégsem az. És

közben észrevétlen

elhagyod, ami még

előtted van.

 

 

 

 

 

 

Egy ultimátum megszelídítése

 

 

Az éjszaka távcsöve kikémleli,

mi zajlik a szemhéjam alatt. Hogy

lángokon át figyelem a lángokat,

az áldott állatokat, az ágakat és fáikat.

 

Látom, ahogy szétválasztják egymástól

a  tanösvényeken feltorlódottakat.

Mindenkit mindenki mástól.

 

És ezután örökre külön lesznek,

és meg kell tanulniuk a felejtést,

különben belehalnának az emlékezésbe.

 

(Erről a napról feljegyzés nem maradt.

Ez, amit írok, puszta képzelet.

Olyasmi csak, hogy a vakok fekete

vízzel itatják a bányalovakat.)