Lángi Péter:Brodszkij-fordítások

 

1972

 

 

 

Joszif Brodszkij:

 „Levelek római barátomnak”

     (Martiálisból)

 

«Письма римскому другу»

   (Из Марциала)

 

*

Szeles idő van, hullámok csapkolódnak.

Ősz jön már, megváltozik köröttünk minden.

E változások, Posztumusz, meghatóbbak,

mint barátnőd látni más-más öltözetben.

 

Bizonyos határig a szűz szórakoztat −

tovább nem juthatsz térdénél, könyökénél.

Testen kívül a szép több örömöt adhat:

nincs mód hűtlenségre, s ölelésre sem még.

*

Könyvet küldök, Posztumusz. S a fővárosban?

Puha ágyat bonthatsz? Nem nehéz az alvás?

Ki a Cézár ott? Mit csinál? Sok csalás van?

Sok csalás van, bizonyára, s intrikálás.

 

Ülök a kertemben, s világít a fáklya.

Nincs barátnő, nincsen cseléd s ismerős se.

Nem fáraszt erősek és gyengék világa,

csupán bogaraknak zsongít zümmögése.

*

Itt egy ázsiai kereskedő sírja.

Értette a dolgát, s a légynek sem ártott.

Gyorsan meghalt: láz. Pedig nem ezért hozta

hajója, hiszen kereskedni vágyott.

 

Emitt egy légiós − kő felette, durva.

Rómát dicsőítve hullt el egy csatában.

Mennyi öldöklés! a halál vének jussa.

De ezt még, Posztumusz, nem fogták szabályba.

*

Nos, Posztumusz, a tyúk nem madár, valóban,

de a bánatot a tyúkész is megérti.

Ha már itt születtem, az Impériumban^*,

jobb lenne eldugott tengerparton élni.

 

Cézártól is, hóviharoktól is távol.

Nem kell csúsznom-másznom, sürgölődnöm, félnem,

Hogy minden helytartó tolvaj, így mondjátok?

Vérszopónál tolvaj is kedvesebb nékem.

*

 

 

Ezt a záport élni át veled, hetéra,

rendben van, de ne késztess üzletelésre:

sestertiust vársz, s tested be van takarva,

mindegy, hogy fazsindely kerül a tetőre.

 

Átszivárgok, mondod? De hol van a tócsa?

Hogy tócsát hagytam, nem lehet elfogadnom.

Ám ha néked férjed, valamilyen volna,

átszivárogna majd ő a takaródon.

*

Mi már a felénél többet is átéltünk.

Mint taverna előtt mondta egy öreg rab:

„Csak romokat látunk, hogyha hátranézünk”

Nagyon barbár nézet, persze, ez, de igaz.

 

A hegyekben jártam. Van most egy nagy csokrom.

Nagy kancsót keresek, s vizet öntök rája.

Mint Líbiában, Posztumuszom − vagy hol?

Máig is harcolunk még mi valójában?

*

Rémlik, Posztumusz, a helytartó nővére?

Maga ösztövérke, de formás a lába.

Te még háltál véle… Papnő lett belőle.

Papnő, Posztumusz, és istenekkel tárgyal.

 

Utazz ide, iszunk bort falat kenyérrel.

Vagy szilvával. S mesélsz nékem, hogy mi újság.

A tiszta ég alatt alhatsz nálam, kertben,

s elmondom, a csillagzatokat hogy hívják.

*

Posztumusz, alkotást kedvelő barátod

hamar kivonásnak tartozását rója.

Mit gyűjtöttem, párnám alatt megtalálod,

nem sok az, de elég lesz a koporsóra.

 

Majd hollófekete kancádon kocogj el

város falához a hetérák házába.

Add nekik az árát, amiért szerettek,

s elsiratásomnak is ez lesz az ára.

*

Babérfa zöld lombja jön majd remegésbe.

Sarkig kitárt ajtó, poros ablakocska.

Elhagyott nyoszolya, üres senki széke.

Szövet, mely a déli napsugarat itta.

 

Túl fenyősövényen a Pontus zúg, morog.

Valami hajó ví széllel a szirt megett.

Idősb Plinius az összeszáradt padon.

Ciprus bozontjában egy rigó füttyöget.

* J.B. gyakran használja a római impériumra utalást a SZU és az USA párhuzamaként

 

 

 

 

 

Vadállat helyett kerültem én ketrecbe

Я входил вместо дикого зверя в клетку

 

Vadállat helyett kerültem én ketrecbe,

szöggel kiégettem rabidőm s rabnevem a barakkban,

tenger mellett is éltem, s tettem a rulettre,

ebédeltem az ördög tudja kivel frakkban.

Gleccser tetejéről a fél világot néztem,

háromszor elmerültem, kétszer összetörtem.

Országot hagytam el, mely addig nevelt engem.

 

Várost megtöltene sok engem elfelejtő.

Ténferegtem hunok üvöltését őrző sztyeppen,

magamra vettem, mi megint divatba jő,

rozst vetettem, kátránypapírral szérűt födtem,

s elegem volt a poshadt vizekből.

Álmaimban az őrök kékacélos pupillái néznek,

faltam üldözöttek kenyerét, héjat se hagyva.

Gúzsba kötve adhatott gégém minden hangot, csak ne üvöltsek:

majd suttogásba fogtam. Negyven vagyok ma.

Az életről mit mondhatok? Hogy hosszú már.

Együttérzésre késztet csak a bánat.

De míg agyaggal nem tömik be szám,

Nem hangzik el belőle, csupán hála.

 

 

 

Joszif Alekszandrovics Brodszkij (1940, Leningrád − 1996, New York)  A háború után családja nagy szegénységben élt. 15 éves korától fizikai munkát végzett. Költő akart lenni, Anna Ahmatovától tanult költészetet néhány társával együtt. Bejárta a Szovjetunió európai, ázsiai részét. 1962 és 68 között Marina Baszmanova festőnővel volt kapcsolata. Sokat olvasott, angolul, lengyelül tanult, verseket fordított oroszra. Saját költeményei főként szamizdatban terjedtek, hivatalosan szovjetellenesnek minősítették őket. 1964-ben 5 év kényszermunkára ítélték „munkakerülés” miatt („a versírás nem munka”!!), de a külföldi tiltakozások eredményeként száműzetése másfél évre csökkent. Első kötete is külföldön jelent meg (Versek és poémák, Washington,1965)

1972-ben emigrációra kényszerítette a KGB. A nyugati országokban felolvasó estekre hívták. Sokat írt, verseket, esszéket stb..  Az USA-ban egyetemeken tartott előadásokat (főként Ann Arborban, Michiganben). 1987-ben kapta meg a Nobel-díjat. Felesége Maria Sozzani (1990 −− 1996), kislánya Anna Brodsky (1993 -).

1996-ban szívroham okozta halálát.

 Lírájára jellemző az önéletrajzi tartalom, elmélkedés, irónia.  Formai jellemzője többek között a régi orosz hangsúlyos verselés követése, a soráthajlás hatásos alkalmazása. A Budapesten élő orosz költő, Szergej Pantsirev szerint Brodszkij életműve mérföldkő az orosz költészetben, hatással lesz a következő generációk művészetére.