2020.06.04., csütörtök - Bulcsúnapja
search

Lángi Péter: Tavasz a kertben-versek

                           

 

                                Tavasz a kertben

 

Fűrész, olló nyugszik,

megmetszve a fák már.

Mi életre buzdít,

a napot kívánják.

 

Fehérben a kajszi,

megbír-e a faggyal?

Rózsaszín az őszi,

kínál-e barackkal?

 

Ritka béke, szélcsend.

Madár ül az ágra.

Zümmögnek a méhek

virágról virágra.

 

Itt is, ott is géphang:

feltörik a földet,

soronként a magvak

talajba kerülnek.

 

Ilyenkor a kedvem

kivirul a fénnyel.

Tavasszal az ember

megtelik reménnyel.

 

Ám a Föld sok táját

keresztek növik be:

húsvét szép csodáját

                                 várjuk ma epedve.

 

 

 

 

 

 

 

                                                                 Borzalmas kor volt

 

                                                                   Deportálás, bombák, hullák, romok −

                                                                   borzalmas kor, szült rettegést, halált, kínt.

                                                                   Ha ruszkik jöttek, anyám felkapott,

                                                                   ő óvott engem, s én védtem meg őt így.

 

                                                                   „Dög szimuláns, kinyírlak” − ugatott

                                                                    beteg apámra dekkoló nyilas tiszt,

                                                                    ki tank ellen suttyókat zargatott,

                                                                    kényszermunkára nőt, aggot, akárkit.

 

                                                                   Iszkoltak is aztán a németekkel

                                                                   a nemzetvezető s a gyilkosok.

                                                                   S e banda mennyi értéket rabolt el!

 

                                                                   Nyugatra ők, keletre amazok.

                                                                   Míg híres írónk lépett odaátra,

                                                                   egy testvér költőt küldött a halálba.

 

 

                                 

 

                             Magyarországi levelek

 

                                                   12.

 

Keszthely, 2020. április 3.

 

Édes Bátyám!

Jól ismérheti kéd, hogy mekkora bánat a járvány.

Pestis elől Bujukálliba szállván

átélhetted, mily szeles és szomorú hely hálni a sátor.

Háromszáz évvel később bujkálunk ím mi is új nyavalyától.

A’való, hogy a vének, mint én is, célpontja vagyunk.

Így házunkba bezárkózván most óvakodunk.

Aggódunk a családunk tagjaiért,

sajnálván, kit e durva betegség máris elért.

 

Közben morfondírozom életem átgondolva,

mit tettem jót, mit magam és mások hasznára,

mit vétettem más s a magam kárára.

 

Épp a halálunk perce veszik bele szürke homályba:

egy nap, két hét, négy hó, tán pár év?

Ámbár jobb nem tudni se, mennyi időnk van még?

Tán csak nem nyavalyás kis vírus zárja le sorsom?

 

Mindegy, mint eddig, csak azért is végzem a dolgom,

gyötröm a földet, könnyítvén a magunk s a családunk éltén,

s olvasok, írok, edzve az elmém.

 

Látván, mennyi köröttem a jóság, szépség,

örvendek, bár fájlalom azt, hogy e szép Föld lassan pusztul.

Harsannak szép szózatok, ám aki dönthet, legtöbb orvul

csak maga hasznát hajtja, hatalmát

más kárára növeszti. S az órák

futnak, s nincs a világban, nincs egyezség

mély szakadék fele száguldó szép emberiségért.

Folyvást csak kiraboljuk a természet kincstárát,

lám a nyakunkba zuhintja ezért a csapásai árját.

 

Oly gyönyörű minden pedig. Épp most jő a tavasz,

beköszönt hozzánk hozván rosszkedvre vigaszt.

 

Édes Bátyám, jól emlékszem, nénékád mire intéd:

legfőbb kincs az egészség.

Párommal most létünk csöpp sátrába bezárván,

várjuk, mígnem messzire száll ez a gyilkos járvány,

s majd szabadon élhetjük a most még elzárt régi sok élményt.